Isten hozott Szaúd-Amerikában!

A palagáz valójában a kémiai összetételét tekintve gyakorlatilag nem különbözik a hagyományos földgáztól. A különlegessége az, hogy sokáig kiaknázhatatlannak tartották a készleteket, de a technika mára szépen elfejlődött addig, hogy leküzdje a kitermelési gondokat.

Kémia, általános iskola

Hogy megértsük a palagáz jelentőségét, egészen az alapoktól kell kezdenünk: kémia, általános iskola. Hogyan lesz a földgáz? A növények elpusztulnak, a maradványaik lassan elsüllyednek az üledékben, és a föld mélyén, sok százezer év alatt, a nagy nyomás és hőmérséklet hatására a lebomló szerves anyagok különféle szénhidrogénekké, földgázzá, kőolajjá alakulnak. Ezek az anyagok aztán a fizika törvényeinek engedelmeskedve elindulnak felfelé a földrétegekben, míg el nem érnek egy olyan rétegig, amin nem tudnak átjutni, itt csapdába esnek, és elkezdenek felhalmozódni, létrehozva egy aránylag könnyen megfúrható és kiaknázható lelőhelyet. Ez tipikusan úgy néz ki, hogy egy agyagréteg alatti mészkő- vagy homokkőréteg pórusaiban felhalmozódik a gáz vagy az olaj. Ha átfúrjuk az agyagot, a nagy nyomás azonnal a felszínre nyomja szénhidrogént, Jockey Ewing belekortyol a whiskeybe, és számolja a dollárokat. Ez a hagyományos olaj- vagy gázkitermelés.

Palagázról akkor beszélünk (egyébként hibásan, a helyes kifejezésnek a szakma a nem konvencionális szénhidrogént tartja, de a köznyelvben ettől függetlenül palagáz maradt), ha a keletkezése után a gáz nem kezd el vándorolni, hanem rögtön csapdába esik egy aránylag alacsony áteresztőképességű kőzet – például pala – mikropórusaiban. Az ilyen típusú nyersanyagkincs mennyisége a Földön a geológusok szerint nagyságrendekkel haladja meg a hagyományos kőolaj- és földgázkészletekét. Csakhogy van egy kis bökkenő: mivel a palagáz és -olaj nem vándorolt, és nem szorult be az agyag alá, nem feszíti az óriási nyomás, vagyis ha belefúrunk a palába, a gáz nem jön ki belőle magától, ahogy a hagyományos kitermelésnél.

Az olajipar elmúlt pár évtizedének csendes forradalma arról szólt, hogy valaki kitaláljon egy olyan módszert, amivel ezek az óriási készletek gazdaságosan kitermelhetők. Ez sikerült is, a trükk neve fracking, magyarul hidraulikus rétegrepesztés. És itt aztán bejönnek a képbe a környezetvédők, a politika, különféle lobbiérdekek, és halálosan elbonyolítják az egészet. Akadnak akik környezeti katasztrófáról és földrengésveszélyről beszélnek, a technológia támogatói szerint viszont az egy centivel se veszélyesebb, mint a hagyományos kitermelési megoldások, sőt.

A rémisztő nevű eljárás lényege az, hogy nagy nyomású vegyszeres vizet pumpálnak a gáztartalmú porózus kőzetrétegbe, ami a pórusokat, és az alig pár milliméteres apró repedéseket hatalmas, akár 100-150 méteres repedéshálózattá nyitja össze. Az így felszabaduló gázt a repesztőfolyadékkal együtt kiszivattyúzzák, majd a repedést egy proppant nevű, homokszerű anyaggal töltik fel. (A valóságban egyébként ennél kicsit bonyolultabb az ügy, akit mélyebben is érdekel a technológia, itt olvashat róla).

Katasztrófa?

