Átalakulás előtt a globalista világrend

Az Egyesült Államok két világrendnek is vezető hatalma volt a második világháború után: a hidegháború kétpólusú rendszerében, valamint a Szovjetunió fölbomlása utáni neoliberális rendben, amelyben ő volt az egyetlen szuperhatalom. Utóbbinak egyébként a legnagyobb ellentmondása, hogy az azt vezető amerikaiakkal szemben Kína lett a legnagyobb nyertese.

Nem szabad viszont elfelejteni azt, hogy a függés az ellátási láncok kevésbé produktív részeinek egyre nagyobb mértékű kiszervezésével kölcsönössé vált a centrum és a félperiféria között mind Európában, mind azon kívül. Ezért történhetett meg az, hogy a nagy lélekszámú, olcsó munkaerőt kínáló országok, elsősorban Kína, de mellette még India, Brazília vagy a második generációs délkelet-ázsiai kistigrisek fontos tényezővé váltak, ezáltal pedig megbomlott az USA egyeduralma, és a 2010-es évektől már multipoláris világról kellett beszélnünk.

Például ha egy vállalat a tengerentúlon teremt munkahelyeket – ahol mindez olcsóbb –, akkor a neoliberális gazdasági gondolkodás szerint a foglalkoztatottsági veszteséget meghaladja a fogyasztói előnyök mértéke.

Izmus, izmus, hitvallás

Ennek az ideológiának az egyik alappillére az is, hogy a politikusoknak nem kell figyelembe venni a földrajzot sem, és a nem szabályozott tőkepiacok, valamint a kereskedelmi vámok csökkentésével a pénz oda áramlik, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Az amerikai adminisztráció ezen alapelvektől vezérelve hozta létre az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményt (NAFTA), vagy fogadta el Kína felvételét a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO) azon kívül, hogy az amerikai gyártók termelésének tengerentúlra való kiszervezését is lehetővé tette.

A szabadpiacon alapuló globalizmus ugyanakkor a sokszor államoknál is nagyobb érdekérvényesítő erővel rendelkező multinacionális vállalatok érdeke is.

Az amerikai termékek az amerikai jóságot szimbolizálják, és az amerikai értékrendet, a neoliberalizmusba csomagolt liberalizmust promótálják – írja a Foreign Affairs nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szaklap.

Bizonyos intézkedésekkel e politikák eredményei rendkívül előnyösek voltak: különösen az amerikai fogyasztók élvezték az olcsó külföldi gyártás gyümölcseit, miközben emberek milliárdjai kerültek ki a szegénységből, különösen a fejlődő országokban. Ahogy a feltörekvő piacok csatlakoztak a szabadpiaci rendszerhez, a világszintű egyenlőtlenségek csökkentek, és új globális középosztály született. Az, hogy politikailag mennyire volt szabad, országonként eltért.

A neoliberális politika óriási egyenlőtlenségeket is teremtett az országokon belül, és néha destabilizáló tőkeáramláshoz vezetett közöttük. A pénz sokkal gyorsabban tud áramlani, mint az áruk vagy az emberek, ami kockázatos pénzügyi spekulációhoz vezet.

Az USA azért támogatta a szabadkereskedelmi egyezményeken alapuló globalizációs folyamatokat, mert ezzel a gazdaságilag erősebb államok még nagyobb előnybe kerülnek a fejlődő világgal szemben, és ami még fontosabb, a feltörekvő félperifériás országokkal szemben – írtuk még tavaly szeptemberben az Indexen.

Erre tökéletes példa az Európai Unió, illetve az odaintegrálódó közép- és kelet-európai térség. Bár ezek az országok sokkal közelebb kerültek a jóléti társadalmakhoz, az uniós tagság pedig a támogatási politikának is köszönhetően a GDP-növekedés ütemében is meglátszik,

A neoliberális korszak kezdete óta több közgazdász visszaszorult az ideológia kritikája miatt. Karl Polányi osztrák–magyar gazdaságtörténész már 1944-ben bírálta a klasszikus közgazdasági nézeteket, és azt állította, hogy a teljesen szabadpiac utópisztikus mítosz. A háború utáni időszak kutatói, köztük Joseph Stiglitz, Dani Rodrik, Raghuram Rajan, Simon Johnson és Daron Acemoglu is megértették, hogy a földrajzi helyzet sokat számít.

Lokális gazdasági formálódás

Joseph E. Stiglitz Where modern macroeconomics went wrong című 2018-as tanulmányában írt arról, hogy a modern makrogazdasági modellek miért lehetnek sok esetben használhatatlanok. A közgazdász szerint ezek a modellek ugyanis azt feltételezik, hogy az ember racionális lény, holott a közgazdaságtan egy viselkedéstudomány.

Stiglitz ebben a tanulmányában azt állítja, a jelenleg használt makrogazdasági modellek azért használhatatlanok a válságok előrejelzésére és kezelésére, mert a mikroszinten lévő alapokat rosszul választják meg. A legtöbb sokk ugyanis nem magyarázható meg az árak és a bérek ragadósságával, valamint a technológiai változásokkal, hanem ezeknél sokkal összetettebb folyamatokról van szó.

Thomas Piketty, Emmanuel Saez és Gabriel Zucman munkáitól a Raj Chetty és Thomas Philippon által írt tanulmányokig ma már egyetértés van a kutatók között abban, hogy a földrajzspecifikus tényezők, például a közegészségügy, az oktatás és az ivóvíz minősége fontos gazdasági következményekkel járnak.

A földrajzi helyzet fontossága még nyilvánvalóbbá vált a koronavírus-járvány kezdete, az Egyesült Államok és Kína közötti gazdasági háború, valamint Oroszország ukrajnai háborúja óta. A globalizáció már tetőzött, és elkezdett visszaszorulni.

A belföldön növekvő politikai elégedetlenséggel és külföldön a geopolitikai feszültségekkel szembesülve a kormányok és a vállalkozások a hatékonyság mellett egyre inkább a rugalmasságra helyezik a hangsúlyt. Az eljövendő poszt-neoliberális világban a termelés és a fogyasztás szorosabban kapcsolódik majd egymáshoz az országokon és régiókon belül, a munka nagyobb jelentőséget kap a tőkéhez képest, és a politika nagyobb hatással lesz a gazdasági eredményekre, mint fél évszázada. Ha minden politika lokális, hamarosan ugyanez igaz lehet a gazdaságra is.

(Borítókép: Index)