Egy elmélet, ami szerint mindenki félreérti, hogyan is működik a pénz

Ha le akarjuk butítani a világ politikai vitáit, akkor a nagy részük végső soron arról szól, hogy az államnak milyen problémákat kellene megoldania és arra mennyi pénze van, honnan szedi össze azt a pénzt, vagy hogy miért X-re költi az értékes adóforintokat, miért nem Y-ra vagy valami másra? Stadionok helyett miért nem kórházakat fejlesztünk a drága adóforintokból? Miért a hadseregre mennek az értékes és véges adódollárok, miért nem arra, hogy mindenkinek legyen ingyenes egészségügyi ellátása?

Megengedheti-e magának egy állam, hogy a jövő generáció terhére eladósodjon azért, hogy most ezt meg azt kifizesse? Miért hagyta ez vagy az a felelőtlen politikus, hogy eladósodjon az állam és óriási lyukak legyenek a költségvetésen? Miért nem szedünk több adót ezektől vagy azoktól, hogy aztán több pénzünk legyen arra költeni, amire sokaknak szüksége van? Egy elég unortodox, de egyre népszerűbb és befolyásosabb közgazdasági elmélet szerint azonban

Ez az Egyesült Államokból induló nézet, a modern monetáris elmélet azt tartja, hogy nagyjából minden, amit a költségvetésről, államadósságról, az adókról, sőt, a pénzről gondolunk, teljes félreértés. Az elmélet pedig ugyanúgy megtalálja rajongóit a Wall Street befektetői között, mint Bernie Sanders magukat nyíltan szocialistának nevező támogatói között. Sőt, az elmélet “atyja”, Warren Mosler a Wall Streeten szedte meg magát, anyja, Stephanie Kelton pedig Bernie Sanders gazdasági főtanácsadója volt. Képviselői pedig a tudományos élet perifériáról a figyelem középpontjába és a legbefolyásosabb lapok hasábjaira kerültek.

A pénzcsinálás tudománya

A modern monetáris elmélet, vagy MMT dióhéjban azt állítja, hogy egy olyan kormány, amely saját pénzt bocsát ki, soha nem tud kifogyni a pénzből, így nem igazán kell sem amiatt aggódnia, hogy be tud-e szedni elég adót, sem amiatt, hogy nagyon nagy lesz a költségvetési hiánya. Sőt, van olyan, hogy az az igazán nagy baj, ha kicsi a hiány, mert azt jobban megszenvedi a gazdaság, mint azt, ha kiegyensúlyozott a büdzsé, vagyis az állam csak addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér. Az MMT szerint lényegében

pontosabban a takaró végességét nem a pénz mennyisége, hanem a gazdaság egészsége határozza meg. Az állami nyújtózkodás az MMT szerint sem korlátlan, más gazdasági erőforrások, mint a munkaerő vagy a természeti erőforrások végesek, ezek pedig korlátozhatják azt, hogy mennyi pénzt nyomtathat az állam büntetlenül. Ha a gazdaságban már nincs kihasználatlan kapacitás, az új pénzt már nem lehet értelmesen felhasználni, akkor az inflációhoz vezet. Vagyis egy okos állam az MMT-sek szerint is tudja, hogy nem nyújtózkodhat a végtelenségig, a pénz önmagában azonban nem egy véges erőforrás, az pedig, hogy mekkora a deficit, gyakorlatilag nem számít. 

Ugyanis eszerint az állam hozza létre a pénzt, azzal, hogy elkölti. Az elsőre kicsit zavarosnak tűnő elmélet hívei szerint általában úgy gondolunk az állam pénzügyeire, mint ami egy háztartás vagy egy cég gazdálkodásához hasonlóan működik, csak nagyobban. Valahonnan bejön X mennyiségű pénz, van Y kiadás, és ha Y nagyobb mint X, akkor vagy kölcsön kell kérnünk valahonnan, vagy meg kell húznunk a nadrágszíjat valahogy. Ebben a képben a pénz mint egy külső állandó létezik, amit mi (mint család vagy mi mint állam) csak megkapunk kívülről aztán elköltünk kívülre.

