Mondták, te hülye vagy, hogy itt túrod a földet

Szabó Péter nyolc évet élt Angliában, nyolc éve van itthon. Mindig is külföldre vágyott, nézte az MTV-t, hogy megtanuljon angolul. Először bébiszitter volt, majd jöttek a vendéglátós munkák, a bankszektor, az utolsó négy évet egy telekommunikációs cégnél töltötte, osztályvezető volt már, amikor egyszer csak bekattant neki, hogy haza kellene jönnie. Túlhajtotta magát, de néhány hónap pihenés és pár év budapesti munka után már az is egyértelmű volt, átveszi apja tengődő paprikatermelő üzemét, szülőföldjén, a Kalocsa vonzáskörzetében lévő Bátyán.

Te hülye vagy, amiért itt túrod a földet

„Szeretem a magyar paprikát, a magyar kajákat, szeretek itt dolgozni. Ha van egy téli szántás, vagy kimegyek szemlére, na azok az értékek, amiket nem lehet pénzért megvenni. Dolgoztam a bankszférában is sok pénzért, mindenki azt mondta, hogy te hülye vagy, amiért itt túrod a földet koszosan. Most nem látszik, de délelőtt még az voltam.”

Bátyán a szüret utolsó napján jártunk, a kis, tízhektáros családi gazdaság földjéről aznap szedték le az utolsó paprikákat. Szabó Péter már nem volt sáros, csak a kezén árulkodott lemoshatatlanul a piros szín.

Az egész család részt vesz a munkákban, kapálás, szedés, feldolgozás, csomagolás. „Angliában a takarítástól a vasalásig mindent elvállaltam, hogy egy lakást tudjak venni Magyarországon, a végére viszont belekeseredtem a munkába. Inkább akkor a saját földemet művelem.

Még mielőtt kimentem Angliába, öregapám megfogta a galléromat, megrángatott és azt mondta, hogy mehetsz te akárhova fiam, kereshetsz akármennyit, de a föld szaga hazahoz.

És tényleg, hogyha elkezdek télen szántani, akkor a földnek van egy szaga, van egy jellegzetes illata.”

Az apjától 1945 után kétszer vették el a földjét, végül 10 hektárt kapott vissza, ehhez vásárolt még a család 3,6 hektárt. A terület felén paprika, a másik felén főleg búza, árpa, kukorica terem. A családnak mindig volt valamennyi paprikája, az őrlést sosem hagyták abba, de Szabó Péter adott új lendületet a vállalkozásnak. Összefogott nővérével, aki főállása mellett csomagol az üzemben, de idős szülei is besegítenek még. Régen Kalocsa és környéke olyan családi paprikásokkal volt tele, mint ők. A város környéki falvak 90 százalékban a paprikából éltek, a tájképhez hozzátartoztak a házakon lógva szárított piros zsákok.

A 22 centi széles másfél méter hosszú Raschel-zsákokat kézzel kell tölteni, az is, de tulajdonképpen minden nagyon munkaigényes a paprikánál, ha a termesztő elhatározza, úgy akarja csinálni, ahogy a régiek. „Az öregek mindent jól kitaláltak, kitapasztaltak, mi értelme van attól eltérni?” Szabó Péter ragaszkodik a kézzel szedéshez, az alacsony hőmérsékleten való szárításhoz és kerüli a vegyszereket is.

50 fokon szárítják a paprikát, mert a nagyobb hőmérséklet roncsolja azt, akkor elveszíti vitamintartalmát. Így ez náluk egy 20 órás folyamat, mire a víztartalom 3 és 6 százalék közé lemegy, hogy már lehessen őrölni. A magot pedig benne hagyják, ugyanis az abban lévő olaj tartósítja az őrleményt, mellette sok a C-vitamin tartalma is. Mag nélkül szép őrleményt kapnának, de a fűszert nem lehetne tovább eltartani 90-120 napnál. „El kell mondani a vevőnek, hogy ha egy adott évben, mondjuk az időjárás miatt kicsit világosabb piros a paprika. Ez olyan, mint a bor, hogy az egyik évben ennyit sütött a nap, ennyit esett az eső, ezért ilyen.

A piac mindig azzal jön, hogy bordó legyen, ráadásul minden évben ugyanolyan bordó. Ettől a falra mászok, mert ennek a fűszernek az a neve, hogy pirospaprika, nem bordó.

