Nem egymásra kell mutogatni, hanem olcsóbb élelmiszert előállítani

Az ügyvezető igazgató szerint Magyarország földrajzi adottsága kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy hozzáadott értékű élelmiszereinket Európa-szerte szállítsuk. Becslések szerint az ország 20 millió ember élelmezésére is képes lenne, azonban ahhoz, hogy kétszer annyit exportáljunk, mint most, nem ülhetünk a babérjainkon. 

Ki kellene lépnünk a Kárpát-medencéből, és csatlakozni kellene valami olyanhoz, amivel nagyobbak lehetünk. Fontos lenne, hogy saját erőnkből képesek legyünk arra, hogy a vetőmagtól a joghurtig előállítsuk az élelmiszert. 

Magyarország a komparatív előnyei miatt agrárországnak tekinthető: nagy egybefüggő földjeink vannak több mint 4 millió hektáron, ami jó alapot ad ahhoz, hogy értelmezhető kibocsátást érhessünk el. Bármennyire rossznak tűnnek is napjainkban a klímaváltozás következtében az időjárási viszonyok, megfelelő vetésszerkezet-választással és agrotechnikával ez kezelhető lenne. Számottevő kultúrája van a búza-, kukorica- vagy éppen napraforgó-termesztésnek, ezekből exportra is jut bőven – tette hozzá, azonban kiemelte, hogy az import ukrán gabonamennyiséggel szinte lehetetlen versenyezni. „Többször hallottam a múltban, ha egyszer bejön ide, akkor nagy bajban leszünk. De úgyse jön be” – mostanra a piacaink egy részét át is vette, például az olasz tésztaipar is inkább a kedvezőbb árú ukrán importot választja a magyar termény helyett. 

Nem spanyolviasz, a lengyeleknek sikerült 

Igazi sikertörténet Lengyelország agrárteljesítménye. Ezt alátámasztja az, hogy a mezőgazdasági termelés értéke folyamatosan növekszik, 2020-ban elérte az 58 milliárd eurót. Emellett a lengyel mezőgazdasági termékek exportja évente mintegy 30 milliárd eurót tesz ki, és az ország az EU egyik vezető élelmiszerexportőre lett. A modernizáció és a hatékony technológiák bevezetése az iparágban hozzájárult a termelékenység jelentős növekedéséhez, és lehetővé tette Lengyelország számára, hogy versenyképes maradjon a globális piacon. Hollósi Dávid szerint ennek a hátterében az áll, hogy a lengyelek ki tudták választani azt a három-négy iparágat, amelyben erősek akartak lenni. Ezzel szemben a hazai támogatáspolitika mindenre lő, és így nem egyszerű eltalálni a célt. 

Nagy szükség van az uniós támogatásokra, anélkül 2004 óta több termelő lehúzta volna már a rolót, azonban ezek se tartanak örökké, az uniós torta egyre szűkebb, 10-20 év múlva elképzelhető, hogy tovább erodálódnak majd. Tíz évvel ezelőtt egy hektár termelési költségének egyharmadát fedezte a támogatás, most körülbelül egyhatodát. Teret fog nyerni az agribiznisz kora nagy üzemekkel, ipari körülmények között, eközben pedig a vidék rekreációs szerepe felértékelődik – vélekedett. 

A szakértő szerint a fejlett gazdasággal rendelkező országokban alacsony az agrárium és az élelmiszeripar aránya a GDP-ben, nálunk ez 8 százalékot tesz ki, a kiszolgáló ágazatokkal pedig eléri a 15 százalékot.

Továbbá a történelem során mindig azok a gazdaságok robbantak nagyot, amelyek hozzá tudtak férni az olcsó munkaerőhöz. Ugyanakkor a kitörésnek csak szükséges, de nem elégséges feltétele a munkaerő. „A jövőben nem a mezőgazdaság lesz a meghatározó foglalkoztató, az urbanizáció miatt a vidék ki fog ürülni” – véli. 

Egyre nehezebben lehet közép-európai embert csirkekopasztásra, gyümölcsszedésre találni, így felértékelődik a gépesítés és a harmadik országokból érkező vendégmunkások szerepe. Lengyelország éppen ezért tudott hatalmasat ugrani az élelmiszeriparban, mivel tömegével érkeztek a vendégmunkások Ukrajnából és Belaruszból.

Ez lehetne az út a nemzeti bajnok élelmiszeripari cégekhez

Hollósi Dávid a szektor fejlődését egy reális, életképes, napi politikától megszűrt stratégia megalkotásában látja. Ehhez azonban első lépésként szerinte fel kellene mérni, hogy hol tartunk most, azonosítani az erőforrásainkat és meghatározni a fő célokat. A kormány is áhítja a nemzeti bajnok élelmiszeripari cégeket. Míg Lengyelország 260 exportálni képes nagyvállalatot tud felmutatni, mi jelenleg 54-et, amiből körülbelül 5 ismert.