A klasszikus közgazdasági gondolkodás szerint ha egy kormány többet szeretne költeni, mint amennyi pénzt elő tud teremteni adókból, akkor kötvényeket kell kibocsátania, vagyis kölcsön kell kérnie a privát szektortól. Ha pedig felelőtlenül költi a pénzt, akkor egy idő után a privát szektor nem fog adni több pénzt és egyre nagyobb kamatot kér a hiteléért, akkor pedig az adott kormánynak megszorító intézkedéseket kell bevezetnie, nehogy becsődöljön. Ez ismerős, így járt Magyarország a 2000-es évek végén és nagyjából egész Európa a gazdasági válság után.

Az MMT képviselői szerint viszont amíg ez igaz egy családra, egy cégre, egy önkormányzatra, a kormányokra (föderális államok esetén a szövetségi kormányra) ez nem igaz, már ha saját pénzt bocsátanak ki. Ezek az államok ugyanis saját maguk állítják elő azt a pénzt, amiben aztán a költségek keletkeznek és amiben az adót is beszedik. És hogyan állítják elő?

vagyis azzal teremtik meg, hogy elköltik mondjuk kormányzati beruházás formájában, vagy elutalják valakinek, mondjuk valamilyen kormányzati támogatás formájában. Ez úgy néz ki, hogy a kormány megmondja, hogy elköltött valamennyi pénzt valakinek a javára, a jegybank pedig hozzáad egy ennek megfelelő összeget a címzett bankjának a jegybanknál tartott elektronikus számlájához, amit aztán a bank jóváír az ügyfele számláján. Amikor pedig bevétele lesz az államnak, mondjuk bejön az adó, akkor a befizető számlájáról egyszerűen eltűnik ez a pénz. Vagy ha egy kicsit költőibben akarunk fogalmazni, akkor az állam megteremti a pénzt, amikor elkölti, és megsemmisíti akkor, amikor beszedi. 

Ez azt is jelenti, hogy a kormány elvileg annyi pénzt tud nyomtatni, amennyit csak el tud költeni, vagyis nincs olyan, hogy valamilyen beruházást nem engedhet magának meg egy kormány. Pontosabban van, de ennek nem a pénz a korlátja, hanem az, hogy el lehet-e költeni azt a pénzt anélkül, hogy elinflálódna a sok kinyomtatott pénz.

És azt is jelenti, hogy ehhez az extra pénzköltéshez nem kell új kötvényeket kibocsátani, vagyis újabb adósságba vernie magát az államnak. Az államkötvények az MMT-s közgazdászok szerint amúgy is nagyrészt jóléti szolgáltatások a befektetőknek, akik stabil megtérüléssel fektethetik be a pénzüket, miközben az ő nevükben és érdekükben egész jóléti rendszereket építenek le az államok és a legrászorulóbbaktól veszik el az állami segítséget.

Már nem arany a pénz

Szigorú megkötése viszont az MMT-nek, hogy a fentebb leírt folyamat szigorúan csak az olyan államokra igaz, amelyek saját valutát bocsájtanak ki, ennek a valutának az árfolyama pedig szabadon mozog, nincs semmihez kötve. Ilyen például az USA kormánya és a dollár, amelyről az MMT többségében amerikai képviselői a legtöbbet beszélnek, de gyakorlatilag ilyen Magyarország is (bár ránk az MMT megállapításai csak korlátosan érvényesek, mert az Európai Unió tagjaként aláírtuk az EU alapszerződését, amelynek mellékletében található híres maastrichti kritériumok alapján egy bizonyos szintnél nem lehet nagyobb a költségvetés hiánya és az államadósság. Így tehát Magyarországot a gazdasági realitás helyett a politikai köti gúsba a pénzteremtésben.)

