Jolán
2 °C
4 °C

Ahol patkányok között árulták a százmilliós halakat

2018-10-02T230401Z 1989421662 RC13A2801900 RTRMADP 3 JAPAN-FISHM
2018.10.27. 18:50
A tokiói Cukidzsi 1935 óta a világ legnagyobb és legfontosabb halpiaca volt, mígnem október elején be nem zárták. Itt vásároltak a legjobb szusiséfek, itt árulták a legdrágább halakat, és a turisták előtt is nyitva álló hely aranyos kis skanzenként is funckionált Tokió belvárosában. Ennek ellenére az 1990-es évek eleje óta nem volt felújítva, és már a végelgyengülés jeleit mutatta, az utolsó döfést pedig a 2020-as olimpia adta meg.

Tokióban egy felső kategóriás szusimenü jellemzően 20-30 ezer jen, azaz 50-75 ezer forint környékén kezdődik egy főre, részben mert van, aki megfizeti, részben meg mert a legjobb szusi elkészítése drága mulatság.

Például a legjobb hal kell hozzá, a legjobb halra pedig elég sokan licitáltak a hajnali aukciókon a tokiói halpiacon, rendesen felnyomva az alapanyagárakat. Egy átlagos napon egyetlen tonhalért tízmilliókat, ünnepnapokon akár százmilliókat is hajlandók otthagyni azok, akik arra építik brandjüket, hogy ők csakis a legjobbak kínálják.

Ezeket a tíz-százmilliós összegeket pedig a tokiói felhőkarcolók túloldalán, a fő üzleti- és bevásárlónegyedtől tíz perc sétára, egy roskadozó, patkányok lakta, nem Tokió központját, hanem valami rosszabb harmadik világbeli külvárost idéző raktártelepen szurkolták le.

Itt volt ugyanis a világ legnagyobb, leghíresebb, és a maga nemében legfurcsább halpiaca, a Cukidzsi, amely 83 éves működés után, október elején zárt be, kulináris körökben kisebb nosztalgiacunamit, és nem mellesleg egy potenciális patkányinváziót kiváltva.

Ezzel Tokió és a gasztrovilág is egy jelentős intézménnyel lett szegényebb, ami már csak azért is szomorú, mert a tervek szerint a 2020-as olimpiáig legfeljebb buszpályaudvar lesz a helyén, utána meg jó eséllyel otromba irodaházak. Ráadásul a szusi sem lesz olcsóbb, sőt.

Szusi reggelire

A Cukidzsi piac 1935-ben nyitotta meg kapuit, miután elődjét az 1923-as nagy tokiói földrengés elpusztította. Akkoriban még rettentő modernnek, és nem mellesleg hatalmasnak számított: a felépítésében több mint 400 ezer munkás vett részt. Bár mai szemmel már nem tűnik túl nagynak, a forgalom tekintetében még mindig a világ legfontosabb halpiaca volt, és az adatok tekintetében is elég lenyűgöző:  

  • A piacon ötszáz és ezer között mozgott az árusok száma, a dolgozók teljes létszáma 60 ezer körül volt.
  • Ők 480 halfajtát és 270 fajta zöldséget árultak, a legolcsóbb hínártól a legdrágább kaviárig, de természetesen lehetett kapni a japánok által levadászott bálnából is.
  • A napi áruforgalom átlagosan 2800 tonnát tett ki, értéke 2 milliárd jen, azaz olyan 5 milliárd forint volt.
  • Az éves bevétel meghaladta a 400 milliárd jent, azaz az ezermilliárd forintot.

Itt vásárolt minden reggel a tokiói gasztrovilág krémje, például a világ talán leghíresebb (de amúgy a szakvélemények szerint messze nem a legjobb) szusiséfje, a róla szóló 2011-es dokumentumfilmben immortalizált Ono Dzsiró (illetve hát beosztottjai) is. De ide jöttek reggelenként az olcsó, néhány száz forintos darabáron dolgozó szusiláncok és szupermarketek is. 

