A rendszerváltás idején megvolt, mára eltűnt a vállalkozószellem a magyarokból

Napjainkban a magyar gazdaság egyik legkomolyabb kihívása a hazai középvállalatok átörökítésének kérdése – kezdi a két szerző, Kövesdy Mihály és Szendrői Gábor, a Concorde MB Partners (CMBP) munkatársai az elemzésüket. Eszerint a hazai gazdaságban ma körülbelül 2000 olyan közepes-, illetve nagyvállalat működik, amelyek legalább egymillió euró (330 millió forint) éves EBITDA-t (kamatok, adózás és értékcsökkenési leírás előtti eredményt) termelnek.

Az ezer hazai tulajdonban álló

A cégtulajdonos személye általában megegyezik az alapítóval, aki egyben az ügyvezető is, de sok esetben ő a teljes menedzsment is (a saleses, a pénzügyi vezető, a hr-es, a marketinges). Ez a CMBP tapasztalatai szerint komoly problémát jelent akkor, ha a cégtulajdonos eladás mellett dönt.

Külföldiek és versenytársak sem jönnek

Amikor a cég eladására kerülne a sor, a hazai magánszemély vállalkozók szinte kivétel nélkül külföldi vevőben reménykednek. Ám ma már a külföldiek nem tolonganak Magyarországon, a legtöbb nyugat-európai középvállalat már megérkezett, aki be akart lépni Magyarországra, nehezebb a határokon átnyúló finanszírozás megszerzése, a magyar piac már nem is nő annyira, több a politikai-szabályozói kockázat is.

Hazai szakmai vevőt sem olyan könnyű találni. Az MBO (management buyout) ritka, alig vannak a tulajdonostól független és számottevő, mobilizálható tőkével rendelkező menedzserek. Említettük, hogy a tulajdonos-menedzserek mindent maguk csináltak, így nehezen találnak olyat, aki mindezeket a funkciókat hasonló szinten betöltené.

A versenytársak nem vásárolnak, mert nem igazán bíznak a másik cégében, ráadásul a versenytársak tulajdonosi köre pont annyira idős, vagyis ők sem bővülésen, hanem kilépésen gondolkodnak inkább. És sajnos a hazai cégeknél jellemzően hiányzik a tudás is a beolvasztásra, egy másik cég integrálására.

Magántőkés sincs sok

Harmadik vevőkör lehetne a hazai magánszemély befektetők köre. Akinek jelentős befektetni való pénze van Magyarországon, általában oly módon akar invesztálni, hogy már a cégvezetés, illetve annak kialakításának nyűgével nem akar foglalkozni.

A helyzet súlyosnak látszik.

Nézzük a múltat!

Pedig a kilencvenes évek elején történt már egyszer a magyar gazdaságban egy komoly tulajdonosi átrendeződés. Akkoriban is több száz cég cserélt gazdát. A mai privát kézben lévő középvállalatok túlnyomó része ugyan nem privatizáció során került magánkézbe, hanem inkább a kilencvenes évek startupjaiból fejlődtek ki, de az 2018 februárja óta megkezdett kutatás során a szakértők megpróbálták a privatizációhoz kapcsolódó tulajdonváltásokat is megvizsgálni. Nem volt könnyű dolguk, a dokumentáció erősen hiányos, inkább csak 1996 után voltak megfelelő adatbázisok.

A kutatás végül meglepő eredményhez vezetett, a szakértők előzetes várakozásaival szemben nem csak pár tucat, hanem sokkal több valódi pénzmozgással is járó magánprivatizáció történt és a sok ügyeskedés mellett akkor egész komoly magánvagyonok is előbújtak a cégvásárlási lehetőségek miatt.

Mihályi Péter közgazdász modellje szerint az egykori állami vállalatok életében meghatározó szereplő volt a mindenkori pártvezetés, az állami bürokrácia, a minisztériumok és a szakszervezetek, de azért a folyó ügyekben a vállalati menedzsmentek viszonylag nagy szabadságfokkal rendelkeztek. A termelésbe, az operatív irányításba a pártállami vezető vagy a bürokrácia nem szólt bele.