A mezőgazdaság majdnem 100 százaléka magyar kézben van, az élelmiszeripar mintegy fele szintén, azonban a kiskereskedelemben már nem a magyar cégek vannak többségben. Az egész termékpálya a mezőgazdaság miatt hazai orientáltságú, és erőteljesen támogatott ágazat is, szemben a járműiparral, amelynél jelentős a nemzetközi kitettségünk.

A válságban megmutatta stratégiai jelentőségét az élelmiszer-gazdaság, amelyet fejleszteni kellene. Ezzel párhuzamosan azonban azt is be kellene látni, hogy a most induló fejlesztéseknek, beruházásoknak nem azonnal, csak 5-10 éven belül lesznek majd eredményei. A szakértő szerint vannak már jó kezdeményezések, példaként a Magyar Élet- és Agrártudományi Egyetemet említette, azonban a szakemberek kiképzése is időbe telik. Az élelmiszeriparban kiesett egy vezetői generáció azzal, hogy ‘90-es évek elején szétestek az élelmiszeripari vállalatok, a piacainkat pedig eladtuk nyugati-európai cégeknek. Ha minden rendelkezésre állna egy ilyen céghez, akkor viszont az egyik legnagyobb kérdés, hogy ki vezesse. Ahhoz, hogy a kontinensen versenyezhessenek a magyar vállalatok, nyelveket beszélő, profi, folyamatorientált képzésben részt vevő élelmiszeripari technológusok, vezetők kellenének.                        

Továbbá az ágazatba a jelenleginél több tőke lenne szükséges. A piacvezető hollandoknál a termelési értékre jutó külső forrás aránya 150 százalék, nálunk 30.  

A bankszektor a mai szabályok mentén kezdi elérni a finanszírozás csúcsát, így elengedhetetlenné válik a kockázatitőke-finanszírozás. A szakértő is érzi, hogy ezt a legrosszabbkor említi, mivel drága a pénz és a hitelezés a piacon, nincs likviditás, vagy kevésbé erős. Ezért nehéz most ilyen alapokat létrehozni az ágazatban, amelynek szerinte nagy szüksége lenne külső befektetőkre, akik hisznek a szektorban, és ipari szemléletet is hoznának. 

Emlékeztetett, hogy 2013-ban indult az NHP, akkor a kamatszintek alacsonyak voltak, az agrárium és az élelmiszeripar folyamatos beruházási lázban égett. A bankszektor öntötte az NHP-t a vállalatokra az elmúlt években, csak az nem kapott hitelt, aki teljesen életképtelen ötlettel állt elő. Egy részét azonban nem előnyösen használták fel. Hollósi úgy látja, hogy „a kormányzat új útra lépett, felismerte, hogy a szétaprózott kistermelői körre nem lehet ennyi pénzt ráönteni.”

Napjainkban nehézséget okoz, hogy nagyon magasak a piaci kamatok, emellett kevés a kamattámogatott hiteltermék. Láthatóan az államnak sincs pénze erre, azonban fény az alagút végén a kormányfő bejelentése, hogy jövőre visszatérünk a kamattámogatott hitelekre. A másik pedig az, hogy szünetel a Vidékfejlesztési Program, így nem indulnak beruházások. Mindezeken túl bizonytalanok a termelők a megtérülést illetően is. 

A bank is az utóbbi szempont alapján dönt a hitelezésről, így közös hangot kellene találni aközött, ami a pénzintézet részéről életképes, és a kormányzati stratégiába is illeszkedik.  „A mezőgazdaságot csak részben szabad biológiai szemlélettel vizsgálni, mert a mai élelmiszer-gazdaság hasonló a járműgyártáshoz, mivel folyamatorientált ipari termeléssé vált. Nagyon jó, ha két kézzel csinálunk mindent, de az sose lesz versenyképes. Az emberekre szükség van, de amit lehet, azt gépesíteni kell” – emeli ki Hollósi Dávid.

Az Európa-bajnok Hollandiának két-háromszor termelékenyebb élelmiszeripara van hozzánk képest. Az ördög pedig a gépesítésben bújik meg – tette hozzá, megjegyezve, hogy integrációkat szívesebben finanszíroznak, mint egyedi partizánokat. A történelmi hagyományaink miatt a szövetkezést nem egyszerű ösztönözni, a generációváltás nagy valószínűséggel ezt le tudja majd küzdeni – mondja bizakodóan az MBH Bank Agrár- és Élelmiszeripari Üzletágának vezetője.