A legjobb része pedig az volt, hogy a piac külső része és a körülötte lévő néhány háztömb éttermekkel van tele, ahol a hajnali órákban csodálatosan friss szusireggelit tudtak elfogyasztani azok, akik szívesen kezdik a napot egy kis nyers hallal (bár a hagyományos japán reggeliben vannak ennél furcsább dolgok is). 

Túl jó helyen volt

Ehhez képest az épületegyüttes elég rossz állapotban volt már a vége felé, részben azért is, mert a fenntartó, a tokiói önkormányzat jó két évtizede próbálta kipaterolni a piacot a jelenlegi helyéről. Ennek kisebb részt gyakorlati, nagyobb részt anyagi okai vannak.

  • A Cukidzsi rendkívül értékes területen, Tokió belvárosának közvetlen közelében, a fő iroda- és bevásárlónegyedektől alig 10-15 perc sétára fekszik, így egy jófajta ingatlanfejlesztéssel elé jó pénzt lehetne csinálni a területen.
  • Másfelől a költözés már csak azért is elkerülhetetlen volt, mert a jelenlegi helyen a bővítést és átépítést is elég nehéz lett volna megoldani, egyszer ugyan megpróbálták, de végül feladták.
  • A 2020-as tokiói olimpia miatt pedig az önkormányzat a korábbiaknál is erélyesebben kezdett fellépni a terület kitakarítása érdekében, a játékokra más módon akarták hasznosítani a központi, relatíve egyszerűen ledózerolható helyet.

Ettől függetlenül a költözés nem volt egyszerű: nagy huzavona után 2016 lett a céldátum, ám kiderült, hogy a kiszemelt új helyen, egy, a Tokiói-öbölben lévő mesterséges szigeten szennyezett a talaj. Úgyhogy további kétéves, sok milliárdot felemésztő talajcsere és újabb adag huzavona jött az árusokkal. Végül október elején zárt be a Cukidzsi, és költözött odébb nagyjából három kilométerrel, a Tokiói-öbölbeli mesterséges szigeten lévő, hipermodernnek kikiáltott Tojoszu piacra.

Baloldal: Emberek dolgoznak a Cukidzsi halpiacon 1977. október 27-én., Jobb oldal: Teherautók parkolnak a Cukidzsi halpiacon 2018. szeptember 28-án. Fotó: Handout / Issei Kato / Reuters

Turistaparadicsom

A Cukidzsi elsősorban nem azért lett híres, mert hatalmas forgalmat bonyolít, hanem mert a köznép számára is nyitva állt. A hely fő attrakciója a hajnali fél hatkor kezdődő tonhalárverés volt, ahova a látogatókat is beengedték, kisebb turistalátványosságot kerekítve a dologból.

Ami egyébként inkább megtűrt, mint reklámozott dolog volt a piac részéről, sok árusnak pedig kifejezetten tele volt a hócipője a folyamatosan útban lévő, de pénzt nem nagyon költő turistákkal. A látogatásokat hosszabb-rövidebb időre többször be is rekesztették, de aztán mindig visszaengedték a fényképező külföldieket.

Emiatt annyira nem is volt egyszerű a bejutás: naponta 120 embert engedtek be két csoportban az aukciós térre, illetve a kettő közül az egyikbe: a fagyasztott és friss tonhalakat külön árverezték, a turistákat csak a fagyasztott halaknak engedték a közelébe. (A piacon egyébként messze nem csak japán áru volt, a legjobb fagyasztott tonhal repülőn jött Bostonból.)

A másik korlátozó tényező az időpont volt: az árverés reggel fél hat körül indult, de a részvételhez szükséges regisztráció már 2:30-kor elindult, előregisztrációra pedig nem volt lehetőség. Arról megoszlottak a vélemények, hogy mikor kellett menni a biztos sikerhez: mivel Tokióban nincs éjszakai tömegközlekedés, gyakran már éjfél magasságában megkezdődött a sorbanállás, de szerencsés esetben akár fél négy körül is meg lehetett még csípni egy szabad helyet. Ha ez sikerült, egy kis, szék és pad nélküli teremben, sárga, illetve zöld láthatósági mellényben, a japán iskolásokcsoportokhoz hasonlóan kuporogva kellett kivárni az árverés kezdetét.

