Zalán
2 °C
8 °C
Index - In English In English Eng

Mátrai Erőmű: Mészárosék úgy vásároltak, hogy semmit nem kockáztattak

D KOM20190821008
2020.02.12. 09:15
A Mátrai Erőmű február 10-i közgyűlése után sok új információ látott napvilágot a cég helyzetéről. Összességében az látható, hogy a társaság megvételével Mészáros Lőrincék nem futottak kockázatot, mert a hitelből előteremtett vételárat egy osztalék felvételével időben be is biztosították.

A Mátrai Erőmű Zrt. február 10-én közgyűlést tartott, ahol sok minden kiderült a legkorábban márciusra várható ügyletzárásról, vagyis arról, ahogyan az állami MVM megveszi a Mátrai Erőmű többségét Mészáros Lőrinc érdekeltségeitől. A pár év alatt háromszorosára, 25 euróra dráguló szén-dioxid-kvóták idején a szenes erőmű már nem mehetett folyamatosan, mert csak veszteséget termelt. Ehelyett a 24.hu számításai szerint csak 57 százalékban volt kihasználva a kapacitás, és így is 5,9 milliárd forint lett a cég vesztesége.

És bár az erőmű állapota is nagyon leromlott az utóbbi időszakban, Visontán nagyon komoly ipari park épült ki az elmúlt években, az erőmű működőképességének fenntartása így már csak ezért is fontos volt. Erre 2019-ben többet kellett költeni, mint a korábbi években, 10,4 milliárd forint volt a cégnél az összesített beruházás, 2018-ban még csak 7,5 milliárd forint. A cégnél levő napelemparkot eladták egy magántőkealapnak, amiben az Opus is benne van (korábban az MVM-nek adtak el egy másik napparkot), a Geosol faapríték-hasznosító szintén az MVM-hez kerül.

Rengeteget kell rákölteni

Az állam előtt most egy nagy rakás feladat áll, a legrosszabb hatékonyságú blokkok 2021 végén lejárnak, az MVM-nek több tízmilliárd forintot kell majd a cégre költeni, úgy tűnik, hogy ehhez a mostani hitelátvállaláson túl tőkét is emel. Ezek részben az MVM-en belülről jöhetnek, részben a nagy európai struktúraváltó alapokból érkezhetnek. Az állami források pedig most már nem minősülnek majd tiltott állami támogatásnak, hiszen a pénzzel nem egy magáncéget segítenek majd, hanem egy saját tulajdonút.

Kulcskérdés, de egyelőre nem tudni, hogy mennyi pénzt adott az állam Mészárosék erőművéért.

Az elmúlt másfél hónapban azonban sok cikk született arról a magyar sajtóban, hogy Mészáros Lőrincék milyen jó üzletet csináltak azzal, hogy olcsón megvették a Mátrait, majd az üzletember projektcége és persze a Mátrai Erőmű többi tulajdonosa

a Mátrai eredménytartalékának terhére osztalékot vett ki a cégből, végül a társaságot eladta az állami MVM-nek.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy az osztalék Mészároséknál landolt készpénz formájában. A vásárlás tárgya a Mátrai Erőmű többsége volt, de a Mátrai közvetlen tulajdonosa, a Mátra Energy Holding Zrt. nevű projektcég, annak a tulajdonosa a Status Power Invest Kft. (SPI), annak pedig az Opus Global Nyrt. és a Status Energy Magántőkealap.

Az ügyre rálátó források szerint a 11,2 milliárdos osztalék felment a tulajdonosokhoz, de az SPI társaságcsoport végső haszonhúzói ezt a pénzt nem vették ki, hanem a cégben tartották.  Majd kifizették belőle azt a hitelt, amit eredendően még az erőmű megvásárlására vettek fel.

Amikor az MVM megvette a Mátrait, valójában a tulajdonos projektcéget vette meg, és két lehetősége volt. Vagy vesz egy olyan céget, amelyben van x milliárd forint készpénz (az osztalék) és ugyanennyi hiteltartozás, vagy rábízza Mészárosékra ezek összevetését, és vesz egy olyan projektcéget, amelyben se hitel, se pénz.

Ismert minta

Hogyan lehet azzal pénzt keresni, ha vásárolunk? Most nem pusztán azokra az esetekre gondolunk, amikor valaki jól vásárol, vagyis megvesz egy alulértékelt képet, bútort, ingatlant. Hanem kifejezetten olyan tranzakciós technikákat szedtünk csokorba, amikor valaki pusztán azzal, hogy valamit megvásárolt, készpénzben mérve is vagyonosabb lett, de a megvásárolt eszköz is nála maradt.

Amit Mészárosék megvalósítottak a Mátraival, azt ugyanis a magyar gazdaság elmúlt húsz évében, a tranzakciós iparágban egy állandó minta volt.