Nem igaz viszont mondjuk az Eurózóna tagállamaira, vagy azokra az országokra, amelyek a saját valutájuk értékét mondjuk az euró vagy a dollár értékéhez kötötték. És nem lett volna igaz az Egyesült Államokra vagy bármelyik európai kormányra sem a 70-es évekig. Az MMT-s közgazdászok szerint pedig pont emiatt érti mindenki félre, hogy hogy működik a pénz.

Ennek az volt a lényege, hogy a II. világháború után tartott Bretton Woods-i konferencián a nyugati országok és az Egyesült Államok képviselői megállapodtak, hogy a gazdasági kiszámíthatóság érdekében minden ország (már amely képviseltette magát) a dollárhoz köti a saját valutájának árfolyamát. Cserébe fixálták, hogy egy dollárért mennyi aranyat lehet kapni. Vagyis annyi dollár volt a világon, amennyi arany, véges.

Erre azért volt szükség, mert a nyugat-európai országok háború utáni újjáépítését nagyrészt az amerikai Marshall-segély finanszírozta, ezért az volt a biztos, ha stabil a dollár és mondjuk a német márka árfolyama. És amúgy is úgy tartották a kor gondolkodói, hogy akkor jó a pénz, ha aranyra lehet váltani, mert ekkor a piac minden befolyás nélkül irányítani tudja a gazdaságot. Nem is volt példa nélküli ez a rendszer, a 19. században gyakorlatilag minden állam valutájának árfolyama az arany árához volt kötve, ez volt az aranystandard rendszere, amire a VH II. után nagy nosztalgiával gondoltak vissza sokan.

1971-ben viszont Nixon elnök, akinek egyszerre kellett a vietnami háború költségeivel és hazai jóléti beruházásokkal szembenéznie, úgy döntött, hogy felrúgja ezt a rendszert, a dollár ára pedig innentől szabadon lebeg a piaci igényeknek megfelelően. Ezzel az egész világon beköszöntött a fiat pénz vagy rendeleti pénz korszaka, vagyis az, hogy a pénz nem azért ér annyit, amennyit, mert aranyra vagy ezüstre váltható, hanem, mert a kormány azt mondja. Pontosabban azért, mondják az MMT-sek, mert a kormány ebben a valutában szedi be az adót, így azért van értéke, mert ebben a pénzben lehet megváltani az adózási kötelezettségünket az adott állammal szemben. Ilyen formán a pénz attól az államtól jön, amelyik ezt az értéket meghatározza és amelyik az adott pénz előállításában monopóliumot élvez.

A balosok kedvenc befektetője és a befektetők kedvenc balosa

Aki pedig egyedüliként gyártja a pénzt, az nem fogyhat ki belőle. Legalábbis erre a következtetésre jutott Warren Mosler, egy wall street-i befektető, aki államkötvényekre specializálódott, és mint ilyen, nagyon érdekelte az, hogy mi is az államok, a jegybank és a pénzpiacok viszonya és hogy mi történik a pénzzel, amikor az állam kiadja, megszerzi vagy elkéri. És mint ilyen befektető alkotta meg a maga kis elméletét arról, hogy hogyan is működik a pénz. 

A saját eredet-legendája szerint pedig azzal a 90-es években százmilliókat keresett: az évtized elején az olasz gazdaság nagy bajban volt, az állam el volt adósodva és úgy nézett ki, hogy nem fogja tudni kifizetni a hitelezőit. A befektetők igyekeztek megszabadulni az olasz államkötvényeiktől mielőtt azok teljesen értéktelenné válnak, ami miatt a kockázati prémiumok növekedtek, az olasz államnak pedig egyre nagyobb kamatokat kellett volna fizetnie, amivel csak még mélyebbre került a gödörbe.

