Leszámolnának vele, ám épp rá van szükség a fenntartható zöld átálláshoz

A 2022. február 24-én Ukrajna ellen meginduló orosz támadás után a Nyugat a szövetségeseivel drasztikus és addig példátlan beavatkozásokba kezdett az olajpiacon:

• Egyfelől a szankciókon keresztül igyekezett összeroppantani Moszkva olajeladásokból származó bevételeit (az orosz olaj importálásának teljes tilalma néhány átmenetinek szánt felmentéssel, az „olajársapka” rendszer a nélkülözhetetlen nyugati szolgáltatásokra bizonyos árszint felett - ezzel is lefelé kényszerítve az olajárakat).
• Másfelől az amerikai stratégiai olajtartalékból (SPR) történő nagyszabású intervenciókkal és az amerikai export történelmi csúcsra járatásával igyekezett lenyomni magukat az olajárakat.

Tekintve, hogy a Nyugat gazdaságilag „megsemmisítő” szankciókkal fenyegette meg Oroszországot, hogy megpróbálja eltántorítani Moszkvát az ukrajnai hadművelet megkezdésétől, valóban súlyos világpolitikai következményei lettek volna, ha végül be sem vezeti azokat. Maguk az olajpiaci szankciók és az olajpiaci beavatkozások azonban – az ötletektől a megvalósításig – magukon viselték az olajpiaci szituáció teljes félreismerésének jeleit (a keresleti oldallal lentebb foglalkozunk), és súlyos naivitásról tanúskodtak az energia-geopolitikai valóságról. (Hasonlóan az arab tavaszhoz, amikor az amerikai külpolitika úgy hitte, eljött az arab demokráciák korszaka.)

Így például Washingtont határozottan meglepetésként érte, hogy kérésével szembemenve az OPEC rövidesen agresszívan csökkenteni kezdte a kitermelését, annak érdekében, hogy ellensúlyozza az amerikai olajeladásokat, és a növekvő globális kereslet csökkenő termeléssel találkozzon – azaz emelkedjenek az árak.

Itt nem csak arról van szó, hogy Moszkva természetesen a magas olajárakban érdekelt, és kiváló kapcsolatokat ápol Szaúd-Arábia vezetőivel. (Míg a Biden-adminisztrációval fagyos a szaúdiak viszonya, amióta az USA a „pária országok közé” kívánta elszigetelni Rijádot a Hasogdzsi-gyilkosság után.) Még csak nem is arról, hogy egyébként, közel-keleti perspektívából nézve, miért kellene az arab olajtermelőknek súlyos anyagi áldozatot hozniuk Oroszország térdre kényszerítése érdekében?

Az OPEC arab tagjainak általában, és különösen az olajkartell politikáját meghatározó Szaúd-Arábia motivációja ennél is sokkal mélyebben húzódik: már csak 7 év maradt a grandiózus és csillagászati költségekkel járó stratégiai terv, a Vision 2030 megvalósítására. A 2016-ban elfogadott – és a Mohammed Bin Szalman koronaherceg személyes politikai küldetésévé vált – program lényege, hogy az 1980-ban még 10 millió, mára 36 millió lakosú Szaúd-Arábia váljon „az Iszlám világ szívévé”, az „Afro-Eurázsia kereskedelem központjává”, és egy, már elsősorban nem az olajbevételeitől függő, megújuló energiára is jelentősen támaszkodó high-tech nemzetállammá. (Az Egyesült Arab Emirátusok erőfeszítései is ebbe az irányba tartanak, csak a léptékek kisebbek.) Ennek az elemzésnek nem célja vizsgálni e rendkívül nagyratörő célok realitását, inkább annak költsége fontos számunkra: a Vision 2030-hoz tartozó rendkívüli méretű infrastrukturális projektek (mint például egy 9 millió lakos befogadására alkalmas high-tech város, Neom, felépítése a sivatagban a semmiből; egy robotizált tengerre épített kikötő kiépítése a Vörös-tengernél; egy példátlan, 100 százalékban megújuló energiára támaszkodó, vonal alakú okosváros kiépítése; Rijádban európai üzleti és kulturális negyedeket megszégyenítő építkezések) költsége meghaladja a 3000 milliárd dollárt. (Csak Neom felépítése mintegy 500 milliárd dollárba fog kerülni – ez az éves amerikai védelmi költségvetés több mint fele. Nem véletlen, hogy ilyen kiadások és gazdasági aktivitás mellett a szaúdi gazdaság még a rossz emlékű 2022-ben is csaknem 9 százalékkal növekedett, ami az egyik leggyorsabb növekedés volt a világon.)

