A rengeteg szenvedés közepette láttunk nem egy csodás gyógyulást

Több mint egy év nonstop megfeszített tizenkét órázás után most először ment szabadságra az Év Covid-orvosának választott Kulja András, aki díjának egy részét azóta jótékony célokra ajánlotta fel. A 31 éves sebészszakorvos-jelölt mostanáig Covid-osztályon teljesített szolgálatot, ahová ő maga kérte, hogy osszák be, mert úgy érezte, itt lehet leginkább a betegek hasznára az egyre durvuló járványhelyzetben. A sebészeten, ahol eredetileg dolgozott, a pandémia miatt amúgy is leálltak a tervezhető, nem akut műtétek. A lassan lecsengő járvánnyal ő is visszatér a sebészeti tanulmányokhoz, amelyekből a szakvizsgáig még két és fél éve van hátra, miközben végzi az egészségügyi menedzserképzőt is, mert szívügye a betegedukáció. Ehhez nagy eléréssel használja a legmodernebb online eszközöket, köztük saját orvosi ismeretterjesztő YouTube-csatornáját, valamint Instagram-oldalát.

Sebészszakorvos-jelöltként került először tavaly márciusban a Covid-osztályra. Maga a sokat emlegetett átvezénylés inkább volt kényszer, vagy izgalmas szakmai kihívás?

Kulja András: Nagyjából a megrázó bergamói képsorok érkezésével párhuzamosan kellett itthon minden kórházi osztálynak embereket delegálnia az újonnan nyílt Covid-részlegekre. Ez természetes ilyenkor, hiszen biztosítanunk kell az ellátást. Rezidensként láttuk a tanulás, a tapasztalás lehetőségét a helyzetben, újszerű élmény volt, hogy együtt dolgozhattam például fül-orr-gégészekkel, szemészekkel, gasztroenterológusokkal, akikkel egyébként nem biztos, hogy találkoztunk volna, rengeteget tanultam a többi szakterület képviselőitől.

Milyen volt lelkileg megélni a harmadik hullámot, mennyire lehetett feldolgozni azt a betegágy mellől, hogy nap mint nap tömegével halnak meg az osztályon a koronavírusos betegek?

Lelkileg nagyon megterhelő volt, főleg, hogy új osztályon, új helyzetben kellett helytállnunk. De mindannyian tudtuk, hogy ez most egy pandémia, ami viszont össze is kovácsolt minket. A legrosszabb érzés az volt, amikor bizonyos helyzetekben megtapasztaltuk a tehetetlenséget. Az első hullámnál még a bizonytalanság dominált, páran sejtettük, hogy később még visszatérhet a járvány. Édesapám mikrobiológus volt, akivel rengeteget beszélgettünk a szakmájáról, és aki foglalkozott már mikrobiológiával, immunológiával, pontosan tudja, hogy a vírusok úgy működnek, mint a szólánc.

Elindul egy szó, súgjuk egymás fülébe, majd a végére teljesen megváltozik, nem ellenőrzi vissza magát?

Igen. Ebből adódóan létrejöhetnek új mutációk, mint például a brit variáns, ami sokkal fertőzőbb, nehezebb küzdeni ellene. Sajnos részben ezért is volt ennyire megterhelő a harmadik hullám, mert az oltáson kívül nem volt fegyverünk, amivel érdemben harcolni tudtunk volna ellen. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tettük meg mindent a betegekért, de míg például egy bakteriális tüdőgyulladás ellen rendelkezésre állnak antibiotikumok, ennél a betegségnél nagyon kevés az eszközünk, amivel javulást tudunk elérni. A sebészeten altatott betegeket operálunk, így kevésbé látjuk a fizikai szenvedést. Ehhez képest a Covid-osztályon először láttam tömegesen emberek arcán a kétségbeesést, a halálfélelmet.

Sokan közepes tünetekkel érkeztek, majd a második hét végén hirtelen leromlottak. Sportos, egészséges negyvenesek, ötvenesek. És egy idő után ki is alakult bennünk egy furcsa megérzés, hogy a betegnek hiába jók a paraméterei. Ezek a megfoghatatlan megérzések később rendre be is igazolódtak, ezért még jobban figyeltünk a betegekre, akiknél ezt éreztük. A jövőben biztosan fel fogják deríteni azokat az egyéni különbségeket, sejtfelszíni eltéréseket, amelyek miatt valakit sokkal súlyosabban érint a betegség.

Minderre az orvosi tanulmányok alatt, és úgy általában lehet készülni bármennyire is? Végignézni ennyi szenvedést, halált?

Az általános orvosi, majd a rezidensképzés alatt is tanultunk szociológiát, pszichológiát, ezen belül is kiemelt téma a halál, a beteg elveszítése, a rossz hír közlése. Én ráadásul a diploma után másfél évet eltöltöttem a pszichiátrián rezidensként, ahol depressziókutatásban vettem részt a pszichiáter édesanyám hatására. Innen váltottam a sebészetre, mert hiányzott a lendületes munkavégzés, a manualitás. Azonban még így is nagyon fájdalmas volt azzal szembesülni, milyen súlyos állapotba kerülnek a betegek a vírus hatására. Nem véletlen, hogy a munkatársakkal egy idő után elkezdtünk a megszokotthoz képest jóval mélyebb beszélgetéseket folytatni, hogy ki hogyan éli meg a helyzetet. Támogattuk egymást a legnehezebb pillanatokban, és nemcsak szakmailag, hanem lelkileg is. Ez rengeteget jelentett, jelent.