A tanács röviden így szól: szerezz meg valamit úgy, hogy egyetlen forintot sem kockáztatsz, ha utána még bejön valami pénz, akkor az már csak hab a tortán.

Kezdjük egy legális történettel, mégpedig egyenesen a legnagyobb magyar cégvásárló gurutól, Leisztinger Tamástól, akihez képest a maiak legfeljebb gyenge ipari tanulók lehetnek. Amióta változott a politikai széljárás, Leisztinger Tamás nevét ritkábban halljuk, inkább csak a diósgyőri foci vagy a Népszava birtoklása révén, de a régi időkben ő volt a legélesebb eszű játékos ezen a piacon, más kérdés, hogy kisbefektetőtársai általában nem élvezték ennek a gyümölcsét. Rengeteg tranzakciója után egykori ékkövei (a Hunguest-szállodák, a Kopaszi-gát, a BÁV, vagy éppen a szalámigyárai) mára kikerültek a portfóliójából, de ezek megszerzése, vagy éppen eladása külön-külön is izgalmas sztori.

Legyen a mintapéldánk a Pick Szeged szalámigyár esete, amely egykor a tőzsdén is forgott. Leisztinger nem szerette meg igazán a húsipart, egykori kollégái mesélték például azt a sztorit, amikor Leisztinger nem értette, hogy miképpen lehet az, hogy Szegedről elindul 1000 kilogramm áru Németországba, de csak 900 kilogramm érkezik meg.

Kollégái próbálták nyugtatni, hogy ilyen a húsipar, a szalámi szárad, folyadékot veszít. Amikor azonban Leisztinger jobban utánanézett, kiderült, hogy a szegedi szalámi úgy „száradt”, hogy 10 rúdból csak 9 érkezett meg. Szóval az üzletember nem volt mindig boldog a húsiparral, de pénzt végül így is sokat keresett az üzlettel.

A nagy ötlet

A Pick Szeged esetében Leisztinger azt találta ki, hogy Arago nevű cégével 1999-től kezdve előbb titokban, majd látványosan venni kezdte a tőzsdei papírokat. Amikor már érdemi tulajdonhányada volt, és jól bebástyázta magát, a külföldi befektetők elkezdtek eladni, mert korábban az Arago mellett nem sok babér termett a kisbefektetőknek, így Leisztinger elég olcsón, 3000-4000 forintos részvényenkénti áron vásárolt a papírokból, amelyek a vállalatértékelési szabályok alapján akár 8-9 ezret is értek.

Amikor pedig már ő volt a részvények döntő többségének a tulajdonosa, két részletben osztalék formájában kivette a vételár zömét a cégből. Természetesen ezt az adott évi nyereség terhére nem tehette volna meg, de a korábban felhalmozott eredménytartalék terhére igen, a közel 17 milliárd forintos osztalék megszerzéséhez, ahogy mondani szokták „átalakította a tőkeszerkezetet”.

Ez azt jelentette, hogy a pénzt kiseperte a pincéből, a padlásról, és onnantól jobban támaszkodott a hitelfelvételre. Előbb az adott évi eredményt messze meghaladó 15,8 milliárd forintnyi osztalékot vett ki a társaságból, majd még egyszer egy kisebb összeget is. Az így eladósított, de mégis pozitív értékkel bíró cég azután is az övé maradt, hogy ő már kivette a vételárat. Mivel Csányi Sándor OTP-vezér is elindult a húsipari befektetések felé (előbb a Délhús nevű céget vette meg), végül Leisztinger a maradék, sok hitellel rendelkező cégre is talált vevőt.

A levonulás ára

A magyar tranzakciók sorában kifejezetten sok olyan eset is volt, amikor valaki szíve szerint nagyon elhagyta volna már Magyarországot, de tele volt kötelezettségekkel, ezért szívesen adott sok pénzt egy magyar vevőnek, csak vegye át a nem-szeretem céget. Képzeljünk el például egy külföldi tulajdonban álló, de veszteséges bankot. Gondolhatunk a korábban a bajor BLB tulajdonában álló MKB-ra, vagy az olasz Banco Popolare csoport hazai kisbankjára. Ha az üzlet már reménytelen, egy nyugati bank akkor sem tud csak úgy elmenni, mert felelősséggel tartozik az ügyfelei felé. Ezért gondolkodhat úgy, hogy fizet is azért, csak reputációvesztés nélkül elhagyhassa az országot.

A legismertebb ilyen eset az volt, amikor a bajor BLB úgy adta el 55 millió euróért az MKB-t a magyar államnak, hogy előtte betett 270 millió eurót a bankba tőkeemelés formájában (vagyis számára 215 millió euró, majd 70 milliárd forint volt a szabad elvonulás ára).

A következő példát nézzük a vásárlással gazdagodó vevő oldaláról. A MagNet Közösségi Bank szimbolikus összegért, félmillió euróért (mintegy 150 millió forintért) vette meg a Banco Popolare Hungary 100 százalékát úgy, hogy a bank saját tőkéje (18 millió euró) ennél sokkal nagyobb volt.

