Vendel
7 °C
19 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

A rendszerváltás idején megvolt, mára eltűnt a vállalkozószellem a magyarokból

Vilaggazdasag 1990 10  pages232-232
2018.09.25. 10:19
1990-ben lelkesen vettünk az államtól cégeket. Ma viszont már nem veszünk az első körös alapítóktól. Ez pedig a magyar gazdaság egyik legnagyobb problémájává vált – meglepő tanulságokkal szolgál egy frissen elkészült kutatás. A cégtulajdonosok idősek, átörökítésre alig van példa.

Napjainkban a magyar gazdaság egyik legkomolyabb kihívása a hazai középvállalatok átörökítésének kérdése – kezdi a két szerző, Kövesdy Mihály és Szendrői Gábor, a Concorde MB Partners (CMBP) munkatársai az elemzésüket. Eszerint a hazai gazdaságban ma körülbelül 2000 olyan közepes-, illetve nagyvállalat működik, amelyek legalább egymillió euró (330 millió forint) éves EBITDA-t (kamatok, adózás és értékcsökkenési leírás előtti eredményt) termelnek.

Az ezer hazai tulajdonban álló

közepes- és nagyvállalat-tulajdonosainak az átlagéletkora 2018-ban 65 évre emelkedett.

A cégtulajdonos személye általában megegyezik az alapítóval, aki egyben az ügyvezető is, de sok esetben ő a teljes menedzsment is (a saleses, a pénzügyi vezető, a hr-es, a marketinges). Ez a CMBP tapasztalatai szerint komoly problémát jelent akkor, ha a cégtulajdonos eladás mellett dönt.

Külföldiek és versenytársak sem jönnek

Amikor a cég eladására kerülne a sor, a hazai magánszemély vállalkozók szinte kivétel nélkül külföldi vevőben reménykednek. Ám ma már a külföldiek nem tolonganak Magyarországon, a legtöbb nyugat-európai középvállalat már megérkezett, aki be akart lépni Magyarországra, nehezebb a határokon átnyúló finanszírozás megszerzése, a magyar piac már nem is nő annyira, több a politikai-szabályozói kockázat is.

Hazai szakmai vevőt sem olyan könnyű találni. Az MBO (management buyout) ritka, alig vannak a tulajdonostól független és számottevő, mobilizálható tőkével rendelkező menedzserek. Említettük, hogy a tulajdonos-menedzserek mindent maguk csináltak, így nehezen találnak olyat, aki mindezeket a funkciókat hasonló szinten betöltené.

A versenytársak nem vásárolnak, mert nem igazán bíznak a másik cégében, ráadásul a versenytársak tulajdonosi köre pont annyira idős, vagyis ők sem bővülésen, hanem kilépésen gondolkodnak inkább. És sajnos a hazai cégeknél jellemzően hiányzik a tudás is a beolvasztásra, egy másik cég integrálására.

Magántőkés sincs sok

Harmadik vevőkör lehetne a hazai magánszemély befektetők köre. Akinek jelentős befektetni való pénze van Magyarországon, általában oly módon akar invesztálni, hogy már a cégvezetés, illetve annak kialakításának nyűgével nem akar foglalkozni.

A helyzet súlyosnak látszik.

A következő öt évben a CMBP becslése szerint minimum 200-300 hazai középvállalatot érintő tranzakciónak kellene megtörténnie, azonban nem látszik, hogy honnan lesz majd ennyi befektető.

Nézzük a múltat!

Pedig a kilencvenes évek elején történt már egyszer a magyar gazdaságban egy komoly tulajdonosi átrendeződés. Akkoriban is több száz cég cserélt gazdát. A mai privát kézben lévő középvállalatok túlnyomó része ugyan nem privatizáció során került magánkézbe, hanem inkább a kilencvenes évek startupjaiból fejlődtek ki, de az 2018 februárja óta megkezdett kutatás során a szakértők megpróbálták a privatizációhoz kapcsolódó tulajdonváltásokat is megvizsgálni. Nem volt könnyű dolguk, a dokumentáció erősen hiányos, inkább csak 1996 után voltak megfelelő adatbázisok.

A kutatás végül meglepő eredményhez vezetett, a szakértők előzetes várakozásaival szemben nem csak pár tucat, hanem sokkal több valódi pénzmozgással is járó magánprivatizáció történt és a sok ügyeskedés mellett akkor egész komoly magánvagyonok is előbújtak a cégvásárlási lehetőségek miatt.