A palagáz elleni érvek három nagy téma köré csoportosulnak. Az állítások: a kitermelés során egy csomó, a természetet súlyosan károsító veszélyes anyag kerül a földbe, illetve a felszín alatti vizekbe; a repesztések földrengéseket idézhetnek elő; a kitermelés során elégetett gáz pedig brutális légszennyezést okoz. A kitermelés ellenzői és támogatói is tucatjával hoznak fel tudományos kutatásokat, tanulmányokat az igazuk alátámasztására, és ez az a terület, ahol még jó darabig valószínűleg senki nem fog tisztán látni az óriáscégek és nagyhatalmak, gazdasági-politikai lobbiérdekek, és persze rettenetesen sok pénz árnyékában – elvégre bárki bármit mond, rögtön megjelenik a gyanú, hogy azt kinek a titkos megbízásából mondja és kinek áll érdekében.

Az mindenesetre tudható, hogy elvileg a repesztőfolyadék bepumpálása, majd visszaszivattyúzása a kútból zárt rendszerben történik, semmi nem szivárog bele a földbe, a felhasznált vizet pedig utána megtisztítják, és már lehet is lenyomni a földbe egy újabb repesztéshez. Repesztés okozta földrengésről bizonyított, dokumentált eset egyelőre nincs, de persze nem kizárt, hogy be fog valamikor következni ilyesmi. Igaz, van olyan elmélet is, ami szerint a repesztéssel beinduló kisebb földrengés csak segít levezetni a tektonikai feszültséget, ami egyébként addig nőne, míg egy sokkal nagyobb erejű, pusztítóbb rengésben tör ki.

A légszennyezés talán a legérdekesebb kérdés. A gáz sok esetben a kitermelés mellékterméke: az ember olajat keres, de jön vele egy kis földgáz is, és ugyanez működik palaolajjal és palagázzal. Ha az ilyen melléktermék-gáz mennyisége kevesebb, mint amennyihez már gazdaságos lenne infrastruktúrát építeni, kutakkal, csővezetékekkel, a gázt simán elégetik, mert az még mindig kevésbé rossz, mintha nyers állapotban kerülne a légkörbe, ezt hívják fáklyázásnak vagy flaringnek.

Mivel a gáz ára – éppen a palagázkészletek miatt – lement, aránylag nagy mennyiséget kell találni, hogy ne jusson a fáklyázás sorsára a gáz. Ebből fakadóan aztán a nagy amerikai palaolaj-lelőhelyeken olyan mennyiségben fáklyázzák el a felesleges gázt, hogy annak fényei a NASA műholdfelvételein úgy ragyognak, mint a milliós metropoliszok éjszakai fényei. Ez hatalmas pazarlás, a Világbank adatai szerint évi 140 milliárd köbmétert gázt égetünk így el, bele a világba, szó szerint a szabad ég alatt fűtve vele. Csakhogy azt is látni kell, hogy az összesített szén-dioxid-kibocsátás ezzel együtt is meredeken csökken, annak köszönhetően, hogy az erőművekben szén helyett a sokkal környezetbarátabb (pala)gázt égetik el.

Senki nem tagadja azonban azt, hogy a palagáz kitermeléséhez – éppen azért, mert egy repesztés legfeljebb pár száz méter hosszú – sokkal több fúrásra és kútra van szükség, mint a hagyományos módszereknél, ami több logisztikával, építkezéssel-bontással jár, emeli a környezeti beavatkozás szintjét, és persze a költségeket is, legalábbis a kezdetben, míg az infrastruktúra kiépítése tart. A kitermelhető nyersanyagkészletek viszont hatalmasak, és a palagáz forradalma afelé mutat, hogy emiatt egyrészt az energia olcsóbb lesz hosszú távon, másrészt a világ olaj- és gázexport-import által megrajzolt gazdasági-geopolitikai térképei alaposan meg fognak változni, aszerint, hogy kinél van több palagáz a föld alatt, és ki végez előbb a kitermeléshez szükséges hatalmas energetikai beruházásokkal.

Szép új világ

Elemzők változatos jövőképeket festenek fel abból kiindulva, hogy az energia ára lemegy, és a fontos nyersanyagok földrajzilag máshol lesznek elérhetők mint eddig. Az amerikai energiaügyi minisztérium adatai szerint valahogy így néznek ki jelen tudásunk szerint a világ palagáz-készletei:

Palagáz lelőhelyek - a vörös területekre már készült becslés a fellelhető mennyiségre, a sárgák esetében csak a készlet ténye bizonyított. A fehérrel jelölt országokat vizsgálták, de egyelőre nincs adat palagázkészletekre, a szürkével jelölt országok nem is szerepeltek a felmérésben.