Hungarocellhegyek

A látogatás nem is önmagában az árverés miatt volt érdekes, hanem mert az embert bevitték a reggeli piac forgatagába is, ami a hungarocelldoboz-hegyekkel és a minden irányba cikázó, jellegzetes háromkerekű, platós halszállító járművekkel elég szórakoztató tudott lenni, már amennyire bármi szórakoztató lehet hajnali fél hatkor. Az árverés maga a laikus számára viszont nem volt egy nagy attrakció: a földön sorokba rendezett tonhaltetemek között jellemzően idősebb kereskedők járkáltak fel-alá, majd az árverés kezdetekor az egész placcon kevéssé átlátható kiáltozás lett úrrá. 

A tonhalárverés résztvevői szerint egyébként a jó hal kiválasztása kisebb művészet, és messze nem mindig jön be: még a műfaj legjobbjai (illetve legkevésbé szerény versenyzői) is csak tízből 7-8 alkalommal elégedettek a teljesítményükkel. Védelmükre szóljon, hogy nem sok információt kapnak a döntéshez: nagyrészt a halak levágott és szemlére tett farokrészéből kell megállapítaniuk a hús textúráját, ezt jellemzően zseblámpával vizsgálják, és egy kis darabot elmorzsolnak belőle a tenyerükben. A másik fő eszközük a kopogtatás: egy erre való kampós botocskával vizsgálták a halakat, hogy érzésre mit tud a húsuk.

A tonhalárverésekhez kötődnek a Cukidzsi legerősebb számai is. A legnagyobb esemény az újévi árverés volt, amikor a dolog PR-értéke miatt a nagyobb cégek egész megrendítő árat voltak hajlandók kifizetni egy-egy halért. A rekord 2013-ból származik, amikor 155,4 millió jent fizettek egy 222 kilós kékúszójú tonhalért. (Ez akkori árfolyamon olyan 390 millió forint volt.) Ez amúgy messze nem a legnagyobb elárverezett hal volt: a rekorder 500 kilós példány 1986-ban került kalapács alá – ebből az adatból is látszik, hogy a tonhalak brutális túlhalászása milyen következményekkel járt.

Persze nemcsak tonhalakat árvereztek a Cukidzsin, de a többi aukció nem volt nyilvános. Az árverés az új helyen is megvan, bár nem ugyanaz: a Cukidzsin a csarnokban egy bójákkal elkerített részen, az árveréstől néhány méterre mászkálhattak a turisták, míg az új piacon az emeleten, egy üveggel elzárt részen figyelhetik a dolgot. Cserébe nem kell órákat várni, és légkondi is van.

Nincs lelke

Az új piac a korábbi bódévárossal szemben néhány hatalmas csarnokból áll, ahol egy fedél alatt van a nagybani piac, az aukciós helyszín, a néhány tucat étterem és kisker üzlet. Bár a költözés simán ment, és négy nap alatt mindenki átcuccolt, az első nap nem volt egyszerű: a légkondi nem nagyon működött, a környéken jó nagy dugó lett, a turisták szerint nehezen volt megközelíthető a hely, és hát általában véve az iparias környezet nem olyan cuki, mint a Cukidzsi volt. 

A közösségi oldalakon utóbbiról panaszkodtak a legtöbben: az új hely steril és nincs karaktere. Ám kevésbé romantikus megvilágításban a Cukidzsi karaktere végső soron az volt, hogy az épületegyüttes a rohadás különböző, relatíve előrehaladott fázisaiban létezett.

A piaccal kapcsolatban jó ideje súlyos tűzvédelmi és higiéniai aggodalmaiknak adtak hangot a hatóságok, 2017-ban egy kisebb tűzeset is volt. A helyet legutóbb az 1990-es évek fordulóján akarták felújítani, de ez csak félig sikerült: a költségek elszaladása és az 1990-es évek elejének gazdasági válsága miatt 1996-ra feladták a dolgot. Azóta a forgalom jelentősen csökkent, nagyrészt pont a hely elavultsága miatt.

