SPAR-ügyvezető: Ha kivezetik az árstopot, hónapokig nem adunk el cukrot, lisztet

A tavaly mintegy 915 milliárd forintos forgalmat realizáló, 14 ezer főt foglalkoztató társaság ügyvezetője beszélt lapunknak többek között

• az élelmiszerárstop meghosszabbításának hatásáról;
• az extraprofitadó „átfestésének” veszélyeiről;
• a hatékonytalanul működő magyar élelmiszeriparról;
• az egy forintért boltot váltó vásárlókról;
• a tervezett beruházásokról, áruháznyitásokról;
• arról, hogy miért hiú ábránd a németekhez mérni magunkat;
• illetve mit néz meg, ha szétnéz egy versenytársnál.

Mennyiben lepte meg, amikor Orbán Viktor a szokásos rádióinterjújában múlt pénteken bejelentette, hogy marad az élelmiszerárstop?

A legkevésbé sem, számítottunk rá. A szakmai szervezetek és a piaci szereplők hiába érveltek ellene az utóbbi időszakban több fronton, mivel az árstop politikai kommunikációs eszköz is egyben, várható volt, hogy marad. Lássuk be, az infláció letörése a korábban vizionáltnál jóval kisebb lépésekben zajlik, ezért az lett volna inkább meglepetés, ha április 30-án valóban búcsút intünk az intézkedésnek. Szimbolikus jelentőségük van az érintett alapvető élelmiszereknek, a döntéshozó azt pedig nyilvánvalóan nem mérlegeli, mit veszítünk mindannyian a kiválasztott kilenc termék árbefagyasztásával. Most abban bízunk, hogy a nyár elején kivezetésre kerül az intézkedés. Amikor ez majd megtörténik, hónapokig nem adunk el cukrot, lisztet, étolajat, az borítékolható, a többi termékkategóriánál is hosszú hetekbe telhet majd a piac regenerálódása.

Profit, extraprofit, extraprofitadó?

Nem is olyan rég még versengtek egymással az áruházláncok, hogy kinél magasabb a magyar termékek részaránya a polcokon, a többség a 85–90 százalékos hazai súlyt is elérte. Az élelmiszerárstop viszont sokak szerint újra az import felé löki a beszerzést. Miért?

Egyszerű a történet, nincs annyi burgonya, tojás, sertéscomb vagy csirkemell, amekkora pluszkeresletet generált az állami beavatkozás. Miközben etikai okokból mi mindig arra törekedtünk, ha picivel drágább is, a hazait részesítsük előnyben a beszerzésnél. De amikor már heti szinten az élelmiszerárstop nagyobb kárt okoz nekünk, mint az extraprofitadó, ezek a megfontolások háttérbe szorulnak.

Hoppá, hogy is van ez?

Csak az élelmiszerárstopon heti mintegy 250-300 millió forintot bukunk, többet, mint a különadón. Az más kérdés, hogy változatlanul nincs profit, nemhogy extraprofit, és még ma sem értjük, miért árbevétel-arányosan állapítják meg. Elvileg ennek idén decemberben vége, a kormánynak az Európai Bizottság felé tett vállalása is, hogy az intézkedés csak átmeneti, 2022–2023-ra szól. Gyakorlatilag mégis azt mondom, nyugtával dicsérd a napot, láttunk már olyat, hogy egy „kék adót” úgy vezettek ki, hogy valójában csak átfestették zöldre vagy pirosra.

Kicsit elkalandoztunk, térjünk még vissza a hazai vs. import kérdéshez!

Nézzük az UHT-tej példáját. Bekértük a nemzetközi árakat, és jelentős különbséggel szembesültünk, nevezetesen a szlovák import mintegy 10 százalékkal kevesebbe került volna, mint a magyar tej. A helyzetet felismerve azonban az itthoni beszállító is lejjebb vitte az árait, így nem kényszerültünk külföldi beszerzésre. A tejtermékeknél, beleértve a vajat, sajtot, gyakran kényszerítik éles versenyre a magyar gyártókat a német, a lengyel, sőt az utóbbi időben már a román cégek is.

Behúzták a kéziféket a háztartások

Megállja a helyét az a vád, amely szerint az árstopos veszteséget beépítették minden más termék árába?

Eleinte valóban így volt, tavaly nyár óta azonban nem beszélhetünk máshová beépített költségekről. Emlékezzünk, a jóléti intézkedések, mint például az szja-visszatérítés vagy a nyugdíjprémium, részben a boltok kasszáiban csapódott le, így az élelmiszerárstop 2022. február 1-jei rajtját követő három-négy hónap nem volt húsba vágó, még ha akadtak is beszerzési nehézségeink. Csakhogy egy bő fél éve a háztartások behúzták a kéziféket, és miután ma már egy forintért is boltot váltanak sokan, szó sem lehet arról, hogy a vásárló amit nyer a réven, azt elveszítse a vámon. Amelyik üzlet így tesz, azt azonnal megbünteti a fogyasztó: elhagyja.

