Lehet, nem volt olyan jó ötlet nekimenni az olajiparnak

Köztudottnak aligha mondható, hogy a nagy olajipari vállalatok fő részvényesei nemzetközi nyugdíjalapok és bankok, amelyek most a klímaváltozás okán létrejött „váltsunk zöldre irányzat” hatására meg akarnak szabadulni tulajdonrészeiktől. A holland ABP nyugdíjalap például bejelentette: 15 milliárd eurónyi részvénytől szándékozik megválni. 

Nincs ezzel egyedül az ABP, sőt kicsit lemaradt a részvénykidobós trendben, az utóbbi évtizedben mintegy 1500 intézményi befektető 39,2 ezer milliárd dollárt tervez kivonni a földgáz- és olajiparból. 

Csakhogy nem ez fogja megmenteni a bolygót attól, hogy a következő évtizedekben 1,5 fok alatt maradjon az átlaghőmérséklet-emelkedés, amivel el lehetne kerülni a totális környezeti katasztrófát még ebben az évszázadban. Mi több, az energiaszektor állítja:

Jönnek majd mások helyettük

Nem árvulnak el az olajipari részvények, csak mások tulajdonába kerülnek. Ahogy a bankok és nyugdíjalapok elkezdtek kivonulni a piacról 2010 óta, úgy érkeztek meg a magántőkealapok, amelyek privát tőkét mozgatnak, és jóval kisebb motivációt éreznek arra, hogy beszámoljanak a közvéleménynek tevékenységükről. 

Ezek az alapok egy évtized alatt 1,1 ezer milliárd dollárt pumpáltak a fosszilisüzemanyag-szektorba, ami az Exxon Mobil, a Chevron és a Shell piaci értékének a duplája. 

Fektetnek megújuló energiába is a tőkével bírók, de az összes energiaipari beruházás mindössze 12 százalékát teszi ki, a piaci részesedés négyötöde a károsanyag-kibocsátáshoz nagyban hozzájáruló cégekben van.

Das Capital

A tőke korlátozása segíthet csökkenteni a kibocsátást, de a kínálatot is csökkenti. És ha a világnak továbbra is szüksége van fosszilis tüzelőanyagokra, akkor a tőkekorlátozás csak az áremeléshez járul hozzá

– véli Raoul Le Blanc, az IHS Markit piacelemző cég elnökhelyettese. 

Ennek az egész világ éppen a szemtanúja, elég csak a benzinkutakon feltüntetett árakat nézni. 

Egy másik következménye a részvényeldobásnak, hogy a névtelenül operáló befektetők mellett maguk az olajtermelő országok lépnek be a piacra. Le Blanc rámutat: lehet, hogy a nagy olajvállalatok végzik a kitermelést, de hiba lenne azt gondolni, hogy ők rendelkeznek a lelőhelyek felett. Mert ezek bizony a kormányok, méghozzá olyan országoké, mint az emberi jogokat és/vagy a környezetvédelmet annyira nem túl komolyan vevő Szaúd-Arábia, Oroszország, Irán, Irak, Kína és Venezuela. 

Szaúd-Arábia például fogadkozott, hogy 2060-ra éri el a zéró kibocsátást, de úgy, hogy nem építi le olajiparát. Inkább karbonsemlegesítő technológiába öli az olajpénzt. 

A világ legnagyobb olajipari cégének, a Saudi Aramcónak a vezetője, Amin Nasszer egyenesen kijelentette, hogy messze még a fosszilis tüzelőanyagtól mentes világ, a jövőben inkább a technológia fog változni, az üzemanyagok lesznek kevésbé károsak a környezetre. 

Michael Hulme, a Cambridge-i Egyetem professzora szerint a szomorú igazság az, hogy fokozatos lesz az átállás a zöldenergiára, nem pedig valami varázspálcával történt suhintás és egy mágikus határidő megadása hatására. Úgy véli: „Ez bonyolult módon fog megtörténni, fordulatokkal, hatalmi harcokkal és valószínűleg konfliktusokkal. Ez az emberiség történelme, és nem látom, hogy a 21. században másként alakulnának a dolgok.”