Mihályi Péter közgazdász modellje szerint az egykori állami vállalatok életében meghatározó szereplő volt a mindenkori pártvezetés, az állami bürokrácia, a minisztériumok és a szakszervezetek, de azért a folyó ügyekben a vállalati menedzsmentek viszonylag nagy szabadságfokkal rendelkeztek. A termelésbe, az operatív irányításba a pártállami vezető vagy a bürokrácia nem szólt bele.

Ezzel szemben a beruházási döntések minden korszakban, mindenhol a keleti blokkban az állam hatáskörében maradtak, mivel ez a magasabb szintű gazdaságirányítás fontos eszköze volt.

De hogyan lehetett vagyonosodni az átkosban?

Magyarországon a szocializmus klasszikus gazdasági rendszere 1968 és 1990 között egyre erőteljesebben fellazult, ezzel párhuzamosan kezdtek kialakulni a magángazdaság kezdetben még burkolt, majd egyre látványosabb formái. Ez azt eredményezte, hogy a kilencvenes évekre kialakultak viszonylag komoly magánvagyonok, melyek egy része a privatizációban is részt vett cégvásárlás formájában. A magánvagyonok kialakulásának sok útja volt, emlékezünk még a fogalmakra, a fusi, a maszek, a gebin, a gmk, a háztáji vagy nevesítve a balatoni lángosos, a maszek zöldséges.

A második gazdaságban végzett tevékenységekre jellemző volt, hogy azok gyakran állami eszközökön, másodállásban, biztos egzisztencia mellett folytak, vagyis a vállalkozószerűségek annyiban nem voltak vállalkozók, hogy legtöbbjük kockázatot nem futott.

Diplomaták, csempészek, titkosszolgák

A külkereskedelmi vállalatok és az azok hátterében működő titkosszolgálatok tevékenységének hatására már a hatvanas évektől kezdve komolyabb illegális tőkekiáramlás is zajlott Magyarországon – idézik a szerzők Borvendég Zsuzsanna történész Az „impexek” kora című könyvének megállapításait is.

A felhalmozott pénzek egy része külföldi - főként bécsi - bankszámlákon, illetve külföldi vállalatoknál landoltak, a rendszerválásnál ez a pénz is visszaszivárgott a privatizációs lehetőségek miatt.

A diplomaták és a sikeres sportolók számára volt elsősorban vagyonfelhalmozási út az illegális kereskedelem, a csempészés. Ők mindent hoztak, ami itthon hiánycikk volt:

  • orkánkabátot, farmert, nejlonharisnyát,
  • műszaki termékeket, kvarcórát, zseb- és táskarádiót, magnókazettát, zsebszámológépeket,
  • márkás nyugati cigarettákat és italokat.

Spontán és irányított privatizáció

A lakosság körében felhalmozódtak ugyan vagyonok, de ezek sokáig legfeljebb ingatlanok formájában csapódhattak le. Aztán 1985-ben a vállalatok 80 százalékánál önkormányzati formát vezettek be, majd 1988-ban bevezették a társasági törvényt is, amely már lehetőséget adott arra is, hogy az állami vállalatok új cégeket létesítsenek.

A menedzseri réteg ráeszmélt, hogy a rendszer fokozatos bomlása hatására egyre kedvezőbb helyzetbe kerülnek, így szép lassan beindult a spontán privatizáció (1988–1990), amelyet a mai napig heves viták öveznek. Az időszakot egyesek az állami vagyon szétrablásával azonosítják, mások az alulszabályozottság elismerése mellett pozitív hatásait is kiemelik.

A folyamat során az állami nagyvállalatok menedzsmentjei a vállalatok gyáregységeit társasági formába szervezték, amikbe az eszközöket apportként, áron alul juttatták be az anyavállalatból, míg saját részükről lényegesen felülértékelt szellemi tulajdonnal járultak hozzá a saját tőkéhez. Így ezek a vegyesvállalatok igen nagy arányban kerültek vállalatvezetők kezébe.

