Másfél éve tart az olajháború – győztesek nincsenek, vesztesek vannak

A Biden-adminisztráció már 2021 őszén gazdasági és politikai szempontból is túlságosan magasnak ítélte az üzemanyagok, és így a teljes gazdaság árszintjét meghatározó olaj árát. Ahogy világszerte a gazdasági aktivitás hirtelen feléledt a Covid–19 okozta kényszerű leállásokból, amit viszont az alacsonyra állított, a fizikailag jóval lassabban alkalmazkodó olajtermelés csak vánszorogva tudott lekövetni. Az olajárak folyamatosan emelkedtek, az átlagosan 30 dollár körüli szintjükről kétszeresükre, 70 dollár fölé (WTI típusú olaj, a globális referenciaár).

A Fehér Ház ezért ekkor szokatlan – és már akkor sokat kritizált – megoldással a gigantikus amerikai Stratégia Olajtartalék (Strategic Petroleum Reserve, SPR) felhasználása mellett döntött, melyből 50 millió hordót használtak fel az olajpiaci „kínálathiány” – vagy a kritikusok szerint, az időközi választások előtti méregdrága tankolás politikai kockázatainak  –  mérséklése érdekében.

Az évtizedek alatt felhalmozott, 650 millió hordónyi olajra duzzadt Stratégiai Olajtartalékot az Egyesült Államok a 70-es évek olajválsága után hozta létre geopolitikai vészhelyzetekre, ám az akkori trauma elhalványulásával időről időre minimális mértékben felhasználtak belőle például hurrikánok vagy katonai hadműveletek, mint az 1990-es Sivatagi Vihar idején, az olajárak rövid távú stabilizálása érdekében. A globális olajpiac ilyen egyértelmű és kendőzetlen irányítására azonban korábban soha nem történt kísérlet, és súlyos precedenst teremtett a jövőre nézve. A dzsinn kibújt a palackból.

Márpedig a precedens újbóli alkalmazásához nem kellett sok időnek eltelnie, nagyon hamar előbukkant az újabb, ezúttal valóban vészterhes és stratégiai jelentőségű szituáció: a Nyugat a „soha nem látott léptékű” (Biden), az orosz gazdaság azonnali összeomlását ígérő szankciós fenyegetései ellenére a 2022 februárjában meginduló orosz hadműveletek rövid idő alatt csaknem 130 dollárig, 15 éves csúcsra, és egy új historikus rekordár közelébe repítették fel a WTI típusú olaj árát. (Közismerten elszabadult a káosz a nyersanyagpiacok teljes vertikumában, a földgáztól a búzáig).

A minimalista, piacbarát, hagyományos megoldásokat alkalmazzák – megnyugtatják a világháborús eszkalációtól rettegő piacokat, hogy lokális és elszigetelt marad a háború; olajdiplomáciai lépésekkel és gazdasági ösztönzőkkel igyekeznek felfuttatni a nyugati és szövetséges olajtermelést – mint az úgynevezett arab tavasz katonai konfliktusai alatt? Vagy radikális és eddig soha ki nem próbált lépések irányába indulnak el, mélyen beleavatkozva a globális olaj- és energiaipari folyamatokba?

A Biden-adminisztráció némi habozás után a második irány mellett döntött, összetett szankciós és energiapolitikai lépések egész sorozatával – szövetségeseivel: az EU-val, Kanadával, Ausztráliával, Új-Zélanddal, Svájccal és Japánnal szoros kooperációban – gyakorlatilag gazdasági háborút indítva el Oroszország ellen az olajpiacon.

