Állami piramisjáték vitte csődbe Libanont

A hétvégén olyan történt Libanonban, ami még sosem: a világ egyik legeladósodottabb államának számító közel-keleti ország kormánya bejelentette,

Mindez csak egy következő forduló a már október közepe óta politikai és gazdasági válságnak, amelynek részeként hónapok óta tartanak az utcai tüntetések, a bankok gyakorlatilag nem adnak ki pénzt az ügyfeleiknek, a korábbi miniszterelnök pedig lemondott.

Meg viszont nem nagyon oldódott semmi, és bár a tüntetők részben örülhetnek annak, hogy Hasszán Diáb kormányfő azt mondta, a hitelek törlesztése helyett az amúgy eléggé megcsappant állami forrásokat inkább a hazai igények kielégítésére költik, valójában nem sok jót hoz majd az államcsőd a rendszerváltást követelő, politikai és vallási megosztottságokon is átívelő tömegeknek.

Állami piramisjáték

Az államcsődhöz is vezető politikai és gazdasági válság magjait már régen elvetették, a négymilliós lakosságú ország gazdasága ugyanis egy nagyon furcsa modellre épült, ami jó adag politikai korrupcióval és kormányzati bénasággal egészült ki. Mindez egy ideig remekül kiszolgálta az ország gazdasági és politikai elitjét, miközben aki munkaképes népesség jó része elhagyta az országot,

A pénzügyi kártyavár viszont októberben elkezdett összedőlni.

Libanonban 1975 és 1990 között véres polgárháború dúlt a különböző politikai és felekezeti milíciák között. A 120 ezer halálos áldozattal járó konfliktus 15 éve után érthetően nem volt túl nagy a bizalom a hol líraként, hol fontként emlegetett libanoni fizetőeszközben, sokkal biztosabbnak tűnt az amerikai dollár használata.

Ezzel viszont egy idő után kialakult egy kettős valutarendszer, amelyet 1997-ben a nemzeti bank hivatalossá is tett azzal, hogy a líra/font árfolyamát a dolláréhoz kötötte. A döntésnek volt gazdasági racionalitása, hiszen a kicsi gazdaságnak szinte mindent importálnia kell, ráadásul sok libanoni menekült a háború alatt elkültözött, de küld haza pénz a családjának, rokonainak.

Viszont kialakult az a fura helyzet, hogy a gazdaságban egyszerre használják a dollárt és a fontot, olyannyira, hogy simán lehet, hogy

Mindehhez viszont folyamatosan sok dollárra van szükség, amit az állam és a jegybank, a BDL kötvények kibocsátásával biztosította, amire a nemzetközi átlagnál jóval magasabb kamatot fizettek.

A hitelezők pedig leginkább a helyi kereskedelmi bankok voltak, amelyeknek tulajdonosai a politikai elittel összefonódott gazdasági körök. Így alakult ki az, amit sokan egy államilag szabályozott piramisjátéknak neveznek:

• Az állam egyre inkább eladósodik, hogy biztosítsa, hogy elég dollár legyen a libanoni gazdaságban
• a nemzeti bank magasan tartja a kamatszintet, hogy fenn tudja tartani a helyi valuta dollárhoz kötött árfolyamát és elég vonzó legyen a rendszer fenntartó befektetőknek
• emiatt viszont az állam kiadásainak egyre nagyobb része megy el a hitelek törlesztésére,
• ami miatt újabb hiteleket kell fölvennie, egyre kedvezőbb kamattal, hogy még több hitelezőt tudjon bevonni,
• és így tovább.

Ez a rendszer oda vezetett, hogy a libanoni államadósság a GDP 150 százalékának felel meg, ezzel a világ egyik leginkább eladósodott országa lett. Az állami bevételek fele a kamatkiadásokra megy el, így persze az egyszerű libanoniak nem sok előnyét látják az óriási adósságnak.

Sőt, az állami szolgáltatások akadoznak, rendszeresek az áramkimaradások, 2016-ban például azért alakult ki óriási tiltakozás, mert hetekig az utcákon rohadt szemét. Mindez persze részben ennek a furcsa piramisjátéknak köszönhető, részben pedig annak, hogy az állami pénzek jelentős részét, már amit nem kamat formájában fizetnek ki a bankoknak és befektetőknek, így-úgy ellopják.

Mindeközben a gazdaság nem igazán növekedett, ahogy a bérek sem, a munkanélküliség viszont nőtt és egyre többen vándoroltak el az országból. Libanon lassan az egyik legeladósodottabb ország mellett az egyik legegyenlőtlenebb is lett, egy 2018-as tanulmány szerint a nemzeti jövedelem 55 százaléka a lakosság legjobban kereső 10 százalékánál landol, negyede pedig a legfelső 1 százalékot gazdagítja.

Erdőtűz és internetadó miatt borult ki igazán a bili

Ahogy már említettük, korábban is látszott már, hogy a libanoni állam alig tudja ellátni a szükséges alapszolgáltatásokat, ősszel viszont két olyan dolog is történt, amit már tarthatatlannak ítéltek a libanoniak, vallási és politikai meggyőződéstől függetlenül.

Októberben az Amazonas és Ausztrália után Libanonban is elkezdte kimutatni a foga fehérjét a klímaváltozás, amikor Bejrúttól délre a hegyekben kigyulladtak az erdők. Ezután pedig hamar kiderült, hogy a tűzoltók nem nagyon tudják majd kordában tartani a tüzet, ugyanis állami források hiányában nem tudták karbantartani a tűzoltóság helikoptereit. Ez már önmagában elég nagy közfelháborodást okozott, viszont pár nappal ezután, október 17-én a kormány bejelentette, hogy

Ezt a libanoniak egy kicsit rosszabbul fogadták, mint a magyarok 2014-ben, amikor az Orbán-kormány állt elő az internetadó ötletével: ezrével vonultak az utcára forradalomról kiabálva, kormányzati épületeket és utakat zárva le, politikusok arcképeit égetve. Majd ott is maradtak hónapokig.

