Soltvadkert, a műanyag fővárosa

A Bács-Kiskun megyei Soltvadkert ma a hazai műanyaggyártás, elsősorban a fóliás csomagolóanyag-gyártás legfontosabb városa. De hogyan vált azzá? Mivel foglalkoznak itt az emberek? És mit tudnak kezdeni a fokozódó környezetvédelmi kihívásokkal?

Ezt jártuk körbe, elsősorban Garami Zoltán, a Material-Plastik, vagyis a város legnagyobb műanyagipari üzemének tulajdonosa mesélt (nagyobb cég még az Extra-Plast és a BS Plastic), de beszéltünk más műanyagipari cégek alkalmazottaival is, illetve olyan soltvadkertiekkel is, akik nem műanyagosok.

Boros vidék

Soltvadkert (vagy ahogy itt mindenki mondja, Vadkert) a rendszerváltás előtt még a helyiek szerint is csak egy „poros” nagyközség volt. A legtöbben a homokos talajon elterülő kiterjedt borvidék szőlőin dolgoztak, vagy valamiképpen a borral foglalkoztak. Mindössze egyetlen ipari üzem működött a városban, a Medicor elektromedikai gyára az orosz piacra gyártott inkubátorokat.

A viszonylag erős német gyökerekkel is rendelkező település anyagilag mégis egy kicsit kiemelkedett a környéken, mert a gazdák itt nem adták be a földeket a közösbe, nem működött termelőszövetkezet, hanem csak két szakszövetkezet alakult. A szakszövetkezeti modellben a tagok magánparcellákon gazdálkodtak, de azért összeálltak, a szövetkezet pedig – némi díj ellenében – segített a termékek értékesítésében.

Voltak azonban saját föld nélküli alkalmazottak is. A Jóreménység és a Szőlőskert szakszövetkezetek vezetői pedig azon törték a fejüket, hogy mivel a mezőgazdasági munkálatok csak tavasztól őszig zajlanak, télen is jó lenne valami értelmes feladatot adni az embereknek.

A két szakszövetkezet elkezdte bővíteni a tevékenységét:

• nyitottak benzinkutat,
• alapítottak egy borpalackozót és
• elkezdtek foglalkozni a műanyaggal.

Eleinte viszonylag kezdetleges tevékenységek zajlottak, például nyalókapálcikákat készítettek, majd kapcsolatba léptek a tiszaújvárosi TVK vegyi céggel, ahonnan fóliatekercseket vettek, amikből a szakszövetkezetekben tasakokat, táskákat gyártottak.

Valami elindult, később Tiszaújvárosból több szakember át is költözött Soltvadkertre, és a két szakszövetkezet egymással versengve beruházott, konfekcionálógépet, nyomdát, extrudálót vásároltak.

Elindulnak a magáncégek is

Még valamivel a rendszerváltás előtt járunk, de a tevékenység sikeres lett, a városban sokan beszéltek a műanyagról. Garami Zoltán visszaemlékezése szerint ő 1989-ban ralizott, autószerelő műhelyében pedig alvázvédelemmel, autómosással, alkatrész-kereskedelemmel foglalkozott. Az egyik helyi vezető megfordult nála, kapacitálta, hogy vágjon bele ő is a műanyag-feldolgozásba, de eleinte nem is ő, inkább a felesége látott fantáziát a fóliagyártásban.

Végül merész döntést hoztak, az akkori 36 százalékos hitelkamatok mellett megvettek egy tajvani gépet, amellyel a kor hagyományos polietilén tasakjainál és táskáinál modernebb, vékonyabb, környezetbarátabb termékeket tudtak gyártani, és a cég elindult. Elsőként rajtoltak, és jelen állapot szerint ők jutottak a legmesszebbre.

Az itteniek ügyesek

A műanyag-feldolgozás percek alatt népszerű lett a városban, mindenki azt látta, hogy a másik sikeres, és „megkívánta a szomszéd zöld füvét”, a kilencvenes évek közepén már tucatnyian vettek gépeket.

