Ki fogja ezt az egészet kifizetni?

• Nagyon súlyosan tarkón vágja a gazdasági működést a karantén.
• Ezért kiugróan drága lesz mérsékelni a károkat.
• Viszont most már őrülten sietni kell, naponta ezreket rúgnak ki.
• A mentőcsomagokat a kormányok adósságból fogják tudni kifizetni.
• Azon megy most a vita, hogy az unió országai hogyan szerezzenek minderre elég pénzt, eurózónán belül és kívül.

Mire kell mentőcsomag?

Az emberiség jelenlegi értékrendje szerint egyszerűen nem fér bele, hogy egy viszonylag jól előre látható, de nem elhanyagolható százaléka meghaljon egy gyors járványban. Még akkor se, ha a mérleg másik serpenyőjében egy nagyon bizonytalan, de az első verziónál lényegesen komolyabb gazdasági válság rémiszt minket. A válságokkal cserébe inkább tudunk valamit aktívan kezdeni, mint egy ismeretlen vírussal.

A megoldás fő irányaiban kivételesen nagy az egyetértés a közgazdászok közt, a válságkezelés alatt nemcsak a hagyományosabb gazdaságélénkítést kell érteni, hanem lényegében a társadalombiztosítás egy új formáját. Abban is nagy az egyetértés, hogy a válságkezelés mindenképp nagyon drága lesz.

Miért lesz olyan drága?

Bár mindig, minden egyes halál tragikus, a járvány egyik szerencsésebb jellemzője, hogy nem fog a munkaerő számottevő része tartósan kiesni pusztán emiatt. A gazdasági működés szempontjából tehát most nem az a fő baj, hogy sok olyan ember meghal, aki egyébként élhetne még jó darabig. (Már csak azért se, mert pont az az erőfeszítéseink fő célja, hogy ez legyen minimális. )

Ez még annál is rosszabb, mint ha egész nap bombázástól kellene tartanunk, ezért 24 órában a föld alatt kushadnánk. Eddig nem volt benne a pakliban, hogy hirtelen ilyen súlyos karantén is jöhet a világ jó részén, ezért mindez rég nem látott büntetést hoz a világgazdaságnak.

Egy nagyon egyszerűsítő becsléssel: ha két hónapra teljesen leáll az ország fele, akkor az éves teljesítményünk, azaz a GDP 1/12-ed része kiesik. Ez 8 százalékpontos mínuszt jelentene éves szinten, feltéve, hogy két hónap után mindenki azonnal pont úgy tudja folytatni a munkát, ahogy abbahagyta. (Egy nem nyilvános uniós tanulmány szerint az európai gazdaság jelenleg mindössze 66 százalékon döcög.)

ha nincs, aki kinyissa a fagyizót, akkor ott senki nem fog fagyit venni, ez a kínálati sokk. Ha egy lélek nincs az utcán, akkor hiába is lenne nyitva, ez a keresleti oldala. 

A globálisan összekapcsolt ellátási hálózatok korában ez ráadásul még bonyolultabb. Egy csésze kávénk létrejöttéhez 29 cég működik együtt 18 országban, érvel egy becsléssel az Economist. Hiába folytatnánk az autógyártást például Botswanában, ahová nem nagyon ért el a betegség, ha egyszer nem kapunk hozzá alkatrészt mondjuk Szlovákiából. Tetszőleges karanténmentes helyen sem fogunk nyaralni, ha egyszer nem visz oda semmi, és be se engednek.

Ez még csak a kezdet

Második körben az a gond, hogy a példabeli fagyiárus háztartása nem hülye. Ha sejtik, hogy a jó ég tudja, meddig nem lesz rendes bevételük – sőt, akár még végleg be is csődölhet a fagyizó –, akkor nem csak annyival fogják vissza fogyasztásukat, amennyivel puritánabb életre kényszeríti őket maga a karantén. Hanem sokkal inkább, hiszen tartalékolni kell a teljesen bizonytalan jövőre.

Ha pedig egyszerre sok cég hirtelen becsődöl, akkor bajba kerülhetnek a bankok is, akik hitelezték őket, vagyis az egészet megfejelheti egy pénzügyi válság. Amitől egyebek mellett még több cég állhat le.

Emellé még azt is jó fejben tartani, hogy a legegyszerűbb összeszerelő üzem sem úgy működik, hogy kirúgják a dolgozók nagy részét, egy-két évig mindenki pihenget, amíg helyreállnak a dolgok, majd utána mind boldogan egymás kezébe csapnak, és ott folytatják a munkát, ahol abbahagyták.

