Nem létezik olyan, hogy extraprofit, de akkor mégis mire gondol a magyar kormány?

Orbán Viktor miniszterelnök szerda este jelentette be, hogy nyolc szektorban vezetnek be különadót a 2022-es nyereségre vonatkoztatva. A telekommunikációtól az energetikai szolgáltatókon át egészen a gyógyszerellátókig kivetett ágazati pluszterhek kivetését azzal érvelte meg Nagy Márton frissen kinevezett gazdaságfejlesztési miniszter, hogy ezek a területek a mostani válságfélelmektől terhes időkben is növelni tudták profitjukat, mivel ki tudták használni a magas inflációs környezetet, a megnövekedett alapanyagárakat, vagy épp számukra kedvező módon változtak az emberek fogyasztási szokásai. 

A kormányzati logika megértéséhez először a profit fogalmát érdemes tisztázni, amelyre a közgazdaságtan több definíciót is ad. A legegyszerűbb megfogalmazás, hogy ez a nyereség, amely a bevételek és a költségek különbözete után megmaradó többlet. Viszont ezt a meghatározást a könyvelésen túl azért nem használja az elméleti közgazdaságtan, mert nem vesz figyelembe etikai és össztársadalmi szempontokat, egyszerűen egy matematikai művelet, amely nem foglalkozik azzal, hogy a profitot hogyan és miként érik el, valamint mire fordítják.

Megbukott, de működik

A modern kapitalista felfogást a legutóbbi időkig meghatározó, Milton Friedman által megfogalmazott doktrína azért is volt úttörő gondolat, mert figyelembe vette, hogy kinek áll érdekében profitot termelni vagy mit lehet feláldozni a cél érdekében.

Egyetlenegy társadalmi felelősségük van a cégeknek: ez pedig abban áll, hogy arra használják az erőforrásaikat és olyan tevékenységeket végezzenek, hogy a profitjukat növeljék

– fogalmazott a magyar származású Nobel-díjas tudós, aki szerint így a profit mögötti logika az, hogy minden vállalatvezető a tulajdonosok alkalmazottja, így egy szervezet társadalmilag akkor viselkedik felelősen, ha semmi másra, csak a profit maximalizálására koncentrál. 

Ennek végső soron az az eredménye, hogy nő a felhasználható anyagi javak mennyisége, ami a társadalom érdeke, a piac pedig ezek elosztását végső soron az egyenlőséghez közelíti. Alapvetően optimista a Friedman-doktrína (amely az Adam Smith-féle láthatatlan kéz újrafelfedezése), amely szerint a cégek érdeke, hogy az alkalmazottak munkakörülményei jók legyenek, így a növekedést például béremelésre fordítja. De kiolvasható belőle az is, hogy pozitívan áll a gazdaság működéséhez, mivel szerinte igazán azok a cégek lehetnek sikeresek, amelyek olyan dolgokat állítanak elő, amelyekre van kereslet.

A gyakorlat erre több szempontból is rácáfolt: kérdés, hogy a dohányipar, amely minden válság alatt nyereséges maradt, mennyire végez hasznos tevékenységet, míg például a ruhagyártók a költségcsökkentés érdekében a gyerekmunkától sem riadtak vissza. 

Viszont összességében a cégeknél megfigyelhető, hogy tényleg a sikeres termékeket gyártók maradtak talpon, ahogy folyamatosan nyomás alatt vannak, hogy etikusan vagy társadalmilag hasznos módon működjenek (elég csak a most népszerű ESG-minősítésre gondolni).

Erre mutat rá a modern mikroökonómia azon általánosan elfogadott alapvetése is, hogy ha és amennyiben minden piac tökéletesen versenyző piac lenne, akkor az elérhető profitszint azonossá válna az egyes piacokon, és megegyezne a reálkamat szintjével. Ezt a profitszintet hívhatjuk normál profitnak.

A nem tökéletesen versenyző piacokon azonban a vállalatok hosszú távon is normál profitnál magasabb profitot érhetnek el, mivel a piac szerkezete megakadályozza azokat a mozgásokat, amelyek az ár és ezen keresztül az elérhető profit szintjének csökkenését eredményeznék. Ez leginkább az egyes belépési korlátok miatt alakul így, és legerősebben – ebből adódóan – a monopólium-piacszerkezet esetében jelentkezik. Viszont a különadókkal a kormány több olyan piacot is pluszterhekkel lát el, ahol valódi verseny van – például az élelmiszer-kereskedelem vagy a bankpiac –, így itt nem valamilyen torzulást állítanak helyre.