Szaúd-Arábia államháztartását ezek a kínai léptékű beruházások olyan mértékben terhelik meg, hogy a királyságnak a 2022-es háborús olajárrobbanásra volt szüksége ahhoz, hogy egyáltalán pozitív mérleggel zárja az évet. A legtöbb szakértői számítás szerint 85 dolláros olajár alatt a költségvetés nem is stabilizálható: a Vision 2030-et nem lehet befejezni, a mostanra természetesnek vett jóléti kiadásokat pedig vissza kell vágni – annak minden politikai-társadalmi következményével. Mindezek fényében érthető válik, hogy hol van a közös érdek a szaúdi és orosz fél között – Washington legfeljebb akkor számíthat Rijád segítségére, ha az olaj ára olyan magasságokba ér, ami már szaúdi érdekeket is sért.

Az OPEC-kel folytatott olajháború kifejezetten kellemetlen pillanatban történik kínálati oldalon, mivel a nyugati olajtermelők a jelenlegihez képest már nagyon nehezen tudják (legfeljebb sokkal magasabb árak mellett és csak kisléptékben) tovább fokozni a termelést. Ennek nem kényszerű geológiai (nincs elég olcsó olaj) vagy technikai (nem elérhető az olaj) okai vannak: az elmúlt évtizedben egyre inkább erőltetett zöld átállás gazdaságpolitikája Nyugaton oda vezetett, hogy egyszerűen elhanyagolták a fizikai olajipari befektetéseket a zöld beruházások javára. (Az elhanyagolást úgy kell érteni, hogy az ellenséges politikai, pénzügyi és jogi környezetet látva minden amerikai, európai és kanadai olajvállalat kétszer is meggondolta, hogy milyen hosszú távú olajbefektetésbe vág bele, és motivált volt abban, hogy sok esetben inkább egy mesterségesen támogatott megújuló befektetést válasszon.) Reálértéken a globális olajberuházások volumene legalább 40 százalékkal csökkent, és a megvalósult beruházások többsége földrajzilag a nyugati országokon kívül esik.

Itt fontos megjegyezni, hogy nem a zöldberuházások növekedése a probléma: az önmagában nagyon is pozitív. Hanem az, hogy a zöldberuházások erőltetése a piaci folyamatokat semmibe véve, a politika által erőltetett tempóban zajlott a fosszilis beruházások rovására. Ez elkerülhetetlenül azzal jár, hogy fokozatosan (egy-egy nagy projekt időtávja 5-7-10 év, tehát ez egy lassú folyamat) leépül a nyugati olajtermelési kapacitás. Miközben logikusan belátható, hogy éppen stabil olajellátásra lenne szükség ahhoz, hogy a zöldátállás politikailag fenntartható folyamat legyen.

Az, hogy az ukrán háború és a nyugati–OPEC olajháború nem okozott azonnal olajpiaci válságot, a csúcsra járatott amerikai, kanadai (és a Washington által hallgatólagosan támogatott iráni) olajexport mellett elsősorban az amerikai stratégiai olajkészletből végrehajtott intervencióknak köszönhető. Utóbbi azonban 40 éves mélypontra került, és már nem sokszor lehet élni vele. Felmerül a kérdés, mi történik az olajpiacon, ha az orosz olajszankciók szigorúbb betartatása valamiért mégis sikerülne, vagy Irán és Szaúd-Arábia belekeveredik az Izrael–Hamász-háborúba és az olajlétesítményeket támadás éri?

A keresleti oldal: az olajkereslet folyamatosan növekszik

Míg a kínálati oldalon, mint láttuk, a problémák jelentős része mesterséges eredetű, így olajpiaci „baleset” esetén lesz némi potenciális mozgástér a helyzet javítására: így például születhet fegyverszünet, hallgatólagos vagy nyilvános kompromisszum az olajháborúban, esetleg átmenetileg rugalmasabbá válhat gazdaságpolitika a fosszilis energiahordozók kitermelése tekintetében. (Itt érdemes előremutató példaként megemlíteni a nagy megbotránkozást okozó és sokak számára váratlan bejelentést, hogy a brit zöldátállás határidejét 5 évvel elhalasztják – amit a brit kormány egyszerűen csak a versenyképesség fenntartásával és a lakosság növekvő terheivel indokolt. Amire joggal adódik a kérdés, miért, mi lesz más 5 év múlva?)

A keresleti oldalra ugyanez azonban nem mondható el: a meghatározó médianarratívával és a nyugati politikai konszenzussal mit sem törődve a globális olajkereslet folyamatosan és megállíthatatlanul növekszik, legfeljebb a növekedés tempója lassul, és éppen idén nyáron érte el az új történelmi rekordot.