A stratégia legfontosabb elemei:

• Az orosz olajimport teljes betiltása, néhány átmenetinek szánt felmentéssel.
• Az orosz energiavállalatok napi működésének megbénítása pénzügyi- és ipari-technológiai szankciókkal.
• Az orosz olaj árának letörése az „ársapka-rendszerrel” – Ural típusú olaj kereskedelme, szállítása esetében például csak 60 dollár alatti ár esetén nyújtható bármilyen szolgáltatás, köztük a tengeri szállítmányozásban kritikus biztosítás.
• Erőfeszítések további meghatározó olajvásárlók, mint például India rábírására a szankciók támogatására.
• Erőfeszítések a meghatározó olajtermelők – mint például Szaúd-Arábia – rábírására a termelés fokozására; a korábban szintén izolált és szankcionált olajtermelők, mint Venezuela – mely a Föld legnagyobb olajtartalékával rendelkezik – világpiacra engedése.
• Az átmenet biztosítása és a pánik elkerülése érdekében pedig – itt a korábbi precedens jelentősége – nagyszabású intervenciók kezdődnek az amerikai stratégiai olajkészletből, első körben 180 millió (!) hordóval. (Hogy ennek nagyságrendjét érzékeltessük: ez Magyarország esetében 3 teljes évre elegendő olaj, de még az óriási amerikai nemzetgazdaság számára is bőven elég lenne másfél hétre.)

A radikális irány – az olajpiaci háború – és a fenti lépések melletti döntésben egyébként szerepet játszott számos önmagában teljesen racionális érv, megfontolás is.

1. A korábbi, háború előtti szankciós fenyegetéseket be kell váltani, hiszen Amerika nem engedheti meg magának, hogy hiteltelenné váljon. Ha Ukrajna esetében nincsenek következmények, mi tartja majd vissza Kínát Tajvannal kapcsolatban?
2. Az orosz költségvetés nagymértékben függ az olajbevételektől (2021-ben, a háború kitörése előtti évben az orosz állami bevételek felét a gáz- és olajexport adta) – tehát Moszkvának itt is ütést kell bevinni, hogy bekövetkezzen a meghirdetett orosz gazdasági összeomlás.
3. Az olajáraknak normalizálódniuk kell az inflációs sokk mérséklése érdekében – e nélkül, azaz háborús üzemanyagárak és vágtató infláció mellett a nyugati kormányok elveszítik a közvélemény támogatását a folyamatosan növekvő és egyre nagyobb értékű fegyverszállításokkal, pénzügyi segélyekkel kapcsolatban. Tehát lehetőleg azért az orosz olaj mégse tűnjön el a piacokról. Utóbbi szemponttal jutottunk el az „ársapka-rendszerhez”, mely a stratégiai olajkészlet felélésével kombinálva valóban látványos átmeneti korrekciót okozott az olajpiacon, a WTI típusú olaj ára tavasszal 65 dollárra, tehát a háborús piaci feszültség – 2021 december – előtti szintre süllyedt.

A radikális olajpiaci beavatkozás – olajháború – melletti megfontolások mögött azonban megbújt számos irreális, ideológiai feltételezés is. Ezek a merev, doktriner, ténynek hitt hiedelmek (hasonlóan ahhoz, ahogy Obama elnök külügyesei hittek abban, hogy az arab országok forradalmait automatikusan liberális arab demokráciák követik majd) egyre látványosabb és súlyosabb nem várt következményekhez vezetnek.

1. Feltételezés: A termelői oldal általában, és különösen Szaúd-Arábia végül beáll a sorba, és együttműködik katonai védelmezőjével, tolerálva saját olajbevételei csökkenését az amerikai háborús célok érdekében. A Fehér Ház és a szaúdi vezetés viszonya azonban rossz volt már az olajháború előtt is, geopolitikai és diplomáciai okokból egyaránt. Ez Hasogdzsi-gyilkosság után tovább romlott, amit jól mutat, hogy Biden elnök 2022 nyarán személyesen utazott a királyságba, hogy az olajtermelés növelését kérje, amire nem sokkal később az OPEC 2 millió hordóval inkább csökkentette a kitermelést. Ezt azóta további – elsősorban szaúdi – termeléscsökkentések követték, ellensúlyozandó az amerikai stratégiai tartalék olaj és az olcsó, „akciós” orosz szállítások megjelenését a piacon. További következményként a kínai diplomácia jelentősége, ereje folyamatosan növekszik a Közel-Keleten.