Az emberek elmennek máshova dolgozni, vagy épp sokaknak elavul a tudásuk, vagy más módon csökken a munkaerőpiaci értékük. A cégeknek is ezernyi szempontból rossz a hibernáció, az a lényeg, hogy a hosszabb leállás nem csak elhalasztott termelés, annál lényegesen költségesebb manőver.

Mit tehetünk?

Az első ponttal most nem nagyon tudunk mit tenni, csak elszenvedni. Be leszünk zárva még hetekig, ez a járvány és az értékrendünk által meghatározott körülmény. A másik részével viszont annál inkább tudunk mit tenni, az ügyes és gyors válságkezelésen múlik, hogy mennyire sikerül minimalizálni ez utóbbi károkat. Nagyjából azt kell tehát elérnie a válságkezelésnek, hogy:

• Ne kerüljenek az elrendelt karantén miatt a háztartások a tönk szélére, legyen elég, tervezhető biztos bevételük akkor is, amikor nem tudnak dolgozni.
• Segítse érdemben a vállalkozásokat és főleg a foglalkoztatást úgy, hogy ne torzítsa a tisztességes versenyt.

• Mindez pedig a lehető leggyorsabban történjen, mert a totojázás alatt is kirugdalják az embereket, és becsődölnek egyébként életképes cégek. Ha valakit már kirúgtak, vagy úgy zár be egy cég, hogy senki nem veszi át a működésüket, azt a legtöbbször elég nehéz már visszacsinálni.

A legtöbb országban ezért azonnal elképesztő méretű állami költekezés indult be ezek mentén. Az első része az egyértelműbb és a sürgősebb, hiszen nem a pincér vagy a tánctanár hibája, hogy nem dolgozhat, hanem az állam kifejezetten megtiltja nekik a többiek érdekében.

Emellett a legtöbb helyen, így például nálunk is valószínűleg érdemes újragondolni az igencsak visszavágott álláskeresési támogatásainkat is. Sokan elvesztik az állásukat idén, és nem három hónap alatt fognak új munkát találni. Amikor az ország fele otthon ül, akkor nem feltétlenül veszi észre, de Gulyás Gergely miniszter szerint nálunk mostanság már

A gyorsaság mellett az egyszerűség is szempont ilyenkor, ha egy vitorlásnyi ember épp belefordult a viharos Balatonba, akkor először a lehető legegyszerűbben érdemes elérni, hogy mindenkinek víz fölött legyen a feje. Kevésbé célszerű úgy menteni a fuldoklókat, hogy először nyilatkoztatjuk őket a lábméretükről, a ruháik száraz tömegéről és a relatív úszástudásukról, majd közölni velük, hogy ha mindent pontosan adtak meg, akkor nincs miért aggódniuk, és az ezekből képzett index szerinti fordított sorrendben kezdik majd el hamarosan menteni őket a vízimentők.          

Ki fogja ezt kifizetni?

Addig rendben van, hogy a rengeteg emberre és vállalatra a kormányoknak iszonyú mennyiségű pénzt kell önteniük, amennyiben nem akarnak tartós gazdasági mélyrepülést.

A forrásszerzés például úgy nézhetne ki, hogy az állam eladhatná az eszközeit, hogy abból kezelje válságot. Viszont könnyű belátni, hogy ilyen környezetben most pont nem érné meg eladnunk mondjuk az MVM-et, de mást se. (Eggyel kedvezőbb helyzetben lennénk, ha például nem éltük volna fel a magánnyugdíjpénztárak államosításából befolyó pluszpénzt.)

Kiszabhat az ország új adókat is. Praktikusan a gazdagoktól lehet elvonni pénzt, nem azoktól, akiknek már most sincs. Egy egyszeri, szolidaritási adóra egyébként már jöttek is használható ötletek. Ennek nálunk politikai gátjai lehetnek, hiszen ez valószínűleg az egykulcsos adó helyett progresszívebb adórendszert jelentene. A sokszor elutasított vagyonadó is távolinak tűnik, ezt ráadásul nehezebb is ügyesen belőni.

A kormány egyelőre újabb iparági különadókat és különleges elvonásokat jelentett be, de az ezekből bejövő pénz biztosan teljesen eltörpül Magyarország legnagyobb gazdasági mentőcsomagjához képest. Ez utóbbit még nem tudjuk pontosan, hogy mekkora mértékű lesz összesen, de a viszonyításhoz jó lehet például a kormány egyik legnagyobb hazai támogatója, az MKIK által javasolt 2-4 ezer milliárdos mentőcsomag. Első körben Gulyás Gergely szerint 1345 forintot (3,7 milliárd eurót) fogunk költeni a gazdaság beindítására.