Mosler viszont eddigre már meg volt győződve, hogy az olasz állam, amely a líra egyedüli kibocsátója, nem mehet csődbe, mert annyi lírát gyárt, amennyi csak kell. Ezért alacsony kamattal lírát kölcsönzött olasz bankoktól és megvásárolta a piacot elárasztó olasz állampapírok nagy részét. Amikor pedig az olasz kormány végül kijött a gödörből, neki kezdett el törleszteni. Mosler ebből multimilliárdos lett és elköltözött a Virgin-szigetekre, hogy ne kelljen adóznia se a pénze után. Igaz, olyan is volt, hogy nem jött be a számítása, Oroszország például államcsődöt jelentett 1998-ban, saját valuta ide vagy oda, ezen pedig Mosler százmilliókat bukott (szerinte az volt a baj, hogy Oroszország nem viselkedett úgy, mint egy saját valutát kibocsátó ország, például rögzítette az árfolyamát, ezért ment csődbe). 

Moslernek emellett van egy egyedi sportautókat gyártó cége, 2010-ben pedig független szenátor-jelöltként indult Connecticut államban, ahol a szavazatok kevesebb, mint 1 százalékát sikerült megszereznie.

A legnevesebb egyetemek, a Harvard vagy a Yale professzorai viszont hallani sem akartak róla, így végül egy, a közgazdaság-tudományos közösség szélén megbúvó társaságban talált hallgatóságra.

Ezek voltak az úgynevezett poszt-keynesiánusok, akik tipikusan kisebb amerikai és ausztrál egyetemeken tengetik a napjaikat, hosszú tanulmányokat írva arról, hogy a Harvardon és a Yale-en miért nincs senkinek igaza, amiket aztán szinte senki nem olvas. Ez a társaság szívesen meghallgatta Moslert, de még ők sem igazán értettek vele egyet. Egyikük, a Kansas állam egyik kis egyetemén tanító Stephanie Kelton még neki is állt, hogy egy hosszú tanulmányban kifejtse, hogy amit Mosler állít, miért hülyeség, de írás közben rádöbbent, hogy mégis Moslernek ad igazat.

Mindez a 90-es évek végén történt, a nagy összeborulás után pedig mindenki visszatért ahhoz, amivel addig foglalkozott: Mosler milliókat keresett olyan befektetéseken, amiben nagyjából csak ő hitt, Keltonék pedig hosszú tanulmányokat írtak, immár a modern monetáris elmélet nézeteit kifejtve, amelyeket senki nem olvasott. A válsággal és az amerikai liberális politika kimerülésével viszont az olyan figurák, mint Bernie Sanders megtalálták maguknak Keltonék gondolatait és ötleteit, így pedig maga Kelton, Mosler és elvtársaik is a figyelem középpontjába kerültek (azért Sandersék sem tették teljesen magukévá Keltonék nézeteit, de erről majd később).

A modern monetáris elméletről és annak képviselőiről ma a legnagyobb amerikai lapok közölnek portrékat, Keltonék egyik nagy találmánya pedig éppen az egyik legforróbb politikai téma az Egyesült Államokban. Az újbalos politikusok mellett pedig Kelton rendszeresen tart előadásokat és háttérbeszélgetéseket a Wall Street befektetőivel is, akik pont ugyanannyira kíváncsiak arra, amit mondani akar. De mielőtt erre rátérünk, nézzük meg, hogy miért is tartják vonzónak Bernie Sandersék azt, amit közgazdasági iskola állít!

Nyomtasd bébi, nyomtasd!

