Árfolyamrendszerek a világban – milyen tényezők mozgatják a világ valutáit?

Mi is az az árfolyamrendszer?

Az árfolyamrendszer egy adott ország monetáris szervének (jegybankjának, vagyis idehaza az MNB-nek) devizapolitikáját írja le, vagyis azt, hogy az adott nemzeti valuta külföldi devizákkal szembeni árfolyama milyen elvek szerint alakul. Többfajta árfolyamrendszer létezik a világgazdaságban, csak a legfontosabbakat említve: fix (más néven rögzített), lebegő (más néven rugalmas) és köztes rendszerek (pl. irányított lebegtetés, csúszó leértékelés).

Rögzített árfolyam

Ebben az árfolyamrendszerben az országok hozzákötik a nemzeti valuta árfolyamát más termékhez (pl. arany), külföldi deviza árfolyamához vagy esetleg több külföldi devizából álló „kosárhoz”. A monetáris politika ezzel egyetemben kötelezi magát, hogy a célként meghatározott, rögzített árfolyamszinten tartja a nemzeti valuta értékét: célzottan eladja, illetve veszi saját valutáját külföldiért cserébe az árfolyamcél elérése érdekében.

Ezzel stabilitást tudnak vinni az ország pénzügyi rendszerébe és a teljes nemzetgazdaságba. Ez a stabil rendszer kiküszöböli az az árfolyammozgásból eredő bizonytalanságot, mellyel az exportőröknek, importőröknek és külföldi befektetőknek kell szembenézniük. Ezt a rendszert használó országok általában olyan – leginkább fejlett – országok devizájához kötik árfolyamukat, akikkel vagy szoros kereskedelmi kapcsolatban vannak, vagy akik meghatározó szereplői a nemzetközi kereskedelemnek.

Az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején – egészen az első világháborúig – az ún. aranystandard rendszer működött a világgazdaságban, ahol a fizetőeszközök értékét és fedezetét az arany, illetve a jegybanki aranytartalék adta. Hasonló rendszer a tartalékvaluta-rendszer, ahol arany helyett egy adott devizához kötik a nemzeti valuta árfolyamát. További történelmi példa a második világháború utáni ún. Bretton Woods-i rendszer (egészen az 1970-es évekig), melynek keretében a résztvevő szövetséges államok az amerikai dollárhoz rögzítették valutájuk árfolyamát, mely pedig az aranyhoz volt fixálva. Az eurózóna kezdete is jó példa, vagyis az ERM működése (European Exchange Rate Mechanism, 1979.). Az ebben résztvevő európai országok egymás valutáihoz rögzítették árfolyamukat, megengedve az adott sávban történő elmozdulásokat az árfolyamnál. Jelenkori példa Bulgária, ahol több évtizede ún. valutatanácsi rendszer működik. Ezt az 1990-es évek hiperinflációs válsága után vezették be az országban, mely szerint a bolgár nemzeti valutát, a levát az euróhoz rögzítették (az ország 2020 óta az eurózóna előszobájának számító ERM-II-ben rögzített árfolyamot használ). További jelenkori példák (a 2019-es IMF-jelentés alapján):

• adott szinten rögzített árfolyamrendszert használó országok: Bosznia-Hercegovina, Dánia stb. (euróhoz kötve), Hong Kong, Irak, Jordánia, Libanon, Katar, Szaúd-Arábia stb. (dollárhoz rögzítve), Lesotho, Namíbia (dél-afrikai randhoz fixálva). További országok itt tekinthetők meg;
• több olyan ország is van, amely rögzített árfolyamot tart fenn, de nem egyetlen valuta, hanem egy valutakosár esetében: Fidzsi, Kuvait, Marokkó, Líbia;
• nem fix árfolyamon, hanem egy sávban rögzítik az árfolyamot: Kína, Szingapúr, Vietnám.

Az irányított árfolyam-lebegtetési rendszer köztes megoldást jelent a fix és rugalmas árfolyamrendszerek között. Ebben az esetben az adott jegybank többször jelzi az elérni kívánt árfolyamot a piaci szereplőknek, akik ezt követően devizapiaci ügyletekkel a kívánt cél felé terelik az árfolyamot. Tehát megjelenik benne a piaci kereslet-kínálat mechanizmusa, de intézményi szabályozással. Ez a rendszer jellemzi a kínai központi bankot (Bank of China), melyet emiatt értek már kritikák, miszerint mesterségesen tartanak fenn alulértékelt árfolyamot, hogy ezzel a kínai exportot segítsék.

Továbbá a rögzített árfolyamú rendszer hatékony irányításához nagymértékű jegybanki tartalékra van szükség (árfolyam kiigazítása, célnál tartása), vagyis igen költséges a rendszer fenntartása.