A tőkehiány orvoslására és adókedvezmények reményében a vállalatvezetők sokszor külföldieket is bevontak. Körülbelül 250 céget érintett a folyamat (például Pannonplast, Ajka Kristály, Medicor, Fotex, Tungsram, Állami Biztosító), ezek a privatizálható összvagyon mindössze 1,5-2 százalékát tették ki. A sok lopás mellett pozitívumként említhető, hogy a cégek továbbéltek, átvették a munkavállalókat, sőt, sokszor magasabb fizetésekhez is juttatták őket.

Az Antall-kormány 1990-es megválasztásával új szakaszhoz érkezett a magyar privatizáció.

A spontán privatizációt egyre többen, egyre hangosabban bírálták. Az állami költségvetés jelentős deficittel küszködött, a spontán privatizációból nem folyt be pénz az államkasszába. Megalakult az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ), majd annak utódjai, az Állami Vagyonkezelő Rt., Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt., majd a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.

A főbb számok

A kutatók számításai szerint 1990. január 1-jén 2250 vállalat volt állami kézben, amelyből 1857 cég került az ÁVÜ és a jogutód szervezetek kezébe. Ezen vállalatok könyv szerinti összértéke nagyságrendileg 2600 milliárd forint volt.

A 100%-ban privatizált vállalatok száma 2007-re meghaladta az 1300-at.

Mivel a cégek sokszor több részletben, bonyolult átalakulások, cégalapítások útján kerültek magánkézbe, az emögött lévő pontos tranzakciókat nehéz megbecsülni.

A privatizáció összességében igen gyorsan, nagyjából tíz éven belül lezajlott.

A vállalkozók

A kutatókat hivatalos adatsor nem segítette, sokszor kiszivárgott információkból voltak kénytelenek számolni, de adataik szerint 720 olyan privatizációs tranzakció lehetett, amelyben magyar magánszemély, MRP-szervezet vagy kkv volt a vevő:

  • 414 esetben a hazai vevő céges entitásként kötött szerződést,
  • 245 esetben munkavállalói résztulajdonosi program (MRP) indult,
  • 61-en magánszemélyként vásároltak.

Jellemző volt, hogy az MRP-t kihasználva az első számú vezető, esetleg pár menedzser fokozatosan felvásárolta társasága részvényeit.

Mennyi pénzt is kockáztattak ezek az emberek?

A 720 tranzakció folyó áron számított teljes volumene 176 milliárd forint volt, ami mai áron számolva 1000 milliárd forint feletti összeget ad.

Ha azt feltételezzük, hogy a hitelek és más állami segítségek mellett azért legalább 5 százalékot a vételárból készpénzben tettek le a vásárlók, akkor az összes tranzakció önrésze folyó áron majdnem 9 milliárd forint volt, tranzakciónként átlag 12 millió forint; ez mai áron összességében 51 milliárd forintot, tranzakciónként 70 millió forintot jelent.

Azaz a 90-es években volt egy olyan vállalkozói réteg, 700 fölötti létszámmal, akik átlagosan mai áron 70 millió forintot kockáztatva cégvásárlásokat hajtottak végre.

Természetesen az adattisztításnak korlátjai is vannak: a magyar vevők is lehettek külföldi vevők strómanjai, illetve további információk hiányában a felvásárló cégekről és magánszemélyekről sem ismertek pontos információk, ez a becslés azonban jó kiindulópontként szolgálhat.

A kutatás tanulságai

A kutatás feltárta, hogy a szocialista Magyarországon kialakult az a vagyonos és vállalkozó szellemű réteg, amelyből a rendszerváltáskor magánszemélyként is 700 körüli fő kockáztatott.

A CMBP szerint ez bátorításul szolgálhat a magángazdaság mai szereplőinek, hogy önálló menedzsment kialakításával próbálja megoldani az utódlás kérdését. Az alacsony kamatkörnyezetben a mai vagyonosak is építkezhetnének tovább cégvásárláson keresztül.

Fontos azt is kiemelni, hogy az egykori lendülethez az is kellett, hogy az állam különböző kedvezményes programokon (kárpótlási jegyek,MRP-programok, egzisztenciahitel, privatizációs lízing) aktívan ösztönözte a cégek átvételét.

A kutatók szerint érdemes lenne a közeljövőben alaposabban is megvizsgálni, hogy kik vettek egykoron részt a cégvásárlásokban, illetve mi lett a sorsuk a magánszemélyek által privatizált cégeknek, ezek nagy része ugyanis mára eltűnt.

Nyitókép: Világgazdaság, 1990. október 27./Arcanum Digitális Tudománytár