A bordót festékanyagokkal és mindenféle szeméttel lehet elérni, amit néhányan beledarálnak.” Szabó Péter szerint, ha az ételbe tiszta paprika kerül, amit korábban szerves trágyával kezeltek, tehát nincsenek benne kemikáliák, akkor mindig finom ízű az étel. „Ez nem arról szól, hogy gyorsan-gyorsan, ne várjuk meg a négy hét szikkasztást, hanem csak a két hetet, rögtön daráljunk, gyorsan piacra, ide a lóvét... nem. Ki kell várni az utóérlelést, igenis kézzel kicsutázni, lassan darálni, lassan szárítani, és a vevő bízzon bennünk. Aki tőlünk vitt már fél kilót, egy kilót, az három év múlva 5-8-10 kiló paprikákat rendel.”

Jönnek azzal, hogy máshol ennek a fele

Szabó Péterék évi 3-4 ezer kiló fűszerpaprikát adnak el, hacsak nem jön közbe egy olyan év, mint a 2017-es, amikor a termés felét, 2 ezer kilót elvert a jég. Addigra már voltak bejáratott vevők, és csak jöttek, lenne-e még paprika, de nem volt. A Szabó-féle paprika kilója a tovább értékesítőknek 5000 forint, majdnem duplája, mint másnál. „Jönnek azzal, hogy máshol ennek a fele, de nem értik meg, hogy egy traktorgumi meg 400 ezer. A napszámos pedig – ha lehet találni - 1500 forintos órabérben kapál. Tehát őrületes nagy költségek vannak. Ha keresek 30 százalékot valamin, azért, mert belerakom a szívemet, sajnálja tőlem valaki? Hát akkor jöjjön és tolja a szekeret! Én nem szemetet árulok. Ennyi az ára, ha kell, akkor kell, ha nem, akkor nem termelek.” A bátyai kistermelőnek több menő budapesti étterem a vásárlója, emellett bekerült a Fűszerész webáruházba, ahol már 1000 kilót ad el évente, aztán ott van még „a Mari néni, meg a Juli néni”, a helyi vásárlók.

A paprikatermesztéssel, a földi munkával kapcsolatos szezon 3-4 hónap egy évben. Az értékesítés és a darálás egész évben zajlik, Szabóéknak van saját darálójuk és a szárított paprikát tudják megfelelő körülmények között tárolni. Minden hónapban annyit darálnak, amennyit a piac kér.

„Tíz hektár műveléséhez bődületesen nagy tőke kell, meg lemondás. Mire egy hektár paprika bekerül a raktárba, az két és fél millió forint. Olyan elő nem fordulhat, hogy elmegyek nyaralni, kapok egy nagy esőt, aztán majd megkapálom később, mert mire előkerülnék, megfulladnak a gyökerek, és oda a termés, ha mondjuk pont virágzásban volt. Ezért inkább minden másnap kibiciklizem a földre. Pihenni pedig januárban tudok.”

Öntöződob támogatással kétszer annyiért

„Mióta a testvéremmel átvettük ezt a vállalkozást, az első hektárt azt én kézzel tolóztam meg kapáltam egyedül. Aztán elment mellettem egy traktor és azt mondtam, oké kell vennünk egy traktort. És akkor fokozatosan minden pénzt visszaforgattam.” Hét év után mondhatja, hogy fel van építve a vállalkozás, de ehhez az is kellett, hogy elengedje a pályázást. Amit sérelmez, hogy úgy látja, az 1-10 hektáros gazdaságoknak kevesebb a lehetőségük, a pályázati lehetőségek, támogatások az övénél sokkal nagyobb gazdaságokat segíti inkább. „Visszaosztani nem vagyok hajlandó, nekem nem kell 50-100 millió. Nekem elég lenne egy 10 milliós öntöződob, amibe belerakok 5 milliót én, ugyanennyit az állam. De amikor ugyanezt a dobot megtalálom a neten, mert megvan hozzá az angoltudásom, 5 millióért, akkor minek vesződnék a sok papírmunkával, meg sikertelen pályázatokkal?”

Az interjúnkat úgy időzítettük, hogy még elcsípjük a szüretet is, de nem tudtak minket megvárni.

Az nem úgy van, hogy akkor jönnek az emberek, amikor hívom őket. Akkor jönnek, amikor jönni akarnak, mert mondjuk hó vége van, és kell nekik a pénz.