Lebegő árfolyam

Míg az egyik véglet az árfolyamrendszerek sűrűjében az irányított (rögzített) árfolyam, addig a skála másik végén a szabadon lebegő árfolyamrendszer található. A fix árfolyamrendszer esetében az adott ország központi bankja határozza meg az árfolyamot, és ha kell, erőteljesen beavatkozik, addig a lebegő árfolyamrendszerben nincs „állami” beavatkozás, sem konkrét árfolyamcél, a nemzeti valuta értékét a szabad piac, vagyis a kereslet és a kínálat alakulása határozza meg. Amennyiben nő a nemzeti valuta iránti kereslet (csökken a kínálat), erősödik az árfolyama, míg csökkenő kereslet (növekvő kínálat) esetén gyengül. A kereslet-kínálat alakulását hosszabb távon a kamatszintek alakulása, illetve az adott ország gazdasági teljesítménye is befolyásolja. Ebben a rendszerben sincs teljes egészében szabadjára engedve az árfolyam, az adott ország jegybankja beavatkozhat, ha úgy ítéli meg a helyzetet.

Világgazdasági szinten a lebegő árfolyam az 1970-es évek elejéig fennálló Bretton Woods-i rendszer rögzített valutarendszerét váltotta fel.

A rugalmas rendszer előnye, hogy ha a külkereskedelmi egyensúly megbomlik az adott országban, az árfolyam-mechanizmuson keresztül „önmagától” korrekció indul el a gazdaságban. Továbbá mivel a piaci szabályok és nem az adott jegybank határozza meg az árfolyamot, nem feltétel a nagy mennyiségű jegybanki devizatartalék (olcsóbb a fenntartása). Ugyanakkor a lebegő rendszerben az árfolyam és ezzel együtt a kamatlábak is változékonnyá válhatnak (akár extrém árfolyamkilengések spekuláció hatására rövid távon), amely kevésbé kiszámítható környezetet eredményez a gazdasági szereplőknek.

Csúszó (vagy kúszó) árfolyamleértékelés

E speciális árfolyamrendszer működött Magyarországon 1995 és 2001 között, melynek az volt a lényege, hogy előre bejelentett időpontban és mértékben, sávosan rögzítetten értékelték le a forint árfolyamát. A leértékelés üteme a bevezetéskori 1,9 százalékról fokozatosan csökkent 0,2 százalékig. Az előre kiszámítható árfolyamrendszer hozzájárult a hazai infláció 30 százalékról 10 százalék körüli szintre mérsékléséhez. Ugyanakkor 2000 közepén a hazai dezinflációs folyamat megtorpant, tartósan 10 százalék körüli szinten ragadt az infláció. Az inflációs tehetetlenség kialakulásának veszélye ellen a jegybanknak a monetáris kondíciók korábbinál erélyesebb szigorításával kellett fellépnie. Erre azonban a csúszó leértékeléses rendszer szűk sávja és a sáv erős szélén tartózkodó forintárfolyam már nem nyújtott lehetőséget. Ezért több lépésben átálltak lebegő árfolyamrendszerre, ill. az inflációs célkövetés rendszerére. 

Az alábbi ábrán a forint német márkához viszonyított árfolyamának alakulását láthatjuk 1995–2001 között – a csúszó leértékelés példájaként. Az eurót 1999-től vezették be, de a folytonosság végett az ábrán 2001-ig a német márka-forint árfolyama látható.

Dollarizáció

Dollarizációnak azt a folyamatot hívják, amikor egy ország – általában az elszálló infláció és saját gyenge valuta miatt – egy másik ország valutáját kezdi el használni mint saját fizetőeszközt. Ez általában – első számú világpénz funkciója céljából – a dollár szokott lenni, de lehet bármilyen más deviza is. Az euró spontán bevezetésére is van példa, ezt hívják euroizációnak. Az új pénznem, amit átvesznek, fontos jellemzője, hogy egy gazdaságilag fejlettebb, erősebb nemzet valutája legyen, melyet más országok is használnak, elfogadnak, így nagyobb bizalmat élvez a nemzetközi fizetésekben.

E folyamat játszódott le például Zimbabwében, ahol az amerikai dollárt vezették be 2009-ben a magas infláció miatt, a gazdaság stabilizálása érdekében. További országok, ahol az amerikai dollár a hivatalos fizetőeszköz: Puerto Rico, Ecuador, El Salvador, Marshall-szigetek, Panama (teljes lista itt található).

A gyakorlatban (de facto) fizetőeszközként eurót használ számos további ország és terület is, köztük Koszovó és Montenegró. Montenegró fiatal államként egyből az eurót kezdte használni (2006), nem volt nemzeti valutája, ezzel együtt pedig az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékukat is kijelölték (2010 óta tagjelölt ország).

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány munkatársa.

Ez a támogatott tartalom az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány közreműködésével készült.