Október végén a New York Times beszámolója szerint az ország négymilliós lakosságának nagyjából a negyede az utcán volt, de egyes becslések szerint akár kétmillióan is tüntethettek a kormány és az egész politikai rendszer leváltásáért. A nagyrészt vezetők, és így letisztult követelések nélküli protestmozgalomban az az igazán különleges, hogy a libanoni társadalom felekezeti alapú megosztottságain átvágva állítja szembe az állampolgárokat az amúgy felekezeti hatalommegosztásra épülő politikai rendszer minden tagjával, és az azzal szorosan összefonódó bankrendszerrel.

Hogy ez így legyen, arról pedig a bankok is tettek rendesen. Ahogy kezdett elharapózni a politikai és gazdasági válság, a bankok elkezdték korlátozni, hogy egy-egy ügyfél mennyi dollárt vehet ki a számlájáról. Erre semmi jogi alapjuk nem volt, hiszen semmilyen hatóság nem vezetett be ilyen korlátozást, ráadásul nem is egységesen alkalmazták azt minden ügyfélre.

Egy, a New York Timesban megjelent beszámoló szerint például a banki fiókvezető kerek-perec megmondta egy, a dollárbetétjét követelő ügyfélnek, akinek 1000 dollár helyett csak 300-at volt hajlandó kiadni a bank, hogy csak bizonyos számlákra vezették be a korlátozást, ezzel arra utalva, hogy a dollárt a nagyobb számlával rendelkező, fontosabb ügyfeleknek tartogatják.

a banki ügyintézők pedig egy ponton sztrájkba léptek, követelve, hogy a munkaadóik védjék meg őket a feldühödött betétesektől. A kormány egy ideig igyekezett agresszív rendőri fellépéssel véget vetni a tüntetésnek, de megjelentek a különböző politikai csoportok által felbérelt tüntetőverők is, a tiltakozásoknak viszont nem lett vége. Így Száád Hariri miniszterelnök október 29-én inkább lemondott, a helyét pedig a korábbi oktatási miniszter, Hasszán Diáb alakított szakértői kormányt.

A tüntetőket viszont mindez még nem elégítette ki, sőt, egy hónapja gyakorlatilag megrohanták a parlamentet, hogy megakadályozzák az új kormányról tartott bizalmi szavazást, ezzel mutatva, hogy részükről nincs igazán bizalom. Az utcán tiltakozókat az sem nyugtatta meg, hogy Diáb az IMF-el kezdett tárgyalni a gazdasági összeomlás elkerülésére, mert attól tartanak, hogy egy IMF mentőcsomag pont olyan megszorításokat hoz majd magával, mint amilyenek miatt az egész tiltakozási hullám elindult.

(Majdnem) mindenkinek rossz

Hasszán Diáb Libanon első államcsődjének bejelentésekor azt mondta, hogy a kormány minden hitelezővel tárgyalásokat kezd majd, és arra fog törekedni, hogy a nemzeti érdekeknek megfelelően átstrukturálják a hiteleket. Ez nagyrészt a fent már emlegetett, a piramisjátékban részt vett helyi bankokkal való tárgyalást jelent, a 30 milliárd dollárnyi lejáró kötvényből ugyanis 12,7 milliárd ezeknek a kezében van; további 5,7 milliárd államkötvényt a libanoni jegybank jegyez, a maradék 11,6 milliárd pedig nemzetközi befektetőknek jár.

Hogy pontosan mi lenne a megoldás az ország gazdasági bajaira, azt egyelőre senki nem tudja, ahogy azt sem, hogy mekkora mozgástere van a libanoni kormánynak és jegybanknak arra, hogy valamilyen megoldást találjon. A tüntetéseket támogató közgazdászok szerint a megoldás a progresszív adósságleírás lenne, vagyis hogy a hitelezők annál kevesebbet kapjanak vissza a felhalmozódott adósságból, minél többet nyertek eddig az államadóssági lufi felfújásán.

Ehhez viszont komoly állami intézkedésekre lenne szükség, például korlátozni kellene a tőkeáramlásokat, nehogy a hitelezők egyszerűen kimentsék a pénzüket az országból. Ráadásul a külföldi hitelezőkkel sem lesz könnyű dolga a kormánynak, igaz a kötvényesek sem nagyon tudnak mit zároltatni, mert Libanonnak nincsenek komoly vagyonelemei az országon kívül.

Mindenesetre a libanoni font árfolyama elszakadt a dollártól, folyamatosan gyengül, dollárból továbbra is hiány van, az ország gazdasága pedig egyenes úton halad a recesszió felé. Vannak viszont, akik már biztos jól jártak: azok a befektetők, akik már eddig is a libanoni csődre fogadtak és ezért hitelbiztosításokat (credit default swap) váltottak ki, ők ugyanis a Bloomberg szerint a csőddel 400 millió dollárt kereshetnek.

(Borítókép: A libanoni kormány sajtószolgálata által közreadott felvételen Haszan Diáb miniszterelnök ismerteti a kormány pénzügyi válságülésének eredményét a bejrúti kormányfői hivatalban 2020. március 7-én. / MTI/AP/Dalati Nohra)