Szabó Péternek mindezek mellett szerencséje van, mert leszerződött egy céggel is, akik Romániából hozzák a napszámosokat. Ők nagyobb biztonsággal meg is érkeznek, a termelő a cégnek fizet, ők intézik az utazást, szállást, mindent.

Ma az országban kb. 1200-1500 hektáron termelnek paprikát, ez régen 7-8000 hektár is megvolt. A környék legnagyobb felvásárlója, a Kalocsai Paprika Zrt. a területek 40-45 százalékáról megveszi a paprikát. Korlátlan a felvásárlás náluk, ami azt jelenti, hogy magyar paprikából bármennyit átvesznek. Paprikát régen jellemzően kisebb területeken, családi házak mellett, kisebb földeken termesztettek, Kalocsa környékén közel 10 falu csak erre állt rá. A gépiesítés, az árverseny és a tőkeigény miatt ma már inkább a nagy területen gazdálkodók tudnak életben maradni.

Az, hogy a kisebb gazdaságok folyamatosan leállnak a paprikatermeléssel, több okra vezethető vissza. Rengeteg új szabály és bejelentési kötelezettség terheli őket, így az a régi módszer, hogy a család minden tagja dolgozik, amikor van ideje, és akár kalákában a másik család földjén is, már nem életképes. Az olyan kisgazdák, mint Szabó Péter, sorra adják fel ezt a tevékenységet, és bár a kormányzat belengetett 500 millió forintos támogatást, ez eddig csak terv szintjén valósult meg. Ő is ment a hivatalba, hogy akkor hol az a támogatás, amikor kiderült, egyelőre még nem létezik.

Gond az is, hogy a magyar gazdák nehezen tudják tartani magukat az olcsó külföldi, sokszor kínai paprikával szemben. Még a magyar feldolgozók is megteszik időnként, hogy kevernek külföldi árut a magyarba, ami nem mindig derül ki. Kína a világ legnagyobb paprikatermelője, ők termelik meg az összes fűszerpaprika közel 90 százalékát, de jellemzően máshogy dolgozzák fel, hagyják például a napon száradni. Magyarországon leszedik, amikor megérik, szárítják és tárolják, ami emeli a költségeket, így az árat is.

A magágy az isten

„Ez egy saját, egyedileg gyártott trágya. Kőzetásványból készül, mi nem használunk műtrágyát” – mutatta Szabó Péter a felhalmozott, pelletizált tápanyagokat. Ehhez jön még rá egy biogazdálkodásokban használt szerves trágya. Ezzel pótolják azokat a tápanyagokat, amiket a növény kiszív. A téli szántástól számolják az egészéves költségvetést, tehát a megfelelő szántás, aztán tavasszal van a magágykészítés. Ha jó a tél, és van csapadék és van hideg, akkor kifagynak a földek, és lényegesen könnyebb magágyat csinálni. De ha nincsenek olyan hideg telek, ami az elmúlt évekre jellemző volt, akkor nehéz, többször kell a szerszámot végighúzni, ami porhanyósítja a talajt. „Én abban hiszek, hogy a magágy az isten. Tehát hogyha jó a magágy és azok a magok, amiket mi magunk hagyunk, nem lehet sok gond. A régi magyar fajtákból mindig hagytak az öregek magot, aztán újra nemesítették és megint lehetett magot hagyni. De a hibridekből nem lehet, mindig meg kell venni az új magot, mert a következő évben azokból csenevész termés lesz.”

Jelenleg „leragadtak” a szegedi nyolcvanasnál, és van a meteorit, az egy édesebb fajta. A szegedi egy nagyon tömény paprika, ezért az utóíze kicsit kesernyés. „Mivel fűszerről beszélünk, ez nem gond, de ételbe nagyon kevés mennyiség az, ami színez, meg jó ízt ad a paprikás ételeknek. Van még a mihályteleki, az kicsit már betegesebb fajta. Én nagyon szeretem azt is, mert van benne hús, van benne mag. De nagyon nehéz termelni. Ami a csúcsok csúcsa volta, az a kalocsai 622-es. Az egy fönnálló fajta, a meleg nyarakat ez sem bírja. Hiába van öntözve meg mindenféle simogatás, gondoskodás, egyszerűen szétsüti a nap.

A jóisten sem arra tervezte a paprikát, hogy 38 fokos nyárban, esetleg 50 fokos talajhőmérsékletben túlélje.”

(Borítókép: Bődey János / Index)