Vagyis a magyar vevő a vásárlással azonnal kapott 17,5 millió euró ajándékot a jövőbeli veszteségek finanszírozására. Ez az üzlet úgy volt lefordítható, hogy a MagNet azt a kockázatot vállalta be, hogy amennyiben 17,5 millió eurónál kisebb összegből képes elzárni a veszteségcsapokat, akkor jól járt, ha nem, akkor rosszul.

A Banco Popolare Hungary iroda Budapesten, 2011.
A Banco Popolare Hungary iroda Budapesten, 2011.
Fotó: GoogleMaps

Egy másik zseniális no risk vétel

A következő eset ugyan igaz, de dokumentumokkal nem bizonyítható, így anonim módon ismertetjük. Az egyik tőzsdei cégben sok kicsi tulajdonos volt, egy nem túl jó hírű hazai befektetői csoport azt gondolta, hogy amennyiben 10-15 százalékot össze tud szedni a részvényekből, akkor akár átveheti az irányítást.

A személyi kérdésekről is döntő közgyűlést január 17-re hívták össze, azt, hogy ezen ki mennyi részvénnyel szavazhat, a január 3-i részvénykönyvi állapot, az úgynevezett tulajdonosi megfeleltetés döntötte el.

A befektetői csoport január 3-ig szép lassan, az árat nem felhajtva összeszedett 15 százaléknyi részvényt, ezen a napon megtörtént a tulajdonosi megfeleltetés. Ám a következő napokban a befektetői csoport megint csak adagolva, minden részvényét eladta. Amikor január 17-én megtartották a közgyűlést, a 15 százalékkal szavazó részvényes a jelenlevők között többségben volt, minden testületbe beszavazhatta a saját embereit. A közgyűlés után a rossz hírű befektető megjelenésének hírére a többi részvényes elkezdett eladni. A hatalmat átvevő csoport ekkor újra megvette a 15 százalékot, de azt a pánik miatt már olcsóbban tehette meg.

A nagy projektfinanszírozások

És végül egy illegális metódust is bemutatunk. A legjobban elterjedt „vásárlásból gazdagodó” gyakorlat 2003-2006 között teljesen illegális volt, elsősorban csalárd ingatlanbefektetők, illetve részben naiv, részben egyáltalán nem naiv, inkább bűnrészes bankárok űzték.

A sztori röviden: a 2008-as válság előtt a bankok szívesen finanszírozták a jól hasító ingatlanprojekteket (lakóparkokat, plázákat, irodaházakat). A piacon dolgozó, egymással összejátszó ingatlanosok ezt arra használták ki, hogy valódi önerő nélkül, sőt még némi készpénzt el is téve, vásároltak.

Fiktív példával láttatjuk az üzlet lényegét. Képzeljünk el egy budapesti plázát, ami Beton Ottó tulajdonában állt, és körülbelül 2 milliárd forintot ért. A tulajdonosa piacra dobta, és repesett az örömtől, amikor a vele összejátszó ingatlanos, Sóder Soma azt mondta, hogy megvenné, sőt, ha Beton együttműködik vele, még 10 százalékkal többet, 2,2 milliárdot is hajlandó fizetni. A terv az volt, hogy Sóder a vásárláshoz projekthitelt vesz fel valamelyik banktól (főleg a CIB, az Erste, az MKB és a Raiffeisen jött ilyenkor szóba). A hiteleket pedig akár a vásárlási érték 80 százalékáig is folyósították, vagyis a bank csak 20 százalék önerőt kért.

Az eladó és a vevő megegyezett titokban, hogy a 2 milliárdot érő ingatlanra 3 milliárd forintos áron szerződnek. A bank erre 80 százalékos, azaz 2,4 milliárd forint hitelt adott és 600 millió önerőt kért. Amikor a banktól a pénz megérkezett az eladóhoz, az valamiképpen (elsősorban offshore cégeken keresztül) 800 milliót visszajuttatott Sódernek. A bank tehát kihelyezett 2,4 milliárd forintot egy 2 milliárdot érő ingatlanra (ha később szerencséje volt, rendesen fizette a hitelfelvevő a hitel kamatait, ha nem, később a bankra maradt az ingatlan).

Beton Ottó 2,2 milliárd forinton (piaci ár felett) kiszállt a korábbi ingatlanjából. Sóder Soma egy 2 milliárd forintot érő ingatlan boldog tulajdonosa lett, ehhez 2,4 milliárd forint hitelt vett fel a projektcége, de a 600 milliós önerőt és a 200 milliós „azonnali nyereséget” visszakapta a tranzakcióból. Innen legfeljebb a projektcég (és a bank) bukott, a vevő valódi kockázatot nem futott.

(Borítókép: Komka Péter / MTI)