Ha mi is eljöttünk, ugyan mi állítja meg a migrációt?

„Nagy reményekkel mentem vissza sok kortársammal, fiatal, képezett mérnökökkel, orvosokkal együtt Afrikába. Mára mindannyian újra az Egyesült Államokban vagyunk. Ha mi is eljöttünk, ugyan mi állítja meg a migrációt?” – tette fel a kérdést Eric Chinje egy előadásában, amelyet a Robert Bosch Alapítvány szervezésében tartott Dakarban. 

Chinje keserű szavai azért is sokatmondók, mert csaknem 20 éven át dolgozott a Világbanknak és a Nemzetközi Valutaalapnak (lásd keretes írásunkat), hogy az „alvó óriásból” prosperáló kontinens legyen. Nem lett. És ha valaki, Chinje tudja, mik a hiányosságai a globális támogatási rendszereknek, amelyek ismeretében bizonyossággal állítja:

Nem Marshall-segély kell Afrikának! 

– mondta és bár a beszélgetés előbb készült, Chinje ezzel akaratlanul is Soros György felvetésére reagált, amely szerint Afrikának egy új, a Nyugat-Európát a II. világháború után talpra állító Marshall-segélyre volna szüksége.

A milliárdos filantróp szerint ez évente 30 milliárd dollárt jelentene a most egymilliárdos, de gyorsan növekvő lakossággal rendelkező kontinensnek. Pénz önmagában azonban nem elég, sőt, Chinje szerint a most is meglévő évi 10 milliárdnál kevesebb is elég volna, ha hatékonyabban osztanák el.

„Húsz éven át voltam a rendszerben, de azt láttam, hogy nem a megoldás, hanem a probléma részeként működünk, ezernyi példát tudok erre, még akkor is, ha a rengeteg valóban segíteni akaró emberrel dolgoztam.”

Itt van Csád és az olajmezők esete. Pénze nem volt a kitermelésre, felkérte hát 2000-ben a Világbankot, hogy segítsen tárgyalni a nagy olajtársaságokkal. „Gondoltuk, milyen nagyszerű, végre intézményi szinten segíthetünk, az olajjal kimozdíthatjuk Csádot reménytelen helyzetéből.

De amint elkezdtük a tervezgetést, rögtön beleestünk az üzletelésbe, és végül csak kitapostuk az utat az Exxon Mobilnak.

Csád végül belement, hogy az állam csak 10 százalékot kapjon az olajbevételből. Az olaj ára akkor hordónként mindössze 12 dollár volt. És vajon nőtt az 1,2 dolláros részesedése Csádnak, amikor megugrott az olaj ára? Hát, nem. Ki is rúgta utána Csád a Világbankot.”

10 milliárd dollár megy, mi a baj?

„Évente 10 milliárd dollárt utal a Világbank afrikai országoknak. Látszódnia kéne, de nem látszik” – Chinje szerint azért, mert gyakran fontosabb a pénz eljuttatása, a projekt elindulásának leigazolása, mint az, hogy valóban szükséges dolgokra menjen el a pénz.

„Azok, akik a segélyek címzettjei az esetek többségében inkább csak azt látják, hűha itt a pénz, szerezzük meg.” De ez nem csak a korrupcióról szól, hanem arról is, hogy a kedvezményezett kormány képviselője nem meri megmondani, mire is lenne érdemes költeni, attól tartva, hogy akkor nem kapja meg az összeget. Márpedig „a pénzügyminiszternek igazolnia kell az elnöke előtt, hogy sikeres volt a tárgyalás, megjött a pénz.”

De ugyanez az önigazolási kényszer van a másik oldalon is: a projekt felelősének is fel kell mutatnia, hogy érdemi munkát végez. „A segélyezés is egy iparág, sokaknak ad munkát a működése.

Valójában másodlagos kérdés, hogyan hasznosul a segély.

„Pedig nem kellene új dolgot kitalálnunk, azt kéne megnézni, mi az ami már működik helyben, ahhoz kéne segítséget nyújtani. A támogatandó oldalt kéne meghallgatni, mi az, amire szükségük van, részletes tervvel, hogy miként képzelik el a bevont tőkével a projekt fenntartását, mitől hozna hosszú távon is hasznot. Ehelyett mi magunk viszünk uniformizált terveket, amit a kedvezményezettek nem mernek kritizálni.”

Amikor a Világbankban voltam, én is azzal álltam hozzá, hogy mindent jobban tudok. Ez az általános hozzáállás, mi vagyunk az intelligensebbek, majd mi megmondjuk. Aki Afrikába megy mind így gondolja: mi mindent jobban tudunk. És ez a segélyezés alapvető problémája. 

Az eredmény: „Minden támogatásra szánt dollár 38 százaléka elhagyja Afrikát" – ahelyett, hogy újabb befektetést vonzana.

„Így még ártunk is a pénzzel, mert függőségi helyzetet teremt a vállalkozás ösztönzése helyett. De nem a Világbankot akarom kritizálni, általános érvényű tanulságokat akarok levonni.”

Chinje szerint a megoldás a mikrofinanszírozás volna. Már létező vagy megalapozott tervvel elindítandó kis- és középvállalkozások támogatására lenne szükség a kormányokon átfolyatott támogatások helyett. A volt IMF-es szakember az elmúlt években már szervezett ilyen támogatási programot. „Aki kapott tőkét a vállalkozásához, az nem is indult világgá” – mondta Chinje. Ehhez sokszor néhány száz eurós támogatás is elég.

Ahogy azt az egyik migrációs helyzetet kezelő humanitárius szervezet képviselője mondta, a paradox helyzet az, hogy könnyebb a családoktól összeszedni ötezer eurót, hogy egyik tagjukat útnak indítsák Európába, mint kérni 500-at arra, hogy elindítsa az autószerelő vállalkozását otthon.

Ebben Chinje az afrikai média felelősségét is látja, mert alig hoz példát arra, hogyan lehetne helyben érvényesülni, milyenek a sikeres vállalkozások, miközben Európáról irreális elképzelések élnek a társadalomban – és ezt erősítik az Európába eljutottak visszajelzései is, függetlenül attól, hogy valójában nem azt kapták, amire számítottak. Olyan erős a családi elvárás, hogy az útnak indított rokon sikert érjen el, hogy az nem is mer rossz híreket küldeni haza.

„Az afrikai sajtóban tíz százalék alatt vannak az egészségügyet, mezőgazdaságot, közlekedést érintő infrastrukturális fejlesztésekről szóló hírek. Az életet, reményt kell visszahozni ide, ha az nincs, nem tudunk mit kezdeni a migrációval sem.”

Persze igazságtalanság volna azt állítani, hogy a Világbank nem tesz semmit – mondta Chinje. „Sokat tesznek, de lehetne sokkal hatékonyabb is. Viszont ennek sokszor maga a rendszer az akadálya: hiába volna a jobb, ha az összes ráfordítást kizárólag az oktatásra költenénk, ez nem lehetséges, hiszen vannak támogatási programok a mezőgazdaságra, egészségügyre. Ha minden egy területre koncentrálódna, a többi programban dolgozóknak nem lenne munkájuk.”

Valójában ezek ellenére is lehet sikereket elérni. Példaként Chinje a véres 1994-es népirtás után magára talált Ruandát hozta fel. Kigali ma bezzegfőváros lett a térségben. Ehhez azonban nem önmagukban a segélyek kellettek, hanem egy új kormányzás, amely visszaszorította a korrupciót. Ez azonban már nem csak a Világbankon múlik.

Borítókép: kecskék egy kigali piacon. Fotó: Nyilas Gergely / Index.