Lehetséges, hogy vannak még olyan szereplők, akiknek ilyen helyzetben is maradt még pénzük, és az állam einstandolni is tudja ilyen különadókkal. De például ha hasonló adókat kapnak a telekomcégek, a Mol vagy mondjuk a hazai gyógyszercégek, azzal is csak pár százmilliárd forint jöhetne be legfeljebb.

Ekkora nagyságrendnél így leginkább az marad az országoknak, hogy mindenképpen kölcsön is kérjenek, azaz valahogy eladósodjanak. Úgy is mondhatjuk, hogy a jövőbeli növekedési lehetőségeik egy részét most kiosztható eurókra és forintokra váltják. Az EU egyébként gyorsan le is okézta azt, hogy most az egyszer mindenkinek belefér, hogy elszálljon a költségvetése.

Olaf, metál!

Igen ám, de az egyes országok különböző szinteken voltak eleve eladósodva. (Magyarországon például európai összevetésben magasnak számít az államadósság.) Minél kétségesebbé válik, hogy az adott szereplő tényleg vissza is fogja tudni fizetni a hiteleit, annál drágábban kap csak új kölcsönt. Ezért is indul eleve lényegesen jobb lehetőségekkel, nagyobb válságkezelési mozgástérrel Németország vagy Hollandia, mint mondjuk Olaszország, akik már a járvány előtt is igen súlyosan el voltak adósodva.

Ez látványos már most is, elég arra gondolni, hogy amíg más országokban több száz milliárd eurós mentőcsomagokat dobtak már be, Németországban 350 milliárd eurós csomagot húztak elő, Olaf Scholz pénzügyminiszter mellé kezdésként a „páncélököl telepítését” jelentette be, addig Olaszországnak csak egy icipici, 25 milliárd eurós (mai áron nagyjából 9 ezer milliárd forintos) keretre futotta. Ez ilyen méretű próbálkozással például valószínűleg nem lesznek sokkal előrébb. 

Nem mindegy, hogyan költik el ezeket a pénzeket, de egy megfelelő méret alatt biztosan nem lehetnek hatékonyak az erőfeszítések. Csak azt nem tudjuk, hogy mekkora az a megfelelő méret, viszont gyorsan, előre kell eldönteni, hogy mekkora legyen az adott mentőcsomag. Így érdemesebb inkább fölé lőni a terveket, abból kevésbé lehet baj, mint a fordítottjából. 

Itt jön a képbe az Európai Unió, amin belül mindenki elkerülné azt, hogy egyes országok tartós zuhanórepülésbe kezdjenek. Ennek az egyik számítóbb indoka, hogy legfontosabb kereskedelmi partnereinek összeomlását az az ország is megszenvedné, amelyik esetleg lényegesen sikeresebben kezeli a válságot. A másik fő ok a szolidaritás, ami szerint ha egy ilyen külső sokknál nem akarjuk megosztani a terheket, akkor nincs értelme az egésznek.

   

Hogy osztják meg a terheket az eurózónában?

Az EU-nak van saját büdzséje, abból kapjuk mi is a támogatásainkat, de ez uniós szinten nagyon kicsi, a GDP 1 százalékát jelenti. Ráadásul elég más felállásban játszanak most az eurót használó országok, mint a többiek. Az eurózóna országai előtt pedig több út is állhat, különösen sok hárombetűs rövidítéssel, de igyekszünk érthetően leírni.

Az első lehetőség, amikor az európai jegybank, az EKB aktivizálja magát és elkezdi megsegíteni az eurozónás kormányokat azzal, hogy államkötvényeket vesz tőlük. Ez lényegében már zajlik, sőt már 2015 óta kimondott elv, hogy ilyesmire néha szükség van. Most ennek a már ismertebb mennyiségi lazításnak a módosított változata fut PEPP néven, ami tulajdonképpen ugyanúgy működik, csak nem egyenlő mértékben vásárolnak államkötvényeket, hanem azokat az országokat jobban segítik, ahol a piaci nyomást nagyobbnak ítélik.

