Mabisz-elnök: Az extraprofitadó egy teljes szektort lenulláz

A Mabisz elnöke az Indexnek adott interjúban egyebek mellett arról is beszélt, hogy

• miért lassú a megtérülés, és miért van kevés komoly nyereséggel bíró biztosító a magyar piacon,
• miért gond, hogy az adóváltozás kiölte a piacról az egyszeri díjas életbiztosításokat,
• miért nem volt érdemes a kgfb-piacon a piaci szint alá árazni,
• mennyire pörgette fel a piacot a márciusban induló lakásbiztosítási kampány,
• mi alapján lehet majd azt mondani, sikeres volt az új kezdeményezés,
• lesz-e díjemelkedés a magasabb kockázati fedezetek biztosításba vonása miatt,
• miért nem kell attól tartani, hogy az emberek a korábbi biztosítás felmondására használják a kampányt,
• milyen gondokat okozhat az öngondoskodás terén, ha túlzottan megvágják az üzletkötői jutalékokat.

Az extraprofitadó esetében sokakat meglepett, hogy miközben minden érintett szektor jelezte egyet nem értését, a biztosítók csak a tavaly év elején a nyakukba kapott második kör után emelték fel a szavukat, de akkor is inkább csak az ön előadásaiban került ez elő. Nem lett volna jobb hamarabb kiabálni?

Kiabáltunk mi, csak nem kifelé kiabáltunk, és hittünk abban, hogy ez meghallgatásra talál. De miután nem változtak a körülmények, ezért változtatni kellett, és sokkal szélesebb körben elmondani, hogy ez tényleg fáj. Nem csak a tulajdonosoknak fáj, hanem azt gondoljuk, hogy az egész piacnak. Ezt ugyanakkor nekem mint a szövetség elnökének kell felvállalnom, ezért tűnhet úgy, hogy mindig én, és mindig ugyanazt mondom. De ez a funkcióm, ez a feladatom, hogy elmondjam. Azt is látni kell, hogy ha egy-egy kerekasztal-beszélgetésben a különböző vezetők – így én is, a Generali vezérigazgatójaként – természetesen saját társaságunk nevében szólalunk meg.

Olyankor jobban kijön, hogy ki hogyan viszonyul az extraprofitadó kérdéséhez. De a szövetségi szerepkörben, Mabisz-elnökként szerintem ez a feladatom. Szövetségként például az extraprofitadó kapcsán folyamatosan teszünk le javaslatokat az asztalra. Eredményként értékelhetjük, hogy meghallgatásra talált például az a javaslatunk, hogy 2024-ben ne kelljen egy összegben befizetni az extraprofitadót. Ez a naptári éven belül költségvetés számára semleges, a biztosítóknak viszont likviditási szempontból sokat jelenthet, hiszen elkerülhető, hogy év közben kölcsönt kelljen felvenni az anyacégtől, vagy kényszerből kelljen eladni például magyar állampapírokat.

A rekordprofitnál is több az extraprofitadó

Mekkora érvágás a különteher?

Szeretném hangsúlyozni: nem az a kérdés, hogy ha baj van, akkor az ország gazdaságának megmentése érdekében tenni kell, extra terheket vállalni – hiszen mi is itt élünk. Ráadásul volt már hasonló a történelemben, és a szektor – más iparágakkal együtt – beállt a sorba. Most a mérték az, amiben vitánk van. Ezért jelezzük, hogy az adó mértéke azért túlzott, mert egy 1600 milliárd forintos bevétellel rendelkező szektort jelentősen lenulláz.

De azért nem csak a terhekről szólnak a viták: a magyar biztosítási piac penetrációja messze elmarad a nyugati országokétól: az ügyfelektől beszedett díjbevétel a GDP 2,2-2,3 százaléka. Ráadásul nem látszik a felzárkózás. Ennek mi lehet az oka?

