Fülöp, Evelin
11 °C
27 °C
Index - In English In English Eng

Részvételi adatok

A Nemzeti Választási Iroda legfrissebb adatai szerint 18:30-ig a szavazásra jogosultak 41.74%-a járult az urnákoz.

Korábbi választások részvételi mutatói a kiválasztott időpontban:

0% 100% 2019 EP 2018 OGY 2014 EP 2009 EP

A cipőgyár, amiért feláldozták a márványoszlopot

5K8A5505
2019.04.18. 19:00
„Jó cipők voltak ezek, nekem elhiheti. Tavaly dobtam el az utolsó bakancsomat, kis híján húsz évig használtam” – mondja kísérőnk, Imre a körmendi kastélyparkban (amit helyben mindenki várkertnek hív, ki tudja, miért). Gyors és nem túl nehéz fejszámolás: majdnem feleannyi időt élt meg az a bakancs, mint maga a gyár, ahol készült. Az 1958-ban alapított, 2003-ban bezárt körmendi cipőgyárról van szó, ami részben egy kastélyban működött, és ahol a kilencvenes évek ikonikus hazai cipőmárkája, a Marc készült.

Pár éve, amikor először töltöttem huzamosabb időt Körmenden, megdöbbentem, amikor az impozáns Batthyány-Strattmann-kastély parkjának egy ütött-kopott kapujánál ütött-kopott feliratot láttam, fiatalkoromból ismert betűtípussal: Marc. Ami a lábat illeti, ugrott be a kilencvenes évek közepéről a reklám és első bőrcipőm emléke, ami sajnos a magyar ipar dicsőségéhez méltatlanul hamar tönkrement kettérepedt talpának köszönhetően.

Az ütött-kopott kapunál máig ott van az ütött-kopott felirat, de nem csak ott. Szombathelyen hatalmas tűzfalat ékesít – vagy éktelenít – egy Marc-felirat, cipőstül. Távolról úgy tűnhet, mintha apró mozaikdarabkákból lenne kirakva, de ha közelebb megyünk, kiderül: csak a pusztuló homlokzatról lepergő festék okozott optikai csalódást.

Hogy kerül a csizma a kastélyba?

De mi köze az ütött-kopott körmendi kapunak egy tőle harminc kilométerre lévő szombathelyi felirathoz, hogy kerültek cipők a kastélyba, és hogyan, miért kerültünk mi a kastélyparkba?

A válasz az utóbbira a legegyszerűbb: hogy megnézzük az egykor ott működött cipőgyár nyomait. Főleg a romlás virágait találjuk itt, miután kísérőink kinyitják a rozsdás kapun a rozsdás lakatot. Lépten-nyomon A majmok bolygója jut eszembe, az egykori ipari ingatlant visszahódítja magának a természet, az egyszintes ipari épületek, a korábbi gyártóüzemek omladoznak, mállik róluk a vakolat. A falakra borostyán kúszik, helyenként jótékonyan eltakarva az előbukkant csupasz téglákat, az épületek tövéből csenevész fák sarjadnak. Bemenni sehová nem tudunk, egyik-másik talán már életveszélyes is lenne, bár van olyan is, amit most még raktárnak használ a város. Mintha száz éve megállt volna itt az idő – pedig akkor még el sem kezdődött.

cipppoo
Fotó: Haász János

Ha ezt a Stricker Sándor és Fiai megérhették volna!

A Sabaria cipőgyárnak és a vasi cipőgyártásnak persze már több mint évszázados múltja van. A körmendi cipőmúzeum adatai szerint a Sabaria későbbi gyára helyén „1899-ben alakult meg a Stricker Sándor és Fiai Bőrgyár, amelyet 1931-ben a Szombathelyi Bőrgyár Rt. vásárolt fel.” A múlt századfordulón működött szakmai lap, a Bőripar egy 1898. decemberi 5-i cikkében számol be az eredetileg bécsi bőrnagykereskedő Stricker S. és Fiai szombathelyi feltűnéséről, eszerint a bécsiek a szombathelyi Grünwald I. Fia Betéti Társaság bőrgyárát vették meg – ez az üzem pedig, még 1864-ben, tímárműhelyként alakult.

A városban már a huszadik század elején jelentős szerepe volt a bőr- és cipőiparnak, 1903 nyarán egy szombathelyi szakmai kiállításon csaknem húsz helyi vagy környékbeli cipőgyártó vagy más bőrtermékkészítő mutatta be kínálatát, 1904-ben a Stricker gyár „összes munkásai” sztrájkba léptek, a Bőripar  szerint  „bérdifferencziák miatt”. A bécsiek végül 1931-ben adták el az üzemüket a Szombathelyi Bőrgyár Rt.-nek, ami 1945 után Szombathelyi Bőripari Nemzeti Vállalattá alakult át, majd az 1952. április 1-jén összeolvadt a Vas megyei Cipő- és Bőrdiszmüipari Vállalattal, amivel létrejött a Sabaria Cipőgyár Vállalat (ami 1992 nyarától működött ismét részvénytársasági formában).