Ezzel szemben a beruházási döntések minden korszakban, mindenhol a keleti blokkban az állam hatáskörében maradtak, mivel ez a magasabb szintű gazdaságirányítás fontos eszköze volt.

De hogyan lehetett vagyonosodni az átkosban?

Magyarországon a szocializmus klasszikus gazdasági rendszere 1968 és 1990 között egyre erőteljesebben fellazult, ezzel párhuzamosan kezdtek kialakulni a magángazdaság kezdetben még burkolt, majd egyre látványosabb formái. Ez azt eredményezte, hogy a kilencvenes évekre kialakultak viszonylag komoly magánvagyonok, melyek egy része a privatizációban is részt vett cégvásárlás formájában. A magánvagyonok kialakulásának sok útja volt, emlékezünk még a fogalmakra, a fusi, a maszek, a gebin, a gmk, a háztáji vagy nevesítve a balatoni lángosos, a maszek zöldséges.

A második gazdaságban végzett tevékenységekre jellemző volt, hogy azok gyakran állami eszközökön, másodállásban, biztos egzisztencia mellett folytak, vagyis a vállalkozószerűségek annyiban nem voltak vállalkozók, hogy legtöbbjük kockázatot nem futott.

Diplomaták, csempészek, titkosszolgák

A külkereskedelmi vállalatok és az azok hátterében működő titkosszolgálatok tevékenységének hatására már a hatvanas évektől kezdve komolyabb illegális tőkekiáramlás is zajlott Magyarországon – idézik a szerzők Borvendég Zsuzsanna történész Az „impexek” kora című könyvének megállapításait is.

A felhalmozott pénzek egy része külföldi - főként bécsi - bankszámlákon, illetve külföldi vállalatoknál landoltak, a rendszerválásnál ez a pénz is visszaszivárgott a privatizációs lehetőségek miatt.

A diplomaták és a sikeres sportolók számára volt elsősorban vagyonfelhalmozási út az illegális kereskedelem, a csempészés. Ők mindent hoztak, ami itthon hiánycikk volt:

• orkánkabátot, farmert, nejlonharisnyát,
• műszaki termékeket, kvarcórát, zseb- és táskarádiót, magnókazettát, zsebszámológépeket,
• márkás nyugati cigarettákat és italokat.

Spontán és irányított privatizáció

A lakosság körében felhalmozódtak ugyan vagyonok, de ezek sokáig legfeljebb ingatlanok formájában csapódhattak le. Aztán 1985-ben a vállalatok 80 százalékánál önkormányzati formát vezettek be, majd 1988-ban bevezették a társasági törvényt is, amely már lehetőséget adott arra is, hogy az állami vállalatok új cégeket létesítsenek.

A menedzseri réteg ráeszmélt, hogy a rendszer fokozatos bomlása hatására egyre kedvezőbb helyzetbe kerülnek, így szép lassan beindult a spontán privatizáció (1988–1990), amelyet a mai napig heves viták öveznek. Az időszakot egyesek az állami vagyon szétrablásával azonosítják, mások az alulszabályozottság elismerése mellett pozitív hatásait is kiemelik.

A folyamat során az állami nagyvállalatok menedzsmentjei a vállalatok gyáregységeit társasági formába szervezték, amikbe az eszközöket apportként, áron alul juttatták be az anyavállalatból, míg saját részükről lényegesen felülértékelt szellemi tulajdonnal járultak hozzá a saját tőkéhez. Így ezek a vegyesvállalatok igen nagy arányban kerültek vállalatvezetők kezébe.