Azt azért látni kell, hogy itt is szabályozói hátrányban élünk. Az életbiztosításoknál az adózási szabályok miatt például ellehetetlenült az egyszeri díjas életbiztosítások piaca. Rendben, lehet róla vitatkozni, hogy ezek inkább befektetések vagy valódi biztosítások-e, de keresett termékek voltak, sőt most, amikor az infláció miatt újra vannak hozamok a piacon, még keresettebbek is lennének. Ráadásul amikor az MNB megalkotta a szektor jövőképéről szóló elvárásait, a penetráció növelésében igenis számolt az egyszeri díjas biztosításokkal – még akkor is, ha a korábbi megegyezés alapján ezen biztosításokból befolyt pénzeknél csak 10 százalékot jelenítünk meg a díjbevételekben. De az is hátrányt okoz nekünk, hogy a casco biztosítások esetében 27 százalékos, „áfaszintű” az adóterhelés, ennek következtében pedig látjuk, hogy bizonyos céges autóflottákat külföldön vagy határon átnyúló formában biztosítanak a tulajdonosaik. Ugyanígy az extraprofitadó nyomásként jelentkezett a tőkeszükségleti előírások teljesítésére, amely az állampapírhozamok változásának tőkeszükségletével együtt több biztosítónál is azt okozta, hogy a tulajdonosoknak tőkét kellett emelniük.

Ilyen feltételek mellett mindenki elgondolkozik, milyen kockázatokat vállaljon, hiszen ahhoz is tőke kell, amelyet most kisebb mértékben tud a szektor vállalni. Tehát nem önmagában érdemes az adóterheket vizsgálni, és arról polemizálni, hogy az a nyereséghez képest kicsi vagy nagy, hanem annak közvetlen vagy közvetett hatásait is számba kell venni. Ráadásul a nyereségesség is kérdéses, hiszen bármikor jöhet újra olyan év, mint amikor 2 éve az aszálykár hatalmas mértékben megugrott, tavaly pedig a viharkárok növekedtek meg exponenciálisan, és jutott történelmi csúcsra a nem életbiztosítási kárkifizetés. Szóval bizakodva várjuk Kovács Zsolt miniszteri biztos úr azon vélekedésének megvalósulását, hogy 2025-ben, az extraprofitadó megszűnésekor már számottevően nyereségesebb lesz a szektor.

Ha már nyereségesség. Az meglehetősen furcsának hat, hogy 30 évvel a mostani biztosítási piac kialakulását követően a biztosítók jelentékeny része még mindig a megtérülés környékén balanszíroz – függetlenül az extra terhektől. Miért nem tud érdemi nyereséget kimutatni a piac egy-két profitgyárként működő biztosítót leszámítva?

A biztosítási piacon van egy hüvelykujjszabály, e szerint egy újonnan alapított biztosító körülbelül 7 év után tud először nyereséget termelni, de az, hogy mikor hozza vissza a befektetett tőkét, sok más tényezőtől függ. Például két évvel ezelőtt a legprofitábilasabban működő hazai biztosító, az Aegon megvásárlásakor az osztrák VIG-csoport és a magyar állam közel 20 év nyereségének megfelelő összeget fizetett ki vételárként. Én azt gondolom, önmagában ez a bevásárlás is mutatja, hogy itt tényleg nagyon hosszú távú szemlélet határozza meg a tulajdonosi profitelvárásokat. Saját példánkból kiindulva:

a Generali 1831-ben alakult, az üzletpolitikáját sohasem 1-2 éves sprintek határozták meg – furcsa is lenne, ha így lenne, hiszen az extraprofitadónak köszönhetően csoportszinten, IFRS szerint 2023-ban veszteségesek voltunk Magyarországon.

Félreértés ne essék, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ne lenne cél a megtérülés – a részvényeseink ezt el is várják tőlünk. De azt az elmúlt évtizedekben már megtanultuk – és erre Magyarországon is volt már szép számmal példa, mást ne mondjak, a kötelező biztosítások piacán –, hogy önmagában az nem hoz érdemi eredményt, ha a kampányban az egyik évben hozok 100 ezer új ügyfelet, a következő évben pedig kiárazom magam a piacról, így nem jönnek újak, miközben a korábban nagy tömegben érkező ügyfelek között túl sok olyan ügyfelet is bevállaltam, akinek kárhányada rendkívül magas.