Azt, hogy a pénznek attól van értéke, mert az állam azt mondja és hogy az állam annyi pénzt csinálhat, amennyit nem szégyell, azt a világ legbefolyásosabb közgazdászai közül is beismerik néha, még olyanok is, akik amúgy nem kötődnek ehhez a radikális irányzathoz. Stephanie Kelton például nagyon szeret Ben Bernanke-ra, a FED korábbi elnökére hivatkozni, akitől, amikor megkérdezték, hogy az adófizetőknek mennyibe került az amerikai bankok kimentésére a pénzügyi válság kezdetén, elmondta:

Persze azt mindenki tudja, hogy a kormányok és a nemzeti bankok tudnak pénzt nyomtatni, ha akarnak, de ezt a kurrens mainstream gazdaságpolitikai gondolkodás rossz és elkerülendő dolognak tartja, az Európai Unión szabályai pedig komolyan büntetik az ilyesmit. Leginkább azért, mert azt tartják, hogy a pénz nyomtatása inflációhoz vezet, mert ha túl sok pénz van a piacon, akkor, ahogy minden más árucikk, ez is veszít az értékéből A döntéshozók szeme előtt pedig ott lebeg az olyan hiperinflációs válságok réme, mint Németországban az első világháború után, Zimbabwében a 90-es évek végén, vagy Venezuelában most. (Ezt a gondolatmenetet foglalja össze a Miértország című sorozatunk egyik epizódja is.)

Az MMT hívei szerint viszont ahogy általában a pénz működését, ezeket a válságokat is félreértjük és rossz következtetéseket vonunk le belőlük. A weimari köztársaságban vagy Zimbabwében

Németországban azért, mert a német gazdaságot tönkre tette az első világháború és az utána fizetendő jóvátétel fizetése és a Ruhr vidéki ipar elvesztése, Zimbabwében pedig azért, mert amikor Mugabe elnök elvette a földeket a fehér farmerektől és a földműveléshez nem annyira értő fekete lakosoknak, tipikusan a katonáinak adta azokat, egyik pillanatról a másikra eltűnt az ország mezőgazdasági termelésének 60 százaléka.

Ezekből a példákból az MMT követői, például az ausztrál közgazdász professzor Bill Mitchell azt szűrték le, hogy nem attól lesz hiperinfláció, ha túl sok a pénz, hanem, ha nincs mit megvenni belőle. Ebből pedig az következik, hogy amikor pont az a probléma, hogy az embereknek nincs elég pénzük, nem tudnak költeni és így nincs kereslet, akkor egyszerűen csinálni kell pénzt, az inflációtól és a deficittől pedig nem kell tartani. Nem kell többet adózni, nem kell új kötvényeket kibocsátani, csak csinálni kell több pénzt.

Persze az infláció az MMT iskola szerint sem kitaláció, ezt viszont a jegybank és a kormány kezelni tudja kamatemelésekkel vagy adók kivetésével, amivel ki tudnak vonni pénzt a forgalomból. De ahhoz, hogy elköltse, az ilyen adóforintokra vagy dollárokra a kormánynak nincs szüksége, ez a pénz ugyanis, amint az állam begyűjtötte, megszűnik. (Adóra más szempontokból szükség lehet, el lehet érni vele különböző társadalmi célokat, korlátozni lehet olyan dolgokat, amiket a társadalom vagy az adott kormány nem tart jónak és csökkenteni lehet vele a pénz mennyiségét, ha úgy ítéli meg a kormány, hogy már nem lehet infláció nélkül költeni.)

Ebből a több pénzből pedig lehetne költeni infrastruktúrára, közszolgáltatásokra, ingyenes felsőoktatásra vagy egészségügyre, vagy arra, hogy a munkanélkülieknek munkát adjanak. Pont emiatt az MMT tanításai növekvő népszerűségnek örvendenek az amerikai baloldalon. Bernie Sanders és a Demokrata párt bal szárnyának éppen aktuálisan kedvenc témája, a Job Guarantee, vagyis garantált munka program például nagyrészt arra az elképzelésre épül, hogy ha a társadalom helyzetének javítása és ezen keresztül a gazdaság (aggregált kereslet) pörgetése a cél, akkor a kormánynak nem szabad sajnálnia a pénzt. És minek sajnálná, ha annyit csinálhat belőle, amennyit csak akar?