Mindezek ellenére az utóbbi hónapokban a közbeszédben a kiskereskedelmi láncokra osztották a gonosz szerepét, amelyek az egyre vékonyabb pénztárcájú vásárlókból élve meggazdagodnak a 25 százalékos infláció, azon belül a még mindig jóval 40 százalék feletti élelmiszer-drágulás mellett. Mennyi igazság van ebben a megközelítésben?

Nem magyar sajátosság a magas infláció, hiszen hasonló problémákkal küzd a többi uniós tagország is, mégis Európa-bajnokok vagyunk e tekintetben, amire aligha lehetünk büszkék. Érdemes a hazai sajátosságokra koncentrálnunk, hiszen kicsi, nyitott gazdaságként a nemzetközi hatásoktól nem függetleníthetjük magunkat. Ebből a szempontból persze nem mindegy, hogy a forint-euró árfolyam 370 vagy 430 körül mozog, de ez alapvetően még azzal együtt sem devizapiaci kérdés, hogy az eurózónában 6,9 százalék mindössze az infláció.

Ma még rejtély, hogyan teljesül a kormányzati cél, miként lesz 10 százalék alatti a most még 25 százalék feletti fogyasztói árindexből. Attól tartok, az év végéig sehogy.

Ugyanakkor ma már az Agrárminisztériumtól a Magyar Nemzeti Bankig mindenütt nyíltan beszélnek arról, hogy a magyar élelmiszeripar rendkívül hatékonytalanul működik. Ambiciózus mérce, ha továbbra is a németekhez, az osztrákokhoz hasonlítjuk magunkat, csakhogy ezzel szemben a valóság az, hogy a már említett lengyelek és a románok is elhúztak mellettünk, miután az előző uniós ciklus forrásaiból náluk jóval nagyobb mértékben részesült az ágazat. Nekik nem okoz problémát a nyers tejből joghurtot, a burgonyából csipszet gyártani, nálunk vannak fennakadások. Ezzel együtt május végén, június elején, amikorra bárki beleláthat az egyes vállalatok éves pénzügyi beszámolóiba, arra számítok, hogy míg az élelmiszer-feldolgozók növekvő profitjával szembesülünk majd, addig a kereskedők alaposan megfogyatkozó nyereségével. Az összképet tekintve az energián is sok minden múlik, a piac beárazta a gáz- és áramfelhasználás emelkedő költségeit, a gyártók, termelők egy része vélhetően nagyobb mértékben, mint a forgalmazók. Azon vagyunk, hogy a megemelkedett költségek hatását tompítsuk, mire azok lecsapódnak a vásárlóközönségnél.

Ez szép és jó, de egészen pontosan mit ért tompítás alatt?

A SPAR belső inflációjának minden esetben alacsonyabbnak kell lennie a KSH statisztikájában szereplő értékeknél, s ez az elmúlt 12 hónapban rendre teljesült is. Ebben a mintegy 15-16 ezer élelmiszerterméket tartalmazó sztenderd választék egészét vesszük alapul, és úgy átlagolunk. A beszerző kollégáink felé ez az egyértelmű iránymutatás, e szerint is tárgyalnak a beszállító partnereinkkel, de a saját árrésünk terhére is hajlandóak vagyunk ez irányú kompromisszumokat kötni.

Más kérdés, hogy nem emeli meg a kalapját elismerően a vásárló, ha például a januári, 44 százalékos csúcsára futó élelmiszer-infláció idején azt látja, 8-10 százalékponttal beljebb vagyunk egyes alapvető termékeknél, hiszen végül a kisebb kosárért fizetett a megszokottnál jóval többet. Ha egy megszokásból 6-7 ezer forintra saccolt, frissáru-beszerzést célzó napi vásárlás végösszege 10 ezer fölé kúszik, nem érzi a vevő a kereskedelmi oldal erőfeszítéseit, miközben sokkal rosszabb is lehetne. Nyerészkedésről tehát szó sincs, nem lenne életszerű, miközben nap mint nap tapasztaljuk a lefelé vásárlást. Ezt mutatja az is, hogy a saját márkás termékeink 26-27 százalékos forgalmi részaránya két év alatt felment 33 százalék fölé.

Fontos a fogyasztói bizalom, hogy az emberek merjenek költeni, ezért is örömteli, hogy a komplett élelmiszer-kiskereskedelmi szakma beleállt az árak letörésébe. Láthatóan megnőtt a spórolási hajlandóság, az is óvatossá vált, akinek volna miből telepakolnia a kosarát. Ahogy elkezd érdemben csökkenni az infláció, az a boltokban lesz elsőként látható. Ez hitelességi kérdés is.

Az akciós banán nem az évezred üzlete

A szektorra jellemző árrés mennyire tartható fenn?