Ráadásul azt remélem, a piac már leszámolt azzal, hogy a kötelező biztosítást kötő ügyfelet meg lehet győzni arról, hogy más biztosítást is kössön, s így a kampánydíjak megtérülnek. Arról az ügyfélről ugyanis, aki éves szinten 1000-2000 forintos díjkülönbözetért vált, nehezen hihető el, hogy más biztosítást is vásárol majd. Ráadásul, ahogy én ismerem, 

Hiszen az online alkuszok mellett a Magyar Nemzeti Bank oldalán is összehasonlíthatóak az ajánlatok, ráadásul az MNB indexet is számol, ami így egyszerre segíti az ügyfelet a megfelelő ajánlat megtalálásában, miközben a biztosítókat is figyeli a felelőtlen teheremelkedés elkerülése érdekében.

Baj ez?

Nem. De az ilyen feltételek mellett versenyző piac önmagában korlátot szab az új belépőknek. Ez persze nem feltétlenül rossz, hiszen – leszámítva a 2016–17 körüli időszakot, amikor a biztosítók üzletági kár- és költséghányadosa magasabb volt a díjbevételnél – kiszámíthatóan működik a piac. Nem akarok nagyon más országokkal példálózni, de Romániában 2-3 évente az ottani piacon az aktuálisan piacvezető kgfb-biztosító csődbe megy. Ennek a történetnek volt magyar hatása is, hiszen a magyar biztosítóknak végül saját zsebükbe kellett nyúlni az Astra romániai csődjét követően, hogy a cég magyar ügyfeleit ne érje nagyobb kár.

Felpörgette a piacot a lakásbiztosítási kampány 

A kampányárazás kérdése a következő hetekben ismét napirendre kerül, ezúttal a lakásbiztosítási kampány kapcsán. Mit gondol erről, napokkal a kampány kezdete előtt?

Az jól látszik, hogy a kampány felpiszkálta a biztosítókat, s ez jó hír. Mindenki körbenézett a saját háza táján, hogy jók-e a termékei, jók-e a folyamatai. Az is jól látszik most – napokkal a kampány indulása előtt –, hogy a biztosítók elkezdtek az ügyfeleikkel még aktívabban kommunikálni – s messze nem csak azért, mert a szabályozó előírta, hogy kötelezően tájékoztatni kell az ügyfelet a rendkívüli átkötési lehetőségről. Azt gondolom, mára minden biztosító számára nyilvánvalóvá vált, nem lehet csendben maradni, dolgozni kell a kampányban az új ügyfelekért, de a régiek megtartásáért is. Az más kérdés, hogy

ma még nem tudható, minek a mentén kell vagy lehet meghúzni azt a vonalat, hogy ez a kampány sikeres volt-e, vagy sem. Szerintem a felülvizsgált szerződések száma és esetleg a penetráció növekedése lehetnek a legfontosabb szempontok.

Az MNB statisztikái szerint a lakásbiztosítások éves átlagdíja 55 ezer forint körül mozog. Ha azt nézzük, hogy a díjak a kampány hatására – miként az több forrásból is elhangzott már – 10 százalékkal tudnak majd átlagosan csökkenni, akkor az egy-egy szerződésre nézve kevesebb mint havi 500 forintot jelentene. (Persze a teljes állományra nézve ez így is 10 milliárdos tétel.) Az egyén szintjén ezért inkább azt tartom fontosnak, hogy akkor tényleg olyan lakásbiztosítást kössön, amelyik értékállóságát tekintve teljesen rendben van az ő saját kockázataira. És itt most nem csak az inflációs indexálásra gondolok, hanem arra, hogy az ügyfél tekintse át, hogy milyen új vagyonelemek kerültek az ingatlanba a szerződés megkötése óta.

Mennyire valós a félelem, hogy az olcsóbb díj meghirdetése érdekében megjelennek majd a csak korlátozott szolgáltatású lakásbiztosítások? Emlékezhetünk a cascopiacra, ahol egy időben futótűzként terjedtek a töréskárra nem, csak a lopáskárra kártérítést adó minicasco-konstrukciók. Kell-e ettől tartani?

Én is hallok híreket rendkívül alacsony díjakról, visszafogott fedezetekről, de látni ilyet még szerencsére nem láttam. A minisztériummal együtt én abban reménykedem, hogy a versennyel inkább erősödni, semmint csökkenni fognak a fedezetek, mérséklődik az alulbiztosítottság.