A körmendi hetek

A körmendi cipőgyártás akkor kezdődött, amikor a Sabaria hatéves volt: 1958-ban, november 26-án. Ahogy számos cipőgyártó vállalkozás, ez is kisipari tevékenységként kezdődött, az alapítók heten voltak, nevüket a megyei lap, a Vas Népe egy hat évvel ezelőtti cikkében találtuk meg: Csider Imre, Egervári Sándor, Grabarics Kálmán, Kovács Lajosné, Pirka József, Seres János és Tóth Ágoston. A termelés a kezdetektől a város keleti részén lévő Batthyány-Strattmann-kastélyban és a kastély parkjában lévő épületekben folyt – igaz, a kastélyegyüttes főépületével nem ez volt a legrosszabb, ami történhetett.

A kastélyban a háború után orosz katonák állomásoztak, tönkretették, lepusztították. Oroszok voltak amúgy a mostani bírósági épületben is, annak a tégláiban máig láthatók cirill betűvel bevésett szövegek

– mondja kísérőnk, Imre, aki az önkormányzat munkatársával közösen mutatja meg az egykori gyár végóráit élő ingatlanjait (később a bíróság kerítésének tégláiban tényleg megtaláljuk a cirill betűs szavakat).

A termelés kezdetben a főépületben és a kastélyegyüttes keleti épületében folyt, de például a szabászatot egy olyan ingatlanban alakították ki, ami 1956-ig hangárként üzemelt, többek között szovjet tankok állomásoztak benne. A cipőgyár megjelenését főleg az eredetileg a nemesi család levéltárának otthont adó keleti kastélyépület sínylette meg. A földszintjén lévő nagyterem gyönyörű márványoszlopait statikai okokból körbebetonozták, hogy az épület elbírja az emeletre telepített gépsorokat.

A körmendi cipőgyártás kezdetben igazi sikertörténetnek tűnt: már a hatvanas években egyre több brigád alakult, 1965-re már két műszakos termelés folyt az üzemben. Előbb a keleti épülethez csatoltak egy új, egyszintes szárnyat, majd a kastélypark újabb és újabb épületeit foglalta el az időközben a szombathelyi Sabaria egységévé besorolt körmendi cipőgyár (hasonlóan járt az őriszentpéteri cipőgyár is, így a Sabariának a fénykorában három városban volt gyártóegysége).

572426 kormend cipogyar 107. korenek munkasai 1961.
Fotó: Jákvalvi Elemér / Berzsenyi Dániel Könyvtár

A szovjet piacra minden mehetett

A hatvanas évek második felében a körmendi kastélyból kikerült cipők csaknem egyharmadát már exportálták, a lengyel és a keletnémet piac mellett a legnagyobb felvevőjük a Szovjetunió volt. „A szovjeteknek akármennyi cipőt el lehetett adni, és akármilyen minőségben, még olyanokat is, amikor egy párban két különböző méretű cipő volt” – meséli Imre. Szerinte persze általában nem volt baj a minőséggel, „jó cipők voltak ezek, nekem elhiheti. Tavaly dobtam el az utolsó bakancsomat, kis híján húsz évig használtam.” Nekem ugyan nem ez az élményem, de nem rontom el az emlékezést, ahogy magamat ismerem, simán lehet, hogy én fogtam ki anno az egy (tíz)ezreléknyi selejtből egyet.

Az exportált cipők aránya folyamatosan nőtt, a hetvenes évek végén az ágazati külkereskedelmi vállalat, a Tanimpex már a körmendiek termékeinek több mint felét külpiacokon értékesítette, egyre inkább a szovjet tagállamokban. A gyári dolgozók száma ekkorra megközelítette a nyolcszáz főt, ami elég jelentős szám volt egy 10-11 ezres nagyközségben – Körmend ugyanis csak 1979-ben nyerte vissza korábbi városi rangját (faramuci módon épp abban az évben, amikor elvesztette főiskoláját).

Szerintem nincs olyan család a városban, akinek valakije ne dolgozott volna egy időben a cipőgyárban. És kifejezetten sok család volt, ahol mindenkinek a Marc, vagyis akkor még Sabaria adott munkát

– meséli kísérőnk. A kastélypark lapos épületeiben sorra nyíltak a vállalat szociális létesítményei, kultúrház, könyvtár, klubhelyiség, büfé. Egy épületszárnyat külön a rövidített, jellemzően csak napi 4 órás munkaidőt vállaló kismamáknak alakítottak ki – ez volt az úgynevezett kismama-kör –, a gyárkapu közelében volt egy üzlet, ahol a helyiek kedvező áron vehették a körmendi cipőket (ez így maradt a rendszerváltás után is).