Pénzénél maradt az élelmiszeripar

A szakértő nem ért egyet azzal az állítással, hogy a koronavírus-járvány vagy az orosz–ukrán háború miatt az élelmiszeripar degeszre kereste volna magát, a számok sem ezt igazolják vissza, a termelők pénzüknél maradtak. 

A legnagyobb élelmiszergyártók éves jelentései alapján 2022-ben ugyanannyival nőtt az eredményük, mint a bevételük. Tehát arányos az eredménytermelő képességük, nem változott, de mitől is tett volna így? Hiszen a szektor nem lett hatékonyabb, termelékenyebb, nem szerzett jobb piacokat

– mutatott rá. 

Az elkövetkezendő időszakot illetően nem túl optimista, ugyanis a jövedelmezőség romlására számít. Ennek kapcsán hozzátette, hogy mindeközben a kiskereskedelem veszített a különböző kormányzati intézkedéseken, mint például az ársapkán, a kötelező akciózáson vagy éppen az árfigyelő rendszeren. 

Ha kizárólag árstopos terméket vásároltak volna, akkor a fogyasztók 100-120 milliárd forintot nyertek volna. A kiskereskedelem viszont rendkívül kreatív, és a veszteségét igyekezett szétteríteni más terméken. A főbb kiskereskedelmi láncok tavalyi eredményei az infláció ellenére csökkenést mutatnak – részben a megnövekedő adóterhek, illetve az infláció miatti alacsonyabb fogyasztás következtében –, azonban az élelmiszeripar jövedelmezősége megmaradt. Érdemes említést tenni a mezőgazdaságról is, a szántóföldi növénytermesztés sok pénzt hozott termelőknek, azonban tavaly rekordmértékű aszály sújtotta, ezzel idén nem kell számolni, de a rendkívül alacsony terményárakkal igen. Habár a szárazság az állattenyésztésnek sem kedvezett, de idén az ágazat jobb bőrben van.  

Ezt a fentebb pozitív példaként felhozott lengyelek már megoldották, ugyanakkor ebben a működésben a termelőknek is korrektnek kellene lenniük, ami azonban sok esetben nem történik meg. 

A félelemre egyébként könnyű fogni, pedig valójában Hollósi szerint csak nyerészkedés folyik az ágazatban, ami közép-európai sajátosság. Az adott szót nem lenne szabad megszegni.

Ha valaki öt évre fixálja a szerződéses feltételeket, akkor tartson ki, és bezuhanás esetén ne menjen a küszöbre sírni, miután cserbenhagyta a megrendelőt, mert ez nem működik. 

Ha piacon drágábban eladhatja a terméket, amelyre leszerződött, akkor a nagyobb hasznot választja, ezt nem elegáns megtenni azzal, akivel korábban együttműködésre lépett, így akkor is hozzá kellene vinni a terméket, ha abban az évben éppen nem járna jól. Ezzel hosszú távon minden szereplő előnyösebb helyzetbe kerülne, ami ráadásul még több forrást is tudna bevonzani. 

A nap végén a lakosság fizeti meg az EPR árát 

Hollósi Dávid emellett kitért arra is, hogy 2019-ben, amikor az EU döntött arról, hogy karbonsemlegessé akar válni 2050-re, akkor még sehol nem volt a koronavírus-járvány, az orosz–ukrán háború, továbbá infláció sem, és az alapkamatok is alacsony szinten voltak. Azonban az elmúlt néhány évben – többek között a fentebb felsorolt eseményekkel – a gazdasági környezet radikálisan megváltozott, ugyanakkor a tervezett célokat még mindig el akarják érni. 

Egyetért azzal, hogy égető probléma a csomagolóanyagok környezetterhelése az élelmiszeriparban, ugyanakkor az idén bevezetett kiterjesztett gyártói felelősségvállalási rendszer (EPR) a szektor profitjának akár a több mint a felét – 125 milliárd forintot – is elviszi majd a jelenlegi becslések szerint. Ha ezen a szakpolitika nem változtat, akkor az egyébként is gyenge hatékonysággal dolgozó élelmiszeriparunk újabb terhet kap, amit ki kell majd gazdálkodnia. 

E tekintetben inkább azt a kérdést kellene feltenni magunknak, hogy ezt ki fogja majd megfizetni? Az élelmiszeripar vélhetően ezt nem lesz képes magára húzni, így továbbhárítja majd a kiskereskedelemre, a fogyasztókra. 

Hollósi Dávid szerint nehéz megítélni, ez milyen gyorsan fut át a rendszeren, azonban az látható, hogy jelentős összeg, amellyel Európa tényleg egyik legdrágább terhelése kerülne a rendszerbe. 

(Borítókép: Hollósi Dávid. Fotó: Kaszás Tamás / Index)