Munkát mindenkinek!

A job guarantee program lényege az, hogy a szövetségi állam biztosítson munkát mindenkinek, aki dolgozni akar, és fizessen érte egy olyan bért, amiből rendesen meg lehet élni, vagyis óránként 15 dollárt. Ez valójában egy közmunka program lenne, ami többek között abban térne a magyar rendszertől, hogy annyit (sőt jobban) fizetne, mint a legtöbb hasonló piaci állás és nagyobb lenne a szabadság abban, hogy mit is csináljon pontosan a résztvevő. Az ötletet támogató demokraták szerint ezzel a programmal föl lehetne emelni olyan térségeket, ahol magas a munkanélküliség, amerikaiak millióinak lehetne javítani az életén és az önbecsülésén és a makrogazdaságnak is nagyon jót tenne, hiszen azzal, hogy millióknak lenne jól fizető munkája, megnőne a belső kereslet.

A garantált munka ötletét Bernie Sanders dobta be a politikába, de nem ő találta ki, ezzel az ötlettel már házaltak egy ideje az olyan, az MMT-t valló közgazdászok, mint Stephanie Kelton vagy Bill Mitchell.

olyanok, mint a demokraták legújabb sztárja, Alexandria Ocasio-Cortez, és a centristának számító, a 2020-as elnökválasztáson potenciális demokrata jelöltként számon tartott Cory Booker és Kirsten Gillibrand.

A baj mindezzel csak annyi, hogy egy ilyen program borzasztó sokba kerül, Stephanie Kelton saját számítása szerint úgy 400 milliárd dollárba évente. Arról pedig még a demokrata párton belül sincs mindenki teljesen meggyőzve, hogy nem kell aggódni a növekvő deficit miatt,

A demokraták nagy része ugyanis, ahogy a republikánusok is, politikai karrierjük nagy részét azzal töltötték, hogy a másik oldalt ostorozták a felelőtlen költségvetési politikájuk miatt. A demokraták szerint a republikánus kormányzatok túl nagy adókedvezményeket adnak a gazdagoknak és túl sokat költenek a hadseregre, a republikánusok szerint pedig a demokraták jóléti programjai tönkrevágják az országot. Bernie Sanders például az ingyenes egészségügy és a garantált munka mellett azért is harciasan kampányolt, hogy emeljék meg a leggazdagabbak adókulcsát, ami a mainstream elképzelések alapján teljesen logikus, hiszen több költéshez több adó kell, az MMT szerint viszont ebben nincs ilyen direkt összefüggés, anélkül is el lehetne érni ezeket a célokat, hogy több adót szednénk be a leggazdagabbaktól (részben ezért is népszerű az elmélet a baloldali aktivisták mellett egyes Wall Street-i befektetői körökben).

Éppen ezért még a balosok közül is sokan csak részben vették át ennek a radikális iskolának a tanításait, és miközben Ocasio Corzet például “rocksztárnak” nevezte Keltont, arra a kérdésre, hogy honnan jönne a pénz az általa javasolt programokra, inkább csak nem válaszol. Egy az egyben pedig egy demokrata politikus sem vette át az MMT nézeteit, inkább csak kiszemezgetik belőle, ami tetszik.

A demokrata párt jelenleg elég megosztott, a balszárny és pár centrista nagyrészt magáévá tette a nagy deficitnövekedéssel járó követeléseket, mint az ingyenes egészségügy és felsőoktatás vagy a garantált munkaprogram, a régi gárda azzal kampányol, hogy felelősebben gazdálkodna az adófizetők pénzével, és számon kéri a baloldalon, hogy mennyibe kerülne mindaz, amit meg akarnak valósítani, a liberális sajtóval egyetemben.