Soltvadkert a bor mellett a műanyag városa is lett. Ahogy az egyik tősgyökeres vadkerti, igaz, nem műanyagos forrásunk mesélte:

Az itt élő emberek mindig megpróbálták megtalálni a számításukat, mindig mindenki kereste a kiegészítő tevékenységeket, a legtöbben ezt rengeteg munkával érték el, de a rendszerváltás utáni években az arany háromszögnek is nevezett vidékünk (Soltvadkert, Kiskőrös, Kecel) olykor félig, vagy egyáltalán nem legális tevékenységekkel is hírt szerzett magával. Volt itt minden, borhamisítás, olajozás, áfacsalás, de azért sokan tényleg a legális üzlettel, a műanyag-feldolgozással próbálkoztak.

Egy másik helyi szerint bár mindenki irigy a kifejezetten gazdag településre, de a vadkertiek tényleg büszkék lehetnek, mert például a környező településekkel ellentétben Soltvadkert soha nem adósodott el, sőt, óvatos városvezetése révén, kifejezetten komoly megtakarításai is voltak.

Gyorsan bővülő piac

Garami Zoltán elmondása szerint a város cégei elsősorban a lágy falú csomagolóanyagokra specializálódtak, mindenféle fóliák, üdítőitalos címkék, a hatos ásványvizes kiszerelést összefogó fóliák, eladótéri táskák, tasakok, szemetes zsákok készülnek itt.

Ezeknek a rendszerváltás után hirtelen nagy kereslete lett, mindenki gyártotta a maga táskáját, rányomatta a logóját, vagy azt, hogy „köszönjük a vásárlást!”. Aztán szép sorban a vadkerti cégek vevője lett a legtöbb magyar üdítőitalos, ásványvizes vagy éppen higiéniai termékeket csomagoló cég is.

Soltvadkerten is akad, de kevésbé jellemző a fröccsöntött kemény műanyaggyártás (rekeszek, kannák, szemeteslapát), és szintén működik, de szorul vissza a PET-palackok gyártása is.

Senki nem szeretne levegőt szállítani, a nagy üdítőital-gyártók ma már jellemzően maguk veszik a granulátumot, és a palackozójukban maguk fújják a palackokat, ami lejön a gépről, az egy óra múlva már meg is van töltve

– meséli Garami Zoltán.

A legtöbb cégnél azt hallottuk, hogy az alapanyagok java magyar (ma már a tiszaújvárosi üzem, az egykori TVK a Mol-csoport petrolkémiai részlegébe tartozik), de volt, aki elmesélte, hogy a német BASF termékei, illetve olasz, holland, francia alapanyag is megjelenik Soltvadkerten.

A gépek is vegyesek, vannak olasz, tajvani, illetve a szakma csúcsát jelentő német gyártósorok.

A termelés fele belföldre, fele külföldre megy, erős az olasz, a román és a német felvevőpiac, de a soltvadkerti fólia legalább száz országba eljutott már. A Material-Plastik például üdítőitalcímkét szállított már Trinidad és Tobagóba, illetve Algériába is, és meglepő módon a világ gyárának tartott Kína is fontos vevő.

Nehézségek

Az itteni műanyagosok természetesen tudják, hogy a környezetterhelés miatt erős a társadalmi nyomás rajtuk. Többektől hallottuk, hogy ebben a szakmában is elindult a lebomló, a környezetbarát, a bio (kukoricatejsav, illetve burgonyakeményítő-alapú) termékek gyártása.

A tasakokat magas termékdíj is sújtja, de a jelenlegi szabályozással nem mindenki ért egyet. Ma valóban elég erősek a különbségek, a szabályozás a bolti tasakokat (a füles táskákat) bünteti a legjobban.

• Ha elkészül egy fóliatekercs, ami egy sík lap, és amelyből például a hatos ásványvizes zsugorpalackokat fogják össze, annak a termékdíja kilónként 57 forint.
• Ha azonban egy soltvadkerti cég eladóhelyi füles táskát készít, annak 1900 forint a kilónkénti termékdíja.

Hogy ezt miképpen lehet elképzelni? A Tesco leginkább használt zacskójából ezer darab az hat kiló, vagyis 11 400 forint termékdíjat kell ezer zacskóra fizetni.

Nem lebontani, visszagyűjteni

Többektől hallottuk azt, hogy nem csak a lebomló irány lehet a jó, az ugyanis valójában pazarló. Sok gyártást igényel, mert utána a termék megsemmisül.

