Rabszolgák szedik Olaszországban a spagettiszószba valót

Ha már tervezgeti az olaszországi nyaralást és szinte már a szájában érzi az igazi olasz pasta vagy pizza ízét, esetleg már alig várja, hogy felbontsa az igazi olasz spagettiszószt, amit valamelyik szupermarketben vett, hadd rontsuk el előre az egészet: a paradicsomszósz, amit maga elé képzel vagy már éppen kavargat mindenféle zöldfűszerekkel, nagy valószínűséggel

Olaszországban a szélsőjobboldali kormány politikája, a válság, a maffia és a profitérzékeny kereskedelmi láncok szinergiája tökéletesen megágyaz annak a rendszernek, amit tényleg csak modern kori rabszolgaságként lehet leírni. A helyi és világpolitika, a globális kapitalizmus és a dél-olasz társadalmi berendezkedés - nevezzük így a mindent behálózó szervezett bűnözést - két dolgot is nagyon olcsóvá tesz az olasz csizma lábujjától a sarkáig: a termést és az emberi életet.

Erről az ördögi körről nemrég a Guardian közölt egy hosszú riportot, de az olasz sajtóban már több mint egy évtizede téma az, hogy a dél-olasz mezőgazdaság jobban hasonlít a polgárháború előtti Amerika déli államaira, mint az Európai Unióra. Túl sok minden pedig nem változott, ha pedig igen, akkor inkább a rossz irányba.

A káplárok és rabszolgák földjén

A rendszer dióhéjban így néz ki: megérkezik egy bevándorló Olaszországba Afrikából, a Közel-Keletről vagy Kelet-Európából - legalábbis Fabrizio Gatti olasz újságíró nagyon sok román és bolgár munkással találkozott, amikor immár több mint 13 éve beépült egy pugliai paradicsomfarmra, de ez már talán kevésbé jellemző - és elszegődik mezőgazdasági munkásnak, abban a reményben, hogy összegyűjt némi pénzt és továbbállhat.

Egy helyi, vagy már régebb óta ott lévő bevándorló munkát ajánl neki a pugliai paradicsomföldeken vagy a calabriai narancsligetekben, szállást és ellátást ígérve. Megérkezve viszont a sokszor illegálisan érkezett, vagyis teljesen kiszolgáltatott munkások azt tapasztalják, hogy a szállás egy putri, az ellátás jó esetben minimális, a pénz még kevesebb, és szerencséjük van, ha megkapják a bérüket. Ha pedig panaszkodnak vagy balhéznak, jobb esetben csak megfenyegetik, rosszabb esetben megverik vagy meg is ölik őket.

A caporale-k felelősek a munkások szállításáért, felügyeletéért, no meg a kifizetéséért. A munka korán kezdődik, a leginkább harmadik világbeli bádogvárosokra emlékeztető telepekről hajnali négykor biciklivel vagy gyalog mennek a munkások a találkozási pontra, ahol a káplárok autóval vagy kisbusszal viszik őket a földekre.

A rendszert jól jellemzi maga az út: a káplárok régi, rossz állapotban lévő, tipikusan bolgár vagy hasonló rendszámmal ellátott kisbuszokban viszik az embereket, jóval többet, mint amennyien kényelmesen beférnének. A Guardian cikke egy ilyen kisbusz történetével indul, amelyben 14 munkás utazott tavaly augusztusban; közülük 12 meghalt, mikor a kisbusz összeütközött egy teherautóval.

Ha sikerül túlélni az utat a földekig, akkor ott reggel hattól akár este tízig vagy még tovább folyik a munka, amivel naponta nagyon kemény munkával úgy 30 eurót lehet megkeresni. Ebből viszont utána még lejön azoknak a "szolgáltatásoknak" az ára, amit a káplárok nyújtanak. A munkásnak ki kell fizetnie az utat a földekre, ami nagyjából 3 euróba kerül, nagyjából annyiba, mint amennyit azután kap, hogy megtöltött egy 300 kilós konténert paradicsommal.