Ebből a nem energiaszakértői szem is sok következtetést le tud vonni. Például azt, hogy jelenlegi földgáznagyhatalom Oroszországban nemigen kutatják egyelőre a palagáz-készleteket, az orosz gázfüggőséggel együtt élni kénytelen Európában azonban komoly készletek találhatóak, keleten Lengyelországban, Ukrajnában, és a balti államokban, nyugaton Franciaországban, Németországban és a Benelux-államokban. És persze ne feledkezzünk meg Magyarországról sem, hiszen nálunk is jelentős készleteket rejt a föld, például Makó térségében. Európának tartania kell a lépést a palagázzal hajtott, és éppen beinduló amerikai gazdasággal, így az EU valószínűleg hamar le fog csapni ezekre a lehetőségekre, az orosz hegemónia kárára. Oroszország egyébként is a palagáz egyik nagy vesztesének tűnik, hiába találnak majd esetleg hatalmas forrásokat (valószínűleg fognak), az energiahordozók exportjára épülő, és azok folyamatos áremelkedésével számoló orosz gazdasági világhatalom napjai egy palagáz-forradalom esetén meg vannak számlálva.

A másik nagy vesztesnek a Közel-Kelet ígérkezik, hiszen ha a világ minden táján, de különösen a fő piacoknak számító helyeken hirtelen hatalmas energiahordozó-készletek tűnnek fel, mindjárt kevésbé ér kincset az ő olajuk. A világ potenciálisan legnagyobb készletével rendelkező Kína is önellátóvá válhat, ráadásul a palagáz megoldhatja a szénerőművek füstjében fuldokló ország egyik legsúlyosabb gondját, az energiaellátás átalakítását is (persze a kezdeti befektetések borzasztóan sokba fognak kerülni). A nagy nyertesek között lehet például Dél-Afrika, ami szinte egy az egyben egy hatalmas palagázmezőn fekszik, és Argentína.

És ott vannak a szuperoptimista jóslatok is. Ha az olcsó, és nagy mennyiségben rendelkezésre álló palagáz átveszi a fűtőanyag szerepét a széntől a hőerőművekben, az hatalmas fellélegzéssel járna légszennyezés- és klímaváltozás-ügyben. Ha a palaolaj beüt, a benzinárak a hetvenes évek boldog békeidejének szintjét idézhetik, ráadásul a most biodízel gyártására ráállt kukorica- és cukornádültetvények visszaállhatnának a hagyományos termelésre, enyhítve a globális élelmiszerválságot. Ez persze mind azt feltételezi, hogy a palagáz és palaolaj kitermelése nem okoz nagyobb környezeti és egyéb járulékos problémákat, mint a hagyományos kőolajé és földgázé, amiről jelenleg mindenfélét mondanak, de a gyakorlatban csak pár év múlva fogjuk meglátni, mi a helyzet.

És ha elfogy a palagáz is?

A palagázzal, ha minden a lehető legjobban is megy, maximum egy-két évszázadra oldódnak meg az emberiség energiagondjai, de előbb-utóbb ez is elfogy. Semmi gond, a megoldás már erre is megvan, és pontosan ugyanúgy tüneti kezelés, mint a palagáz kitermelése. A tudósok és mérnökök most azon dolgoznak teljes erőbedobással, hogy egy újabb, egyelőre nehezen és drágán kitermelhető erőforráshoz férjenek hozzá. A legújabb csodanyersanyag neve gázhidrát, bulvárosabb nevén lángoló jég.

A tengerek mélyén található hatalmas mennyiségben a hőmérséklet és a nagy nyomás hatására a hókására emlékeztető formát felvevő, félig fagyott metán-víz keverék, amiből az új palagáz lehet valamikor. Becslések szerint 15-ször annyi hever belőle az óceánok fenekén hatalmas felhőkben, mint a világ teljes palagáz-készlete. A történelem már jó előre ismétli önmagát: Japánban, Kanadában, Alaszkában óriási befektetésekkel kísérleteznek a metánhidrát kitermelésével, miközben a környezetvédők sosem látott vízszennyezés rémképét festik le.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!