A tőkehiány orvoslására és adókedvezmények reményében a vállalatvezetők sokszor külföldieket is bevontak. Körülbelül 250 céget érintett a folyamat (például Pannonplast, Ajka Kristály, Medicor, Fotex, Tungsram, Állami Biztosító), ezek a privatizálható összvagyon mindössze 1,5-2 százalékát tették ki. A sok lopás mellett pozitívumként említhető, hogy a cégek továbbéltek, átvették a munkavállalókat, sőt, sokszor magasabb fizetésekhez is juttatták őket.

A spontán privatizációt egyre többen, egyre hangosabban bírálták. Az állami költségvetés jelentős deficittel küszködött, a spontán privatizációból nem folyt be pénz az államkasszába. Megalakult az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), majd annak utódjai, az Állami Vagyonkezelő Rt., Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt., majd a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.

A főbb számok

A kutatók számításai szerint 1990. január 1-jén 2250 vállalat volt állami kézben, amelyből 1857 cég került az ÁVÜ és a jogutód szervezetek kezébe. Ezen vállalatok könyv szerinti összértéke nagyságrendileg 2600 milliárd forint volt.

Mivel a cégek sokszor több részletben, bonyolult átalakulások, cégalapítások útján kerültek magánkézbe, az emögött lévő pontos tranzakciókat nehéz megbecsülni.

A privatizáció összességében igen gyorsan, nagyjából tíz éven belül lezajlott.

A vállalkozók

A kutatókat hivatalos adatsor nem segítette, sokszor kiszivárgott információkból voltak kénytelenek számolni, de adataik szerint 720 olyan privatizációs tranzakció lehetett, amelyben magyar magánszemély, MRP-szervezet vagy kkv volt a vevő:

• 414 esetben a hazai vevő céges entitásként kötött szerződést,

• 245 esetben munkavállalói résztulajdonosi program (MRP) indult,

• 61-en magánszemélyként vásároltak.

Jellemző volt, hogy az MRP-t kihasználva az első számú vezető, esetleg pár menedzser fokozatosan felvásárolta társasága részvényeit.

Mennyi pénzt is kockáztattak ezek az emberek?

A 720 tranzakció folyó áron számított teljes volumene 176 milliárd forint volt, ami mai áron számolva 1000 milliárd forint feletti összeget ad.

Ha azt feltételezzük, hogy a hitelek és más állami segítségek mellett azért legalább 5 százalékot a vételárból készpénzben tettek le a vásárlók, akkor az összes tranzakció önrésze folyó áron majdnem 9 milliárd forint volt, tranzakciónként átlag 12 millió forint; ez mai áron összességében 51 milliárd forintot, tranzakciónként 70 millió forintot jelent.

Természetesen az adattisztításnak korlátjai is vannak: a magyar vevők is lehettek külföldi vevők strómanjai, illetve további információk hiányában a felvásárló cégekről és magánszemélyekről sem ismertek pontos információk, ez a becslés azonban jó kiindulópontként szolgálhat.

A kutatás tanulságai

A kutatás feltárta, hogy a szocialista Magyarországon kialakult az a vagyonos és vállalkozó szellemű réteg, amelyből a rendszerváltáskor magánszemélyként is 700 körüli fő kockáztatott.

A CMBP szerint ez bátorításul szolgálhat a magángazdaság mai szereplőinek, hogy önálló menedzsment kialakításával próbálja megoldani az utódlás kérdését. Az alacsony kamatkörnyezetben a mai vagyonosak is építkezhetnének tovább cégvásárláson keresztül.

Fontos azt is kiemelni, hogy az egykori lendülethez az is kellett, hogy az állam különböző kedvezményes programokon (kárpótlási jegyek,MRP-programok, egzisztenciahitel, privatizációs lízing) aktívan ösztönözte a cégek átvételét.

A kutatók szerint érdemes lenne a közeljövőben alaposabban is megvizsgálni, hogy kik vettek egykoron részt a cégvásárlásokban, illetve mi lett a sorsuk a magánszemélyek által privatizált cégeknek, ezek nagy része ugyanis mára eltűnt.

Nyitókép: Világgazdaság, 1990. október 27./Arcanum Digitális Tudománytár