új pénzt hoz be a jegybank, ami inflációt szülhet, de a túl magas inflációtól még jó darabig kevésbé kell tartania az eurózónának. Cserébe hatékonyan meg tudja akadályozni, hogy a kötvénypiacok fenntarthatatlan spirálba kergessenek egy országot. Viszont feszültségeket szül, hogy itt az EKB dönt egyik vagy másik ország javára, nem pedig választott és kirúgható politikusok.

A második megoldás politikailag elfogadhatóbb, de közgazdaságilag ugyanaz. Ennél nem az EKB döntene arról, hogy hol mennyi államkötvényt vesznek, hanem az úgynevezett ESM-en keresztül menne. Az ESM egyfajta eurózónás IMF-nek is tekinthető, ami a bajba jutott országoknak feltételekhez kötött hiteleket adhat. Felmerült viszont, hogy a kötvényvásárlás is rajtuk keresztül mehetne, hiszen ezt már az uniós pénzügyminiszterek irányítják, így megszabadulna a politikai tehertől az EKB.

Az eddigi ötletek szerint ez úgy nézhetne ki, hogy az ESM veszi meg az államkötvényeket, erre pedig az EKB adna neki pénzt: azaz az EKB megvenné az ESM erre kibocsátott eurókötvényeit, és nem vásárolna sima államkötvényeket. Így tehát csak bejönne egy közbeiktatott szereplő. Ha az ESM ilyen közös kötvényben tervez eladósodni, annak a részleteiről is előbb meg kéne  még állapodni. 

Ennek lenne egy olyan plusz előnye, hogy egy ilyen új eurókötvény az ESM-től szuperbiztonságos terméknek számítana, és eddig uniós szinten nem volt ilyenünk. Egy, az amerikai államkötvényhez hasonlító, viszonyítási pontként használható európai kötvény például a bankokon is segíthetne, akiknek kevésbé kéne így a saját országuk államkötvényeit tartaniuk.

Azt ugyanis a legutóbbi válság óta tudjuk, hogy vészterhes időkben extra problémákat hoz az, ha az adott állam gyengélkedésétől azonnal megroppannak a fontos bankjai is (mivel pont az adott állam kötvényeiből tartottak sokat), akiket ezért ki kell mentenie az államnak, amitől még rosszabbra fordul az állam helyzete. 

Ezekhez jön még a harmadik lehetőség, hogy az ESM alapfunkciója is működik közben, nagyjából 4-500 milliárd eurós tőkéje erejéig hitelezhet bajba jutott országokat, kemény reformelvárások mellett. Csakhogy a járvány pont nem a felelőtlen költekezés eredménye volt, így elképzelhető, hogy végül az ESM is lényegesen lazább feltételekkel adhat olcsó hitelt, feltéve, hogy azt adott ország nem a kedvenc focicsapatára költi, hanem a járvány elleni harcra.

Az 500 milliárd euró az egész eurózónának valószínűleg nem lenne elég, de nem is biztos, hogy szükség lesz plusz hitellehetőségre, ha az EKB a korábban említett PEPP programjával sokáig viszonylag olcsó hitelt tud biztosítani, még Olaszországnak is. Fontos körülmény viszont, hogy ha egy tagállam bármilyen ESM programot vesz igénybe, az jogilag felkínálja a lehetőséget egy újabb program, az OMT előtt.

azaz felhatalmazza az EKB-t hogy korlátlan mértékben vásárolja az adott ország államkötvényeit. Az USA-ban is ezt csinálja egyébként a Fed, a helyi jegybank.  Az OMT sem új eszköz egyébként, még 2012-ben vezették be annak az intézkedéssorozatnak a keretében, amikor Mario Draghi EKB-elnök híres beszédében bejelentette, hogy megvédik az eurózónát,

kerüljön bármibe is. 

Ez a három opció arról szólt, hogy milyen formában kapjon hitelt egy ország az eurózónán belül. Azonban nem biztos, hogy a hitelek lesznek a legjobb megoldások. Sokan gondolkoznak olyan direkt, ajándékjellegű segítségben inkább, mint amit például mi is rendszeresen kapunk az EU-tól. Azaz amit nem kell visszafizetni.

Az veszély ugyanis, hogy hiába elérhetőek olcsó hitelek, az adott ország akkor se merne majd kellő mértékű hitelt felvenni, mert fél még egy komolyabb adóssághalmot a következő generációk nyakába varrni. Ha pedig az óvatosság miatt az optimálisnál alacsonyabb lesz a  mentőcsomagjuk mérete, az ugyanúgy rossz mindenkinek, a többi országnak is. 