2. Feltételezés: Az oroszok nyugati közvetítés – hajók, kikötők, banki és ipari szolgáltatások, biztosítás stb. – nélkül képtelenek lesznek nagy volumenben olajat eladni a világpiacon, teljesen megbénulnak majd. Ez az angolszász, egyoldalúan Nyugat-központú látásmód és a formális – törvényekkel vezérelhető – gazdaságtanba vetett hit klasszikus esete. Továbbá úgy tesz, mintha egyébként az olajpiac létezne a közvetítőrendszerért és nem fordítva. Mivel az orosz olajra szükség van a naponta 100+ millió hordót fogyasztó világpiacon, a piaci szereplők fokozatosan megtalálták a módját a szabályok kijátszásának: az afrikai partoknál olajat vételező és továbbszállító görög hajóktól az eurázsiai „átcímkézős” re-exporton keresztül a csöndes Japán – egyébként egyezménysértő –olajbeszerzésekig. Érdemes megemlíteni a megmosolyogtató tényt, hogy a nyári olajáremelkedést követően az Ural típusú olaj ára jóval a megengedett 60 dollár fölé került, mégsem tűnt el varázsütésre a piaci olaj 10 százaléka (az orosz hányada a globális termelésnek), ahogy az az „ársapka”-rendeletekből következett volna.

3. Feltételezés: A világgazdaság lassulása miatt amúgy is esik majd az olajkereslet és ezáltal az olajárak is, segítve a Nyugat olajháborús céljait. Ez egy valóban létező összefüggés, és a globális jegybanki kamatemelések miatt valamennyi lassulás be is következett, különösen az európai kontinensen. Persze kérdés, hogy jó ötlet-e pont erre alapozni egy globális gazdasági háborús stratégiát? A kínai gazdaság Covid–19 utáni újraindítása is a vártnál gyengébb növekedéssel járt, segítve a program végrehajtását, amit egy impulzív kínai növekedés mellett szinte biztosan nem lehetett volna kivitelezni. A kereslet lassulására alapozó tankönyvi gondolkodás azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a világ gazdasági növekedésének döntő része pont az olajháborúból kimaradó államok növekedéséből áll össze. Nem véletlenül, India és Kína például rekordméretű bevásárlásokat folytat le az „akciós” orosz olajból, a fő problémájuk pedig a hosszú távú, stabil szállítói hálózat kiépítése, nem pedig a leépítése.

4. Feltételezés: Az oroszok rövid időn belül elveszítik a háborút/elveszítik a képességet a háború folytatására. A mi nézőpontunkból az azóta megdőlt feltételezés abból a szempontból érdekes, hogy az olajszankciókat elfogadó döntéshozók sosem számoltak a háború elhúzódásának következményeivel. Például, mi történik, ha elfogy az amerikai olajtartalék? Pontosabban, ami életszerűbb, az olajtartalék olyan alacsonyra süllyed, hogy már nem lehet belőle hitelesen interveniálni? Illetve mi a teendő, ha a háború kiszélesedik, vagy máshol kitör egy másik súlyos katonai konfliktus, de a tartalékot nem sikerül addig újra feltölteni? Mi történik, ha a globális gazdasági lassulás, különösen a kínai gazdaságé, csak átmeneti? Mindezekre nincs terv, sőt, jelenleg is éles viták folynak arról az Egyesült Államokban, hogy egyáltalán szükség van-e stratégiai olajtartalékra, tekintve, hogy 70-es években még az olaj szempontjából kiszolgáltatott Amerika mára a világ legnagyobb olajtermelőjévé vált, napi 15 millió hordóval a szaúdiakat és az oroszokat is leelőzve.