De ha több vagyontárgyra nyújtanak védelmet, vagy emelkedik a kártérítési limit, az a díjak emelkedéséhez vezet. Osztja azt a nézetet, hogy a mostani kampányban akár díjemelkedés is bekövetkezhet?

Én különbséget teszek a díjemelés és a díjnövekedés között. Ha az értékállóság mentén a kockázatba vont fedezet kibővül, és ezért magasabb díjat kell fizetni, az díjnövekedés, de nem díjemelés. Hiszen nem ugyanazért fizetek többet, hanem többért. Amiben a mostani kampány igazán win-win-win szituáció lehet – azaz az ügyfél, az állam és a biztosítók szempontjából is hasznot hajthat –, az az, hogy a lakásbiztosítások valóban szükséges értékállóságán komolyan javíthat a koncentrált figyelem.

Ráadásul – épp a fókuszált figyelem és a biztosítók egymás közötti versenye miatt – az átdolgozások révén a biztosított vagyonban bekövetkező értéknövekedés a legtöbb esetben valódi díjnövekedés nélkül, sokszor akár díjcsökkenéssel is elérhető lesz. Én azt a jogalkotói szándékot is megértem, hogy szükség lehet még emelni a lakásbiztosítások számát, jó lenne, ha a kampány meg tudná szólítani ezt a kört is. Hiszen bár valóban az ingatlanok 72 százalékára van biztosítás, de az ingatlanok 92 százaléka van magántulajdonban. Hallani híreket, hogy több százezer lakás áll üresen, senki nem lakja. De ettől még be tud ázni, a jég be tudja verni az ablakot, és a bent lévő ingóságokban kárt tehet. Ezeket az otthonokat is biztosítani kellene, hiszen komoly értékkel bírnak – ebben sincs vitánk a jogalkotóval.

Nem felmondási kampány

Kardoskodtak érte, hogy a márciusban felmondható biztosítások mellé legyen kötelezettség új biztosítás megkötése, de ebben alulmaradtak. Kell-e a biztosítások tömeges felmondástól tartani?

A jogalkotó szerint a lakásbiztosítások nem összevethetőek a kgfb-vel, amely biztosítás megléte kötelező. (Egyébként a már említett Romániában hiába előírt a kötelező lakásbiztosítás, a penetráció nagyon alacsony.) A szerződéses szabadság alapján tehát szerintük nem lehet előírni a kampányban rendkívüli felmondással történő szerződések kötelező újrakötését. E tekintetben tehát a biztosítók feladata olyan vonzó ajánlatot adni, amelynek következtében az ügyfél a szerződésének megtartását választja. Őszintén szólva én komolyabb felmondási hullámtól nem tartok, pontosan azért, mert az emberek számára szerencsére már egyértelmű, hogy a legfontosabb értéküket, a lakásukat biztosítaniuk kell – ezt mutatja a 72 százalékos penetráció.

Sokak szerint azzal, hogy a minisztérium a kampánnyal élesíti a 20 százalékos lakásbiztosítási jutalékplafont, eleve megszabja a lakásbiztosítások új értékesítési irányait – lényegében az online térbe kerül majd a lakásbiztosítás. Ez milyen változásokat generál?

Itt megint két dologról érdemes beszélni. A jutalékplafont abból a szempontból még támogatni is lehet, hogy ne az legyen a cél, hogy az üzletkötők pusztán a jutalék bezsebelése érdekében rendszeresen átmozgassák az állományt úgy, hogy abból az ügyfélnek érdemben nem lesz semmilyen – sem díjat, sem fedezetet érintő – haszna. Az életbiztosítások esetében a múltból tudunk számtalan olyan esetet, amikor kifejezetten ráfizetett az ügyfél arra, hogy a brókere az új biztosítótól kapott magas szerzési jutalékért rendszeresen átmozgatta a szerződését. Amit a lakásbiztosítások esetében mi javasoltunk, az az volt, hogy ne egy általános jutalékszintet határozzanak meg, hanem az értékesítési csatornákhoz kapcsolódjanak limitek. Az általános jutalékszint – s ez már látszik – máris alapvető változásokat hozott. Az online biztosításkötők – akik korábban jellemzően alacsonyabb jutalékkal dolgoztak – egyből felemelték jutalékigényüket a maximális, 20 százalékos értékre. Eközben például

a személyes értékesítési területen ugyanakkor nem igazán motiváltak ezzel a jutalékszinttel. Ez épp a korábban már említett alulbiztosítottság megszüntetésében jelenthet akadályt, hiszen továbbra is fennáll a veszélye, hogy esetleg az interneten szerződő ügyfél rosszul méri fel, milyen egyedi kockázatokra lehet kifejezetten neki szüksége.