572458 kormend cipogyar tuzode 1971.
Fotó: Jákvalvi Elemér / Berzsenyi Dániel Könyvtár

És akkor kezdődtek a bajok

A körmendi gyárból 1984-től már a nyugati piacra is exportáltak, ám a dicső évek hamar véget értek. Magának a Sabariának a jövedelmezősége folyamatosan csökkent. A szombathelyi központú, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a három telephelyen nagyjából háromezer embert foglalkoztató vállalat 1988-ban már épp csak nyereséges volt. Az akkori 15 millió forintos profitja különösen az előző évi 270 millió forint fényében volt elenyésző, ráadásul a termelés tíz százalékkal visszaesett, az előző évi csaknem ötmillió párról négy és fél millióra. Újabb egy év múlva pedig a Sabariának már csak a szombathelyi gyárában kétszázezer pár eladatlan cipő és csizma állt raktáron – idézte fel a Nyugat.hu egy cikke 2011-ben.

A rendszerváltozás után hamar megkezdődött az addigra veszteségessé vált és a magyar bőripar egészéhez hasonlóan kritikus helyzetbe került vállalatkomplexum átszervezése. 1990-ben megalapították a német–svájci MSC Holdinggal közösen a Marc Cipőgyártó Kft.-t, amely kezdetben 250 főt foglalkoztatott, de dinamikusan növekedett. A később MSC Marc Hungary Kft.-re átnevezett vállalat 1992-ben átvette a Sabaria körmendi gyárát, 1995-ben a szombathelyi üzemet, és végül az időközben részvénytársasággá alakult, de fizetésképtelenné vált Savaria szinte minden gyártóegységét. Egyedül a gyerekcipők gyártását próbálták meg más cégben továbbvinni, de ez az 1994-ben alakult Sabaria Siesta Kft. is csődbe ment 2000-ben.

Pécsi kesztyű, Tisza cipő és a Sabaria

A hazai bőr- és cipőipar a rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztese volt. Az ágazat termelése 1988-tól 1994-ig csaknem 40 százalékkal csökkent, a cégek 30-40 százaléka felszámolás vagy csődeljárás alá került. A szektorban sok kisvállalkozás működött, amik tőkehiányosak voltak, és a külföldi befektetőknek sem bizonyultak túl vonzónak. 1993-ban a csaknem ötszáz bőr- és cipőipari vállalat nagyjából húsz százaléka volt legalább részben külföldi kézben, de árulkodóbb adat, hogy bár a cégek alig 5 százaléka volt állami, ezek tőkéje meghaladta a bőripari vállalatok összes tőkéjének felét. A legrosszabb gazdasági helyzetben levő vállalatok közül öt került a gyorsított adós- és bankkonszolidációs programba, köztük volt az ikonikus magyar márkák gyártói közül a Pécsi Bőrgyár, a Tisza Cipő mellett a Sabaria is.

A kezdeti fellendülés után a Marc sikertörténete sem tartott sokáig. A vállalatot több lépésben folyamatosan „racionalizálták”, vagyis csökkentették a dolgozói számát. Noha árbevétele még az ezredfordulón is nőtt – 2000-ban 10,8 milliárd forint volt, egy évvel később 12,6 milliárd –, az olcsó kínai dömpingáruval egyre kevésbé tudott lépést tartani. „Meg hát itt Körmenden azt is beszélik, hogy a német [a tulajdonos] megmondta, hogy bezárja az egész kócerájt, ha visszajönnek a kommunisták” – halljuk később a városban.

Hogy valóban volt-e ilyen fogadkozás, azt nem tudhatjuk – a hitelességét rontja, hogy 1994 és 1998 között is „visszajöttek”, és akkor még prosperált a Marc –, azt viszont igen, hogy 2003 őszén, egy többlépcsős elbocsátási hullám végén lakat került a kastélyparkba vezető gyárkapura. Akkor, ebben az utolsó fázisban csaknem hatszázan veszítették el a munkájukat Körmenden, igaz, néhányan a szombathelyi üzemben dolgozhattak tovább (míg nem sokkal később az is meg nem szűnt). A Marc végérvényesen 2006-ban fejezte be magyarországi tevékenységét. A körmendi gyár helyére, a kastélyba azóta álmodtak már szállodát és szórakoztató központot is, a legújabb tervek szerint a csaknem tízezer négyzetméteres területen elbontják az épületeket – természetesen nem a szervesen a kastélyegyüttes részét képezőket –, és a volt cipőgyárat a több lépcsőben felújított és felújítandó kastély parkjának részévé teszik ismét.

Ezt az anyagot az Index olvasóinak támogatásából készítettük.