Válasszuk ketté a normál és az akciós árat! Olykor addig megyünk el kampányszerűen, hogy végül mi nem keresünk rajta szinte semmit, például egy kiló banánt kedvezményesen 469 forintos kilóáron adni nem az évezred üzlete. Nullára ki tudjuk hozni, de mínuszba nem mehetünk, ezt törvény írja elő. Az állandó választéknál azért nem ez a jellemző, termékcsoportonként 5 és 40 százalék között is szóródhat az árrés, nagyjából ez az alja és a teteje.

A válságok természete, hogy rendszerint a középréteg morzsolódik le, miközben a prémiumtermékeket úgy viszik, mintha nem lenne holnap, ugyanez az alsó polcos cikkekre is igaz. Meg tudja ezt erősíteni?

Ahogy a tartós fogyasztási cikkek, úgy az élelmiszerek vásárlására nézve is igaz volt ez az állítás a 2008–2009-es gazdasági válság idején. Most viszont a prémiumkategória célközönsége is csúszik lefelé, a nem élelmiszer jellegű termékeknél, azon belül is a háztartási eszközöknél a legjelentősebb a visszaesés.

A magas infláció miatt indifferens, mennyi értékben a forgalom, a volumenben viszont 5-6 százalékos visszaesést látunk, ami az élelmiszer-kiskereskedelemben drámai.

A zöldség-gyümölcs és a pékáru esetében is jócskán visszaesett az értékesítési volumen, az utóbbira jellemző példa, hogy négy zsemle helyett sokan vesznek inkább fél kiló kenyeret. Ami kifejezetten aggasztó, a gyümölcs luxuscikké vált, egyre több háztartásban a narancs, a banán vagy az alma jelenléte sem evidens. Sajnos az a régi igazság is újra hangsúlyt kapott, hogy kis pénztárcából grízes tésztával könnyebb jóllakatni a családot, mint csirkemellfilével és párolt cukkinivel, az előbbi hiába hatósági áras.

Hogyan alakul a beruházási keret a SPAR-nál?

Tavaly 31 milliárd forintot fordíthattunk beruházási célokra, ez az idei évre majdhogynem lefeleződött, megáll 18 milliárdnál. Három-négy áruháznyitással tervezünk az idén, az elsőt Sárospatakon adtuk át a vásárlóközönségnek, két meglévő boltot pedig felújítunk. Elmúltak már azok az idők, hogy magától értetődő volt évente öt-hat új SPAR-egység feltűnése a térképen.

Ugyanazért a pénztárcáért megy a verseny

Néhány éve még az volt a nagy kérdés, hogy a SPAR legyőzi a Tescót, a Lidllel – mint potenciális éllovassal – senki sem számolt. A diszkontszegmens a mai kor nyertese?

Transzparensen mutatjuk a jó árainkat és a többletszolgáltatásainkat, de a nap végén ugyanazért a pénztárcáért versenyzünk, szegmenstől függetlenül versenyképes kínálatra van szükség. Tudatosan kommunikáljuk, hogy minden árkategóriában vannak megoldásaink, és például a diszkontokkal szemben a gazdag frissáru- és csemegepultot még ma is velünk azonosítják. Ugyanígy erősek vagyunk húskészítményekben, de közben a vegetáriánus vagy vegán életmód híveit is kompromisszummentes kínálattal várjuk. A diszkontok Németországból indultak, ott elértek 40 százalékos piaci részesedést, de aztán megálltak, nálunk ennél ma még kisebb a súlyuk. Ha bemegyek egy boltba, és bizony a konkurenciát is látogatom, három dolgot nézek meg: az első és legfontosabb a tisztaság, de figyelem a dolgozókat is, hogy milyen a kisugárzásuk, és csak a harmadik, milyen az áru.

Ha már a konkurencia: az e-kereskedelem világában a szárnybontogatás fázisában járó hagyományos áruházláncokra valósággal rárúgta az ajtót a technológiai vállalatként azonosítható Kifli. Az új rivális érkezése felpörgeti a fejlesztéseket?

A teljes magyar élelmiszer-kiskereskedelemben jelenleg mindössze 1,5 százalék mögött áll az online csatorna, amely nálunk egyelőre 0,7-0,8 százalékon. Intenzíven foglalkozunk az ez irányú fejlesztésekkel, már szállítunk Budapesten és az agglomeráción kívül Székesfehérvár és Tatabánya környékére is, most pedig elindulunk Miskolc környékén. Egyre több helyen teszteljük az áruházi átvételt, egyre inkább úgy látjuk, ez a köztes megoldás lehet a leginkább kifizetődő: mi összekészítjük a rendelt termékeket, a vásárló pedig hazafelé ugorjon be érte a neki megfelelő pillanatban. Csak szárazárut már az ország minden tájára viszünk, ezt a szolgáltatást Szentendrén kezdtük el. 

(Borítókép: Heiszler Gabriella. Fotó: Kaszás Tamás / Index)