Ennek oka egyszerű: hiába stagnál vagy enyhén csökken a nyugati olajfogyasztás – részben valóban a zöldátállás és a hatékonyabb technológia, részben azonban az ipari aktivitás Keletre költözése miatt: a Föld 8 milliárdos lakosságából több mint 7 milliárd fő nem a Nyugaton él, és a gazdasági, infrastrukturális és életszínvonal tekintetében zajló dinamikus fejlődéssel pedig exponenciálisan több olajra van szüksége. Néhány példa, hogy ennek súlyát érzékeltessük:

• 2005 óta a teljes olajkereslet-növekedés a nem OECD-országokban történik.
• Jelenleg a Föld lakosságának 12 százaléka használja fel a kitermelt olaj 41 százalékát. A fejlett országok lakosai jelenleg fejenként évi 13 hordó olajat „használnak fel” (autózás, tömegközlekedés, építkezések, vegyipar, nehézipar), míg a világ többi részének lakosai mindössze 3 hordót. Ha a gazdasági fejlődéssel ez az átlag akár csak 5 hordóra emelkedik, ez napi 38 millió (!) hordóval több olaj felhasználását jelenti, a mostani 103 millió hordós fogyasztásra rakódva.
• Jelenleg mintegy 1500 millió gépkocsi járja a világ útjait. Ennek túlnyomó részét, 900 milliót a Nyugaton élők birtokolnak, kínaiak – a lakosságához képest mindössze – 300 milliót. Az 1,2 milliárd lakosú Afrikában mindössze 26 millió ez a szám. Sejthető, hogy, milyen üzemanyag- és energiaigénnyel jár majd, ha beválnak az iparági jóslatok, és 2050-re 3000 millió jármű lesz forgalomban.
• Az olaj iránti kereslet megugrását persze tompítja majd az elektromos, vagy más alternatív energiát használó autózás – Kínában például meredeken emelkedik, és idén már 24 százalék az eladott tisztán elektromos autók részaránya –, de figyeljük meg, hogy a járműpark felének kell globálisan (!) zöldnek lennie csak ahhoz, hogy az autózás olajigénye változatlan szinten maradjon.
• Itt Európában kevésbé érezzük, de globálisan rendkívüli nyomás alatt van az építőipar (és az abba beszállító vegyipar és nehézipar), hogy elegendő modern lakó- és irodaépület épüljön fel a gyorsan növekvő létszámú középosztályok számára. Brazíliában és Indiában például a politikai választások súlyos kérdése a lakhatás: Brazíliában 10 évente 50 százalékkal nő a megépített otthonok száma, ami túlságosan lassúnak számít, hasonlóan Indiához, ahol 2035-re a hiányzó épületek 70 százalékát még meg kell építeni. (És hasonlóan dinamikus az igény a felhőkarcolókra is.) Mindennek jelentős olajigénye lesz, amit nem vagy csak részben lehet kiváltani.

Végül érdemes megemlíteni, hogy heves, néha szürreális viták zajlanak az olajkereslet előrejelzésével foglalkozó nagy nemzetközi intézetek között: a Nyugat-orientációjú IEA (Nemzetközi Energiaügynökség) szerint például az évtized végére már tetőzik az olajkereslet, míg a nyilván „kincstári optimista” OPEC kutatásai szerint ez teljesen irreális, és legkorábban 2045-ben várható. Hogy kinek lesz igaza, azt nyilván a jövő fogja eldönteni. (Érdekesség, hogy az 1970-es években közmegegyezés volt a szakértők körében arról, hogy legkésőbb 2000-re elfogynak a kitermelhető amerikai olajkészletek, ami mára komikusnak hat annak fényében, hogy az USA a világ egyik vezető olajexportőrévé vált. Az előrejelzésekkel tehát óvatosan kell bánni.) Azonban nagyon tanúságos, és méltatlanul keveset tárgyalt tény Norvégia tapasztalata: az elmúlt három évben az eladott személyautók 80 százaléka zöld, ennek ellenére a norvég üzemanyag-fogyasztás mindössze 10 százalékot esett a tömegközlekedés és az iparhoz köthető fogyasztás növekedése miatt.

Mindezek fényében más szemmel olvassuk majd a klímaváltozás-tagadással nehezen vádolható Rishi Sunak brit miniszterelnök szavait, mikor megindokolta a zöldátállás elhalasztását:

(..) Nincs semmi ambiciózus abban, hogy egyszerűen céldátumokat határozunk meg egy rövid szalaghír kedvéért, anélkül, hogy őszinték lennénk a közvéleménnyel a súlyos döntésekkel és áldozatokkal kapcsolatban, és mindezt bármiféle értelmes demokratikus vita mellőzésével.