Ezen kívül 3-4 euróért kap vizet meg némi élelmet, 50 centért pedig töltheti a telefonját. Vásárolni is leginkább csak a káplároktól lehet, ha valaki elbiciklizik a legközelebbi város boltjába, az elég pórul járhat. Az olasz Gatti 2006-os riportjában szemtanúk például beszámoltak egy esetről, hogy a helyi káplár egy vascsővel vert félholtra egy fiatal román munkást mindenki szeme láttára, aki nem az ő boltjában vásárolt élelmiszert, majd az ájult fiút egy kocsiba rakták, elhajtottak vele és senki nem látta viszont többé. Gatti írása szerint a saját szemével is látta, hogy a fenyegetés és a megaláztatás állandó: a káplárok késekkel és husángokkal fenyegetőznek, ha valaki nem azt csinálja, amit mondanak, üvöltöznek azzal, aki a szemükbe mer nézni, az afrikai munkásokat pedig majomhangokat kiadva alázzák, amikor csak lehet. 

A munka pedig nehéz, fárasztó, és a munkakörülmények pokoliak: Olaszország déli részén nyáron napközben simán 40 fok fölé megy a hőmérséklet, szünet pedig csak akkor van, ha már annyira elviselhetetlen a hőség, hogy a munkafelügyelő sem bírja tovább a napon. A munkához eszközöket nem nagyon kapnak, amit meg igen, azok borzasztó állapotban vannak. A Guardian cikke szerint például brokkoliszürethez kapnak késeket, de azok olyan vacakok, hogy általában szétesnek a munkások kezében, a nap végén pedig hegyekben állnak a traktorokba dobálva a kicsorbult vagy törött kések. A nap és a növényvédő vegyszerek pedig kikezdik az emberek bőrét.

Az ilyen körülmények között élők és dolgozók pedig nincsenek kevesen, a Global Slavery Index nevű szervezet szerint

Annyiban persze lehetne vitatkozni a "rabszolga" kifejezéssel, hogy elméletileg ha akarnának, a munkások elmehetnének. Csak nincs igazán hova. Jó részük illegális bevándorló, így ha a hatóságokhoz fordulnak vagy csak elkapják őket a földeken kívül, kiutasítják őket az országból. Ráadásul egy 2002-ben elfogadott törvény szerint csak azok kaphatnak letelepedési engedélyt, akiknek munkaszerződésük van, tehát sok bevándorló hajlandó elviselni a kizsákmányolást, a munkaszerződés ígéretéért cserébe. Ez viszont, ha meg is kapják, lejár, onnantól pedig megint jön a földeken bujkálás vagy a papírokért gürizés.

Ez pedig sokaknak az életébe kerül, ami persze a foglalkoztatóiknak nem sokat ér. Az egész napi kemény munkát, nyáron a hőséget és a vízhiányt sokan nem bírják, szívrohamot kapnak, kiszáradnak, ősszel kihűlnek a fűtetlen bádogkunyhóikban vagy sátraikban; ezek a kunyhók és sátrak könnyen kigyulladnak, az emberek bennégnek, és a fentebb már leírt halálos autóbalesetek sem ritkák. Egy olasz segélyszervezet szerint

Polip a paradicsomföldön

A föld, amin a munkások dolgoznak, jó eséllyel valamelyik maffiáé, ahogy a betakarítás, feldolgozás, szállítás és árusítás egész láncolatát is a bűnözők uralják, akik felgyújtják vagy ellopják azoknak a termelőknek a gépeit és raktárait, akik szeretnék megkerülni őket. Az olyan dél-olasz szervezetek, mint a Nápoly környéki Camorra vagy a calabriai N'drangheta a drogcsempészetből és hasonlókból befolyó bevételek jó részét földek megvásárlásába fektették. Ezek jó részét illegális szemétlerakóként használták, ahogy azt a Camorra tette, egy másik részén viszont narancsot, paradicsomot és hasonlókat kezdtek el termeszteni.

Ha pedig nem földesúrként, akkor felvásárlóként jelenik meg a maffia, ezért pedig mindent megtesz, hogy uralja a zöldségpiacot és ellenőrizze a termények árát. A calabriai narancsvidéken lévő Rosarno korábbi polgármestere például azt mondta a Guardiannek, hogy a N'drangetha már a 70-es évek óta igyekszik ellehetetleníteni bárkit, aki tisztességes árat fizetne a narancsokért, hogy megőrizze dominanciáját a piacon. Egy alkalommal, 1979-ben például két veronai gyümölcsfelvásárlót például egyszerűen megállítottak az úton és agyonlőttek, mert nem a megfelelő áron vett naranccsal töltötték meg a teherautójukat.