Nem messze a fősodortól

Ahogy a politikába, úgy a főáramú közgazdaságtanba se tudta még végérvényesen befurakodni magát, ehhez viszont jóval közelebb van, mint a politikai győzelemhez. Pontosabban sok közgazdász állítása szerint nem is volt olyan messze soha a fősodortól, csak az MMT-sek csinálnak úgy, mintha. Pontosabban bár az MMT képviselői nincsenek benne a közgazdaságtudomány legmagasabb echelonjaiban, sok olyan nézetet, amit hangoztatnak, ilyen vagy olyan formában a kevésbé radikálisnak számító közgazdászok is vallanak vagy adott esetben evidenciának tartanak. Az MMT képviselői viszont hajlamosak kicsit ellenségesen hozzáállni mindenki máshoz és néha olyan radikális kijelentéseket tenni, amik azért még a velük részben egyetértő közgazdászokat is felbosszantja. 

Annak is egyre több mainstream képviselője van, hogy néha igenis szükség van arra, hogy az állam hagyja elszállni a költségvetési hiányt, a jegybankok pedig nyomtassanak pénzt, hogy élénkítsék a gazdaságot. A válság alatt és után például sok vezető közgazdász kardoskodott amellett, hogy az élénkítés érdekében az államok engedjék ki kicsit a nadrágszíjat, és hagyják elszaladni a deficiteket. 

Ennek egyik nagy és hangos képviselője volt a Nobel-díjas makroközgazdász Paul Krugman, aki viszont több körben is vitatkozott a poszt-keynesziánusokkal, miközben maga is elismeri, hogy abban, hogy válságok alatt és után sokkal lazábban kellene alkalmazni a költségvetési hiányt, egyetértenek. Krugman és társai szerint viszont az MMT képviselői egyrészt túlságosan arrogánsan és leegyszerűsítve adják elő a mondókájukat, másrészt amit a deficit áldásos hatásáról mondanak, az válság alatt igaz, békeidőben viszont igenis inflációs válsághoz vezet, így ha már kijött a gazdaság a válságból vagy likviditási csapdából, akkor a kormányoknak igenis megint oda kell figyelniük a költségvetési hiányra, különben baj lesz. Az MMT-sek, például Bill Mitchell cserébe megalkuvónak és nem elég progresszívnek tartják Krugmant és befolyásos társait. 

Az sem áll nagyon messze sok, főáramúnak tartott makrogazdasági elmélettől, ahogy az MMT a pénzteremtésről szóló tézisei is már-már közhelyszámba mennek egyes közgazdász körökben, sőt, egyes vélemények szerint az MMT főbb állításai nagyrészt levezethetőek a klasszikus gazdasági elméletekből. Azt az MMT-sek is tudják, hogy nincs akkora szakadék köztük és az akadémiai főáram között, mint azt sokan érzik vagy éreztetik: Warren Mosler például egy interjúban azt mondta, hogy a világ bármely jegybankjának elemző közgazdászai magától értetődőnek tartják azt, amikről ő és kollégái beszélnek. A baj szerinte az, hogy a monetáris tanácsokban vagy költségvetési bizottságokban ülő döntéshozók viszont már nem nagyon értik, hogy mi van.

Az MMT, mint egyre látványosabb jelenség jelentősége pedig talán pont ebben áll: lehet, hogy a képviselői túl hangosan kekeckednek és elnagyolt állításokkal igyekeznek néha felhívni magukra a figyelmet, az elméleteik részleteiről pedig a végtelenségig elvitatkoznának mindenkivel, aki amúgy sok mindenben egyetért velük. De az biztos, hogy ahogy egyre inkább eljutnak az állításaik a nagyközönséghez, úgy egyre inkább kinyitják a vitát arról, hogyan is lehetne a leghatékonyabban megküzdeni a közös problémáinkkal.

A szakmai segítséget köszönjük Simor Máténak és Motyovszki Gergőnek.

Borítókép: Mark Wilson/Getty Images