Jellemző a hely állapotára, hogy a piac kiürítése után a hatóságok külön egységet állítottak fel a patkányinvázió ellen, miután attól tartanak, hogy a Cukidzsi helyén betevő nélkül maradt, becslések szerint tízezres patkánypopuláció kaja után indul. Ami már csak azért is kellemetlen lenne, mert a közelben elég sok irodaház és bevásárlóközpont van. Mindenesetre mindent megtesznek, amit tudnak: háromméteres acélfallal veszik körül a piac helyét, 40 ezer csapdát helyeznek ki, és 300 kiló patkánymérget vetnek be a gourmand rágcsálók ellen. Egyesek pedig az alapesetben gyűlölt kóbor macskák etetésével próbálják javítani a környék ellenállási képességét.

Régen minden jobb volt

Ettől függetlenül az új hellyel, a Tojoszuval is vannak gondok a higiénia terén. A piac helyén korábban egy gázgyár állt, és a talaj szennyezettsége miatt rengeteg pénzbe került és több éves csúszást okozott a hely feltakarítása. (Az önkormányzat azért ragaszkodott az új helyhez, mert máshol lehetetlen lett volna megfelelő méretű üres telket találni a piacnak.)

A Cukidzsi bezárása előtt százak tüntettek az új halpiac megnyitása ellen, jogi ügyek is indultak a költözés megakadályozása érdekében, arra hivatkozva, hogy nem biztonságos az új helyszín. Sok árus pedig eleve nem volt hajlandó átköltözni, ők vagy dacolnak, vagy egy harmadik piacra viszik a bizniszt (a Cukidzsin, illetve utódján kívül még két nagyobb nagybani halpiac van Tokióban).

A hatóságok szerint minden rendben van, sőt jóval biztonságosabb a Tojoszu környezete, mint a Cukidzsié volt. Ám ahogy az ilyenkor lenni szokott, a halárusok között még a költözés előtti napokban is terjedt az a pletyka, hogy az önkormányzat meghamisította a talajszennyezettségi adatokat. Az új piac egyébként kétszer akkora, mint a korábbi, ami már eleve a világ legnagyobbja volt, és technológiailag is jóval fejlettebb, mint az előd. Ami abból a szempontból nem meglepő, hogy a Cukidzsi az 1970-es évek színvonalát idézte.

Ugyanakkor nem csak a kommentelők, a vásárlók között is vannak, akik visszasírják a régi időket: Lionel Beccat Michelin-csillagos séf például az AFP-nek azt nyilatkozta, hogy bár szakmai alapon jobb az új piac, szentimentális szempontból hiányzik neki a Cukidzsi. Egy másik, fiatalabb halkereskedő a New York Timesnak arról beszélt, hogy “a mocskos az igazi”, és hiányozni fog neki a rozoga környezet.

Abban mindenképpen igazuk van, hogy a Cukidzsival a régi Tokió egyik utolsó relikviája szűnt meg, és minden baja ellenére az öreg piac egy aranyos kis skanzenként is funkcionált az 1935 óta elég nagyra nőtt japán főváros szívében.

Az ilyesmiből pedig már egyre kevesebb van: az olimpiára készülve az önkormányzat az ingatlanfejlesztőkkel karöltve egymás után pucolja ki a régi városrészeket. 

A jó hír, hogy a piacot körülvevő, kis szusiéttermekkel és halboltokkal teli sétálóutcák megmaradnak. Közben a piac helyén egyelőre buszpályaudvar lesz a 2020-as olimpiára, azt pedig még nem tudni, utána mi lesz a terület sorsa.

(Borítókép: A zárás után kis szünet a Cukidzsi halpiacon. Tokió, Japán, 2018. szeptember 27. Fotó: Issei Kato / Reuters)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?