Marx járt a legközelebb az extraprofithoz

Ennél is érdekesebb, hogy már Karl Marx is adott a Tőkében egy magyarázatot a profitra, pontosabban annak természetére. Nála a kiindulási pont a profit kialakulása, amelyet eredendően a kereslet és kínálat kettőssége ad: ha előbbi növekszik, akkor a megtermelt javakért is többet fizetnek, ami egyre erősebben válik el a költségektől, vagyis nő a realizálható profit. 

Bár az extraprofit fogalmát nem használja Marx, de helyette definiálja az átlagprofitrátát, amely a legközelebb visz a most bejelentett különadók megértéséhez. A filozófus szerint ha az elemzést a gazdasági jelenségek tömege, a társadalmi gazdaság egésze alapján végezzük, akkor a kereslet-kínálat viszonya kiad egy másik dinamikát is: ha a különböző iparágakban alkalmazott tőkék profitrátája nagyon különböző, akkor a tőkét és a munkát a kevésbé jövedelmező ágakból átvinnék a jövedelmezőbb ágakba; és az átvitelnek ez a folyamata addig tartana, míg a kínálat az egyik iparágban a megnövekedett kereslet arányában nem emelkedne, és a többi iparágban a csökkent keresletnek megfelelően nem esne. Ha ez a változás megtörtént, az általános profitráta megint kiegyenlítődne a különböző ágakban.”

Viszont a gyakorlat azt mutatja, hogy ez az átlagprofitszint, az egyensúlyhiány, külső tényezők és piaci döntések alapján ritkán történik meg. A gazdaság szinte minden szereplőjének a célja ugyanis az, hogy a profit folyamatosan növekedjen. A nyereség bővítése érdekében pedig hatékonyabbá teszik a munkaszervezést, új eszközöket vásárolnak, vagy kihasználják az időszakosan megnövekedett keresletet egyes területeken, míg a bérek emelését csak a nagyon szükséges szintig valósítják meg. Ritka az is – ahogy arra Marx is felhívja a figyelmet –, hogy a tőkét egy vállalat egy teljesen más iparágba vinné át. 

Nem marxista, de annak is elmenne

Az Orbán-kormány által most bejelentett különadók esetében még nem teljesen ismerjük a számítási módokat az egyes szektorokra vonatkozóan. Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszteri a csütörtöki Kormányinfón a bankrendszer pluszterhénél fejtette ki a legjobban, hogy milyen szempontokon alapszanak a külön terhek.

Az újonnan kinevezett miniszter azzal érvelt, hogy míg az ügyfelek a bankszámlájukra 0,3 százalék körüli betéti kamatot kapnak, addig eszközoldalon felmentek ezek. A kettő között pedig kinyílt a marzs, amelyet 350-400 milliárd forintra becsült. Itt ráadásul retrospektíven az elmúlt húsz év marzskülönbözetét nézték végig, figyelembe vették, hogy hasonlóan magas inflációs időszakokban mekkora volt a bankok nyeresége. Ezeket az adatokat átlagolták, és a mostani, szerinte 6,6 százalékos szintből kivonták a 2003–2010 közötti, háromszázalékos számított arányt, ami kiadta a különadó szintjét. Így ezt a miniszter szerint ténylegesen az extraprofitra vetik majd ki.

Bár azt nem lehet mondani, hogy marxista lépések lennének a most bejelentett különadók, a kiszámításukhoz használt módszertan hasonlatos Marx teóriájához: vagyis vannak átlagos profitszintek, amelyek a kereslet-kínálat nagyjából kiegyenlített korszakaiban jelentkeznek, míg vannak csúcsidőszakok, amelyekknél többlet jelentkezik a nyereségnél külső körülmények miatt. Bár Karl Marx a profitrátákról – vagyis arányokról – értekezett, lényegében a banki különadóknál is megjelenik ez a retrospektív arányosítás és különbözetszámítás. 

Cserébe a Nagy Márton által ismertetett, elnagyolt módszertan a kereslet-kínálat kérdéskörét nem vizsgálja, azt viszont igen, hogy mennyire lehet igazságos, ha elfogadjuk az állítást, hogy „a pénzintézetek többet kapnak, de kevesebbet adnak”. 

(Borítókép: Orbán Viktor 2022. április 6-án. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)