Jutalékügyben ráadásul nem feltétlenül a lakásbiztosítások lesznek, ahol a legkomolyabb vágásokra lehet számítani. Az MNB terítette a lapjait az életbiztosítások új szabályairól, s az „etikus2” szabályozás nagyon komoly mértékben csökkentené az értékesítéshez kapcsolt jutalékot. Mi erről a véleménye?

Az életbiztosítások részaránya az egész közép-kelet-európai piacon elmarad a nem életbiztosításoktól, Nyugaton ez fordítva van. Nálunk – hogy a korábbi példánál maradjunk – a lakásunkat 72 százalékos arányban védjük, az új koncsinkra esetleg akkor is kötünk cascót, ha ezt a finanszírozó nem írja elő. Mert az autó, az rendben legyen, ha karcolás van rajta, akkor azt ki lehessen javítani. Félreértés ne essék, erre is szükség van. De a casco mellé a néhány száz forintért kapható, a bent ülőkre szóló balesetbiztosítási kiegészítőre már nem áldozunk.

Ausztriában, ha megszületik egy gyerek, az első dolog, hogy életbiztosítást kötnek rá. Persze, nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az emberek megtakarítási képessége gyenge, de nagyobb baj, hogy ez a megtakarítási készségük, hajlandóságuk miatt is alacsony. Ebben a környezetben egyszerűen nincs mit tenni, az életbiztosítást üzletkötők nélkül nem lehet eladni. Itt pedig nagyon fontossá válik az érdekeltség kérdése.

Amikor egy-egy emberrel az életbiztosításáról beszélünk, akkor 10-15-20 éves elköteleződésről van szó. Hihetetlenül fontos, hogy az érintett megalapozott, pontos és szakszerű tájékoztatást kapjon. Ebbe a szaktudásba pedig nagyon sokat kell invesztálni. Azzal egyetértek, hogy nem feltétlenül van szükség annyi üzletkötőre, mint sokkal korábban volt, hiszen a digitalizáció sok munkát is kivált, de a szakmaiságból nem lehet engedni. Most az a legnagyobb gond, hogy lényegében nincs utánpótlás, hiszen amíg felépül egy-egy ügyfélkör, az hosszú évek munkája, de egy pályakezdőnek valahogy el kell indítania az életét. Maradva a korábbi példánál: Ausztriában és Németországban az üzletkötői szakma sokszor öröklődik, a családok tudják, ki a személyes tanácsadójuk, őt keresik meg igényeikkel. (Zárójelben jegyezzük meg: tőlünk nyugatabbra egy átlagos háztartásnak ötször több biztosítása van.) Ha most még a jutalékoldalon is szigorítunk, ráadásul az ügyfélkör sem a legideálisabb, hiszen nehezen győzhető meg életbiztosítás megkötésére, mitől várjuk, hogy a kiöregedő üzletkötők helyét átvegyék a fiatalok? 

Szóval – miközben nem vitatjuk, hogy szükség van komolyabb, ügyfélbarát megoldásokra, és fontos az ügyfeleket terhelő teljes költségek kordában tartása és a piaci anomáliák megszüntetése – fontos lenne az is, hogy – például a jutalékszintek erőltetett csökkentésével – ne vegyük el annak a lehetőségét, hogy idővel valóban olyan állomány épüljön ki, olyan mértékűre fejlődjön a penetráció, ai mellett már akár alacsonyabb jutalékszintek mellett is megéri az ügyfelekkel dolgozni.

(Borítókép: Erdős Mihály, a Generali Biztosító elnök-vezérigazgatója, a Mabisz elnöke. Fotó: Németh Kata / Index)