Bár nem ennyire drasztikusan, de ma is retorzióval jár minden olyan lépés, ami emelné a termés árát, például az, ha valaki rendesen bánik a munkaerejével és tisztességes bért fizet. Egy pugliai paradicsomtermelőtől például, aki emberi munkakörülményeket és bért ígért a bevándorló munkásoknak, erről pedig a Facebookra fel is töltött egy videót, egyik napról a másikra ellopták az összes traktort.

Felmerül persze a kérdés, hogy ha a maffia uralja a dél-olasz paradicsom vagy narancs teljes termékláncát, akkor miért nyomja le az árakat, miért nem tartja magasan, mint minden tisztességes monopólium. A válasz pedig azoknál keresendő, akik megveszik a terméket: a diszkont élelmiszerláncoknál.

Mindegy hogyan, csak olcsó legyen

Olaszországban a szupermarket láncok minden évben megversenyeztetik a beszállítóikat még a betakarítás előtt, hogy kitől rendeljék abban a szezonban a gyümölcsöket, zöldségeket, vagy az olyan feldolgozott termékeket, mint a paradicsompüré. Ez azzal jár, hogy minden beszállító igyekszik egymás alá ígérni, akkor is, ha a vállalt áron már nem is éri meg beszállítani.

Persze puszta piacgazdasági logika mentén érthető, hogy a kiskerláncok igyekeznek minél alacsonyabban tartani egyes termékek árát. Ráadásul a paradicsomszósz és paradicsompüré annyira alaptermék Olaszországban, hogy kb. olyan haragot váltana ki az árak emelkedése, mint nálunk a kenyér vagy a tej drágulása. Főleg a gazdasági válság éveiben volt ez így, amikor minden olasznak nagyon meg kellett húzni a nadrágszíjat. Az olasz boltok a paradicsompürét olyan olcsón tartják, hogy azon igazából nem is keresnek pénzt, viszont tudják, hogy mellé még vesznek az emberek tésztát, zöldségeket, hús, bort, amin bőven visszajön az a pénz, amit a bolt a paradicsomon veszít.

Máshol pedig nem nagyon lehet spórolni, mint a munkaerőn, mert a termelési lánc minden más pontján viszonylag fixek a költségek, a konzervhez használt fém, a feldolgozáshoz szükséges áram vagy víz árával nem lehet mit csinálni. Ez pedig oda vezet, hogy az olasz gasztronómia nagy része visszavezethető egy kizsákmányolt, esélyesen papírok nélkül Európában lévő bevándorlóig, akiből a lelket is kitapossák a munkafelügyelőik.

Persze senki sem szeret rabszolgaszószos spagettiit enni, ezért több cég is foglalkozik azzal, hogy hitelesítéseket, tanúsítványokat adjon a zöldség- és gyümölcstermelő cégeknek, hogy etikusan, fenntarthatóan és rabszolgasorban tartott migránsok nélkül termelnek.

Vannak olyanok, amelyekhez az azt kiállító cégek nem is végeznek ellenőrzést a beszállítók telephelyén, földjeink, mások pedig bejelentik, hogy mikor érkeznek ellenőrizni. Nem is nagyon érdekeltek a hitelesítést végző cégek abban, hogy nagyon rossz tanúsítványokat adjanak a zöldségtermelőknek, hiszen ahogy a nagy hitelminősítőket a is a minősített vállalatok fizetik, úgy az ilyen tanúsítványokat kiállító cégek bevételét is az ellenőrzött termelők adják. Éppen ezért egy, a maffiától függetlenül működő termelőket egyesíteni igyekvő dél-olasz szövetkezet vezetője szerint

amit a fogyasztó megvesz Olaszországban, Németországban, Nagy-Britanniában vagy akárhol máshol.