A direkt kifizetések egyébként szinte teljesen hasonlóan mehetnének, mint az említett három módszer, csak nem kéne visszafizetni ezeket a pénzeket. Ha az ESM vagy egy új intézmény ilyen direkt kifizetéseket koordinálna, amit csak erre kiadott, közös adósságnak számító eurókötvényekből finanszíroz, akkor lényegében egy járványügyi mini-pénzügyminisztériummá alakulna ez az szervezet egy időre. Ennek többek közt az lenne az előnye, hogy nem kéne a tagállamoknak rögtön beletenniük egy nagy adag pénzt.

Ha az országok nem akarnak közös koronakötvényt, akkor viszont fel is állíthatnak egy unós krízisalapot, amibe minden ország tesz pénzt, csak egyesek sokkal többet kapnak belőle vissza. Most ez tűnik talán a legvalószínűbbnek, mivel Németország, Finnország vagy Hollandia vezetése óvatosabb lenne. Szerintük leegyszerűsítve egy dolog a segítség, de egyáltalán nem akarnak egy nagy, közös adóssággal húsz-harminc évre elköteleződni például Olaszországgal. Leginkább attól félhetnek, hogy egy ilyen komoly elköteleződés még kevésbé ösztönözné az olasz vezetőket arra, hogy alakítsák versenyképesebbé az országot, hiszen úgyse hagynák őket az út szélén soha.

Azon külön lehet vitatkozni, hogy kinek mennyiben a felelőssége az, hogy az olasz gazdaság régóta elég gyenge formában van, és a hosszú távú kilátásaik sem különösebben biztatóak. Az mindenesetre egy hirtelen nehezebben megváltoztatható körülmény, ha nem különösebben bíznak bennük az északabbra lévő országok. 

Milyen mentőövet kaphatnak az eurózónán kívüli országok?

Még ennyire se látszik tisztán, hogy az eurózónán kívüli uniós országok milyen közös segélyekre számíthatnak. Az egy opció lehet, hogy ha bármilyen új intézmény vagy krízisalap feláll, akkor ahhoz valamekkora hozzáférést kapjanak az eurózónán kívüli országok is. De egyelőre nincs ilyenről szó.

Másrészt mindenkitől előre elnézést kérve nem árt felidézni, hogy kik vannak ma abban a csapatban, akik nem használnak eurót: a svédek, a dánok és a csórók. Az első kettőnek várhatóan nem lesz szüksége érdemi külső mentőövre, a többiekről különösebb politikai elemzés nélkül is az sejthető, hogy még kevésbé valószínű velük bármi ilyen jellegű szoros, hosszú távú elköteleződés, mint Olaszországgal.

A fennmaradó közös pénzekből egy kör már lement, az EU kicsiny saját költségvetésének még kisebb maradékát gyorsan felszabadították, azaz el lehetett volna költeni inkább a járvány elleni védekezésre. Azért csak volna, mert ezt a ránk eső 2000 milliárd forintot mi már rég elköltöttük másra a kormány szerint, ezen ment a vita nemrég. Deutsch Tamás szerint utána rögtön be is mondtuk, hogy akkor adjanak nekünk pénzt máshonnét.

Egy nagyobb, külön uniós válságkezelő alap látszik megvalósulni SURE néven, Ursula von der Leyen kezdeményezésére. Ez százmilliárd eurós lehet, és egy sikeres német munkahelymegőrző program, a Kurzarbeit mintájára támogatná a tagállamokat, akik ezt aztán a vállalataiknak adnák. Ide valószínűleg mi is bejelentkezhetünk majd, ha létrejön. Ugyanis ezt is az eurózónás országok közös, új adósságából finanszíroznák, azaz egyfajta koronakötvény lenne emögött is.     

Az EKB tud nekünk segíteni úgy is, ahogy az előző válság alatt is. Azaz például ha a magyar kormánynak euróban kéne költekeznie, akkor ahhoz az EKB várhatóan fog tudni eurót adni. Az kérdéses, hogy mennyire lesz erre most szükségünk. Az Európai Beruházási Bank is bejelentett már egy 40 milliárd eurós programot kis- és középvállalkozások túléléséért, erre is pályázhatnak eurózónán kívüli cégek is. Ezt könnyen lehet, hamarosan kibővítik még 25 milliárd euróval.   

Mindenesetre az az uniós vezetőkre és az egyes kormányokra együtt is igaz, hogy iparkodniuk kell a megegyezésekkel, mert közben mindenhol ketyeg az óra.

(Borítókép: Huszti István / Index)

(via 1, 2, 3)