Ez praktikusan egyébként nagyon bonyolult folyamat lenne – a meglévő olajipari infrastruktúra és a kitermelt/felhasznált olajtípusok közti különbség miatt az import kiváltásához hatalmas beruházásokra lenne szükség, amikre a zöld átállás közben biztosan nem lenne meg a politikai akarat. Arról nem is beszélve, hogy a stratégia olajtartalék nélkül az Egyesült Államok minden befolyását elvesztené a globális üzemanyagárak felett, ami nem összeegyeztethető egy szuperhatalom önképével.

5. Feltételezés: „Elkerülhetetlen és egyre gyorsul a leválás a fosszilis energiahordozókról.” A nyugati döntéshozók és a teljes nyugati elit gondolkodásának meghatározó alapfeltevése ez, és mint jövőkép alapvetően befolyásolta a meghozott döntéseket. Azaz: a felszín alatti várakozás az, hogy az olaj fontossága már rövid távon megszűnőben van, a felhasználása zsugorodik, tehát hosszú távon nincs jelentősége a mostani „vészhelyzeti” olajháborúnak. Itt érdemes megemlíteni a Biden-adminisztráció – olajháború előtti – aktívan ellenséges hozzáállását minden olajipari beruházással szemben, és a szintén 2022-ben elfogadott amerikai IRA-programot, mely rövid idő alatt 400 milliárd dollárnyi támogatást pumpál az amerikai zöld átállásba, az EU szerint egyébként súlyosan versenytorzító módon. Az olajháború tehát úgyis értelmezhető, hogy remek politikai alapot szolgáltat ahhoz, hogy az Egyesült Államok maga mögött hagyja a „sötét fosszilis korszakát”, ahogy az EU is szívesen összeköti az orosz gázfüggés kérdését a zöld átállással.

A fentiek után érthetővé válik, hogy Washingtonban miért szentelnek olyan kevés figyelmet annak a ténynek, hogy a globális olajfelhasználás folyamatosan és dinamikusan növekszik, idén nyáron ért el újabb történelmi rekordot (103 millió hordó naponta). Míg nyugaton éppen csak elkezdődött az olajfogyasztás csökkentése – az amerikai idén még növekedett is – a demográfiailag óriási, egyre inkább városiasodó, iparosodó és a középosztályi létre áhítozó feltörekvő országoknak korábban soha nem látott mennyiségű energiára, és azon belül olajra van szükségük.

Egyetlen példa jól szemlélteti ezt: az 1,4 milliárd lakosú Indiában minden évben egy London területnyi új város épül fel, és a század közepéig szükséges, modern épületállomány 75 százaléka még fel sem épült. Ehhez képzeljük hozzá a szükséges utak, vezetékek, vasútvonalak, járművek stb. energiaigényét. Ha tehát sikerül is a fejlett világ zöld átmenete (a tervezett időtávok mindenesetre meglehetősen illuzórikusak), az sem változtatna azon a tényen, hogy a globális olajkereslet folyamatosan növekszik, az olajpiaci árakon felfelé nyomás van.

Éppen ezért reagál olyan érzékenyen az olajpiac geopolitikai fejleményre: a legutóbb a szaúdi termelés-visszafogás híre 83 dolláros magasságig segítette fel a WTI típusú olaj árát, amit világszerte és Magyarországon is megéreztek a tankolók.

Másfél év elteltével tehát az olajháború döntetlenre áll: a radikális olajpiaci beavatkozásokkal az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek sikerült az olajárakat tolerálható szintekre lenyomni, és közben az orosz államnak érzékeny, bár korántsem háborút eldöntő anyagi veszteséget okoznia. A mérsékelt sikereknek azonban komoly ára van: az amerikai stratégiai olajtartalékok beáldozása, a világ nagy olajtermelői és fogyasztói közötti kapcsolatok átrendeződése, és egy alapvetően sérülékenyebb olajpiac létrejötte. A nyugati világ a klímaváltozásra és zöld átmenetre fókuszálva alapjaiban becsüli le a hagyományos energiahordozók, és különösen az olajpiac stratégiai jelentőségét.

A szerző az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány munkatársa.

Ez a támogatott tartalom az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány közreműködésével készült.