Hogy mennyire tükrözi a valóságot egy-egy ilyen tanúsítvány, azt jól mutatja azt, amit 2015-ben egy pugliai paradicsomföldön történt: egy Abdullah Muhammed nevű 47 éves szudáni férfi, aki egy nappal korábban érkezett meg Líbián keresztül Olaszországba, szívrohamot kapott munka közben, miután több órán keresztül szünet és víz nélkül dolgozott a napon. Orvosi segítséget nem kapott és meg is halt. A cégnek, ahol dolgozott, persze volt tanúsítványa arról, hogy tisztességes munkakörülményeket biztosít, a föld tulajdonosa ellen indult nyomozás viszont megállapította, hogy a farmon elképesztően kizsákmányoló körülmények között dolgoztattak embereket. A tulaj az ország legnagyobb paradicsom-feldolgozó cégeinek a beszállítója volt. A Guardian cikke szerint az ügyben még mindig nincs ítélet.

Egy lépés előre, kettő hátra

Az, hogy milyen állapotok vannak az olasz mezőgazdaságban, hogy gyakorlatilag rabszolgasorban tartott bevándorlókra épül az egész olasz paradicsomtermelés és még jó néhány másik agrárágazat, egyáltalán nem újdonság. Mégis gyakorlatilag nem történik semmi, hogy változzon a helyzet, részben azért, mert időközben az egész olasz politikai közélet (is) radikálisan jobbra tolódott, a jelenlegi olasz kormánynak pedig egyáltalán nem áll érdekében, hogy elnyomott bevándorlóknak segítsen.

Matteo Salvini szélsőjobbos olasz belügyminiszter, Orbán Viktor nagy barátja maga hasonlította rabszolgához a bevándorlókat, az általa irányított retorika pedig a bevándorlókat kriminalizálja, nem azokat, akik mondjuk kihasználják és bántalmazzák őket (az elmúlt években határozottan növekedett a rasszista támadások száma Olaszországban, sőt, több afrikai bevándorlót meg is gyilkoltak a déli régiókban, feltételezhetően csak azért, mert bevándorlók voltak). Az pedig, hogy gyakorlatilag semmilyen állami segítségre, támogatásra nem számíthatnak, még kiszolgáltatottabb prédává teszi a paradicsomföldeken dolgozó bevándorlókat a káplárok és a maffia számára.

Látszatintézkedések azért vannak, egy 2016-os törvény például betiltotta a capolarato rendszerét, vagyis illegális lett a káplárokhoz hasonló közvetítőket alkalmazni a munkások felhajtására. Ennek ellenére a rendszer él és virul, ami részben szintén a szervezett bűnözés dél-olasz társadalomban betöltött szerepéről árulkodik.

A törvény elfogadása nagyrészt szakszervezetek és aktivisták évekig tartó kampányának köszönhető, akik közül sokan át is élték a paradicsom- vagy narancsföldek borzalmait. Mint például a Kamerunból érkező Yvan Sagnet, aki a torinói egyetemen tanult, amikor viszont felfüggesztették az ösztöndíját, elment Pugliába paradicsomot szedni. Ott pedig első kézből tapasztalta azokat a borzalmakat, amiről a Guardiannek mesélt, és amiről egy könyvet is írt (és a fentebb lévő videóban is mesél arról, milyen körülmények között kellett szednie a paradicsomot).

Sagnet viszont egy nagyon ritka eseménynek is részese volt: egy sztrájknak. Azon a farmon, ahol ő dolgozott, olyan rosszak voltak a körülmények, hogy amikor a káplárok azt mondták, hogy mostantól egyenként kell leszedniük a paradicsomokat a fürtről, nem rázhatják le a szemeket, mint addig, egyszerűen elegük lett. A káplárok erre fenyegetni kezdték a dolgozókat, azt mondták, ha nem folytatják a munkát, könnyen holtan találhatják majd őket, Sagnet viszont a rendőrséghez fordult. Ő, akinek megvoltak a szükséges papírjai, hogy az országban legyen, ezt megtehette. Másoknak el kell viselniük az elnyomást addig, amíg az olcsó paradicsomszósz és a kormány bevándorlóellenes politikája a maffia kezében tartja az olasz mezőgazdaság jó részét.

(Borítókép: Tüntető tart kezében paradicsomot egy római tüntetésen, ahol az egyenlőtlen munkakörülmények és a dél-olaszországi paradicsomföldön történt gyilkosság miatt tüntettek 2018. június 16-án. Fotó: Stefano Montesi - Corbis / Getty Images Hungary)