A helyzet tragikumát semmiképp nem szeretném elbagatellizálni. Ugyanakkor, gondolom, a kép jóval árnyaltabb, hiszen a Covid-osztályon volt számos sikertörténetük is?

Persze. A rengeteg szenvedés közepette láttunk nem egy csodás gyógyulást, amikor 90 éves, több alapbetegséggel rendelkező nénik, bácsik bekerültek, majd fel tudtak épülni, és hazamentek. Sokan meggyógyultak, akikért aggódtunk. Az szintén rendkívül pozitív élmény volt, hogy a Covid-osztályon olyan értelemben is más világba kerültem, egy jóval kollegiálisabb, csapatban dolgozó közösségbe, ahol sokkal minőségibb, valóban partneri kapcsolat alakult ki a munkatársakkal.

A nővérek valóban hihetetlenül fontos munkát végeznek, hiszen ők vannak egész nap a beteggel, így nagyon fontos a kommunikáció, egymás észrevételeinek figyelembevétele. Itt nálunk valódi partneri kapcsolat alakult ki az ellátásban részt vevők között. Tényleg nem tudom ezt elégszer hangsúlyozni, mert annyira jó volt megtapasztalni, hogy hogyan kovácsolódik össze egy addig egymás számára ismeretlenekből álló szakmai közösség.

Érezte úgy, hogy fiatal sebészjelöltként nem kap elég terepet a tanulásra, a gyakorlati tapasztalatszerzésre a hálapénz miatt?

Ezt nem mondanám, inkább úgy fogalmaznék, hogy a rendszerváltás előtt kialakult szokások mély nyomot hagytak az egészségügyben. A fiatal orvosok pedig szintén beleszocializálódtak az „ő az én betegem, ő meg a te beteged” rendszerbe. Ezzel az orvosok gyakran túlvállalták magukat, és a fiatalok sem kaptak elég lehetőséget, hogy tanuljanak, fejlődjenek. Azt látom, hogy lassan minden osztályon elindult egyfajta szemléletváltás, aminek szerintem mindannyian nagyon örülünk.

Az eddig elmondottak alapján egy alázatos, elhivatott, szorgalmas karakternek tűnik. Mit gondol, ennek szólhatott, hogy megkapta az Év Covid-orvosa kitüntetést?

Magam is egy nővér kolléganőtől értesültem a díjról, aki megkérdezte, nem bánnám-e, ha a Magyar Kórházszövetség szavazásán rám szavazna. Utólag többen elmondták, hogy azért szavaztak rám, mert nagyon jó volt velem együtt dolgozni, és az egyenrangú, kollegiális viszony kialakítására törekedtem. A Kórházszövetség is annyit árult el, hogy nagyon sok szavazatot kaptam, és a szöveges indoklásban nagyon kedves és pozitív mondatokat írtak. Nem gondolom, hogy tettem volna bármi különlegeset, azon túl, hogy lelkiismeretesen végeztem az osztályos munkámat.

A feleségem végig támogatott, de azért nem örült, hogy sokat vagyok távol, és időnként még otthon, lefekvés előtt is a betegek paramétereit nézegettem, de ő is tudta, hogy ez egy különleges helyzet, és emiatt kell karácsonykor és szilveszteréjjel is távol lennünk egymástól. Engem úgy neveltek a szüleim, hogy keményen kell dolgozni, ezért középiskolásként a nyarakat egy kertészetben töltöttem, volt, hogy naphosszat tujákat, cserjéket kellett hordanom, de nem bántam. Az egyetem mellett pedig végig kémia emelt szintű érettségire készítettem fel középiskolásokat.

A díjjal járó összeget végül jótékony célokra fordította. Meg akarta köszönni a kollégáknak a sokat emlegetett élményszerű csapatmunkát?

Az idén márciustól élő új egészségügyi törvénynek köszönhetően nekünk, orvosoknak megnőtt a fizetésünk, az enyém legalábbis biztosan emelkedett. A feleségemmel még nincs gyermekünk, viszont tudom, hogy a nővérek közül többen is nehéz helyzetben vannak, például egyedül nevelik a gyermekeiket. Ezért is fogalmazódott meg bennünk otthon a gondolat, hogy nem lenne illendő, ha ebben a helyzetben a díjjal járó jutalmat mind megtartanánk, viszont ellentéteket sem szerettem volna kelteni, ezért úgy döntöttünk, hogy nem egy-egy nővérnek, hanem az egész csapatnak mondok köszönetet.

Az elcsípett félmondatok alapján figyeltem meg, hogy minek örülnének a legjobban, így döntöttünk a melegszendvicssütő, gyümölcscentrifuga és kávéfőző mellett. Amikor megkapták, nagyon meglepődtek, az egyik főnővérhelyettes majdnem elsírta magát, annyira meghatódott, mondván, hogy ilyet még nem csinált senki. Ez alapvetően nem az én érdemem, és bízom benne, hogy elindul egy olyan változás, ami után ez nem egy kiemelkedő tettnek, hanem egy pozitív szokásnak fog minősülni.

(Borítókép: Kulja András. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)