Ma elég sikertelenek a visszagyűjtések, az üres üvegekből is alig jut valami vissza a gyártókhoz, mert igazán senkinek sem éri meg kimosni, újrafeldolgozni a palackokat. A műanyag zacskókat sem gyűjti senki, pedig ha a szelektálás és az újrahasznosítás megfelelően kiépített lenne (a műanyag újrahasznosítása sokkal gazdaságosabb, mint a fém vagy az üveg esetében), csodákat lehetne tenni.

Több beszélgetőpartnerünk is kifejezte reményét, hogy Soltvadkerten nem ítélik halálra a műanyagipart. Ezek a cégek itt a legnagyobb adófizetők, és bár a városban a mai napig sokan foglalkoznak borral, szőlővel, természetesen van közigazgatás, iskolák, boltok, szolgáltatók, de

Mi inkább a nagyobb cégeknél beszéltünk vezetőkkel, ők kicsit panaszkodtak a kisebbekre, akik rosszabb minőséggel, sufnigépekkel belepiszkálnak a piacba, de a legtöbben azért elmondták, hogy egyelőre jól elfér egymás mellett a prémium minőség és a kis egyéni vállalkozók.

Bár ebben az iparban egy gépvásárlásnál tíz-húsz évre kell tervezni, azt hallottuk, hogy egy kézen megszámolható, hogy hány műanyagos tervezett rosszul és ment csődbe, vagyis tényleg sikeresek a vadkerti cégek, de igazán összefogás, közös képzés, értékesítés nem alakult ki – erősítették meg többen is.

Eddig egyébként nagyjából megtalálták a helyi cégek (összesen három-négy tucat műanyagipari vállalkozásról beszélünk) a környéken a munkaerőt, de sokat kellett emelni a bérszínvonalon. Már jönnek a környező településekről is, de Garami Zoltánék a vajdasági, nyírségi munkaerőt megcélozva szálláshelyet is biztosítanak az új dolgozóknak.

Vadkert a műanyagon kívül

A helyiek szerint a városnak ugyan tagadhatatlanul rossz híre volt, az olajosok és a borpancsolók vagy éppen a bedőlt takarékszövetkezet miatt, de ma már nagyon sokat fejlődött a megítélés. Ez pedig alapvetően a műanyagnak köszönhető, igaz, volt, aki megemlítette, hogy turisztikailag vonzó a Vadkerti-tó, a borászok közül sok díjat nyertek a legjobb homoki borászok, Font és Frittmann, de országszerte ismertek a pálinkások, Szekeres, illetve Schiszler is.

Itt alapból semmihez nincsenek jó adottságok, kevés a látnivaló, nem jó a föld, de hál istennek mégsem akar mindenki felmenni Pestre, vagy bejárni Kecskemétre, valamit ki kellett találni, minket a műanyagipar mentett meg

– hallottuk.

Nemzetközi ötletek

A műanyag környezetvédelmi kezelésével kapcsolatban a helyiek ismerik a nemzetközi példákat.

• Romániában korlátozzák a hagyományos műanyagból készült termékek forgalmazását, illetve előtérbe helyezik a bio, organikus anyagból készült termékeket.
• Németország nem termékdíjat használ, hanem az újrahasznosítást támogatja.
• Olaszországban a műanyaghulladékot a hulladékgazdálkodásban hasznosítják, megfelelő mennyiségű levegővel a műanyaghulladék segíti a többi hulladék égetését.
• Franciaországban nemcsak a teljesen bio, de már a 40 százalékban lebomló tasakokra is van támogatás.

Magyarországon egyelőre termékdíj, vagyis adóalapú a szabályozás. Ahogy Garami Zoltán meséli, műanyag termékekre minden ágazatban, például a magyar gazdaságban meghatározó autóiparban is szükség van. Az nem reális, hogy visszatérünk az újságpapírban hazavitt kenyerekre, de azt a szakma is tudja, hogy folyamatosan kell fejlesztenie környezetvédelmi szempontból a gyártást, a termékeket.

Borítókép: A Material-Plastik Kft. második gyártócsarnoka az átadási ünnepség napján Soltvadkerten 2019. március 8-án. Az 1989-ben alapított műanyagipari vállalkozás 6 ezer négyzetméteres új üzemcsarnokának 3,1 milliárd forintos költségéhez a magyar állam 1,4 milliárd forint vissza nem térítendő támogatást nyújtott. MTI/Bús Csaba