Zöldátállás: óriási szakadék mutatkozik a valóság és a narratíva között

A világ szénfogyasztása idén ismét új történelmi csúcsra emelkedett, és a szénenergia aránya az energiatermelésben magasabb, mint 2015-ben volt. Mi több, nagyjából ugyanott van, ahol 50 éve. Mindez okozhatott némi zavart az idén november végén Dubajban megrendezésre kerülő COP28 klímakonferencia résztvevői között is: végtére is legutoljára 2021-ben jelentették be a környezetet legsúlyosabban károsító – az olajnál másfélszer, a gáznál kétszer több szén-dioxid és számos más mérgező anyag kibocsátásával járó – szénenergia-termelés küszöbön álló végét. Ezt egyébként az akkoriban valóban impozánsan csökkenő szénégetés-mutatók tették lehetővé – a zuhanás év/év alapon olyan dinamikus volt, hogy kellő bátorsággal jobbra húzva az éveket jelölő Excel-oszlopokat, pár év alatt összeomlani látszott a szénenergia aránya a világban.

Sajnos mindez azonban csak optikai illúzió volt a Covid-járvány okozta gazdasági leállás közepette, ugyanis azóta a világ szénfogyasztása visszatért a tényleges trendhez, azaz az emelkedéshez.

Sokatmondó, hogy a történelminek szánt 2015-ös párizsi klímakonferencia idején évi 7,7 milliárd tonna szenet bányásztak, míg 2022-ben már 8,3 milliárd tonnát, a világ energiatermelésében pedig a szén aránya teljesen változatlanul 30 százalék körüli – csak éppen sokkal magasabb globális energiafogyasztás mellett.

Vagyis a szénégetés nemhogy nem csökkent, még a volumene is jelentősen növekedett. A helyzet tehát sokban hasonlít a globális olajkereslet – a nyugati intézményi előrejelzésekkel évről évre dacoló – folyamatos emelkedéséhez.

A COP28-delegációk így végül úgy döntöttek a konferencia előtti egyeztetésen, hogy némileg szerényebben a „szénenergia sürgős kivezetését” javasolják majd a kommunikációba szövegezni. A szénnel kapcsolatos logikai-matematikai problémát – azazhogy a felhasználása a kivezetés folyamata alatt egyre csak növekszik – inkább megkerülték, helyette a megújuló energiatermelés 2030-ig történő megháromszorozását emelték a konkrétumok – utólag is ellenőrizhető – szintjére.

Hogyan lehetséges, hogy ha világszerte konszenzus van a szén kivezetésének szükségességéről, akkor annak felhasználása az energiatermelésben mégis folyamatosan növekszik? A nemzetközi energiaügynökségek friss előrejelzéseiben persze mindez csak átmeneti jelenség: tényként beszélnek arról, hogy pár éven belül (jellemzően 2030-ig) teljes fordulat következik be a szénfelhasználás tekintetében. A tetőpont elérése után meredeken csökkenni fog. Persze felmerül a kérdés, hogy mi történt akkor a 2015-ben és az azóta rendszeresen bejelentett szénfelhasználási fordulatokkal. Illetve milyen, tényeken alapuló érvek támasztják alá ezt a fordulatot azonkívül, hogy ennek sürgős szükségességében továbbra is mindenki egyetért?

A szénenergia-termelés makacs fennmaradásának egyik okát a szén mint energiahordozó fontos előnyeiben szokás megtalálni: a magas energiatartalmú, könnyen bányászható, szállítható és tárolható szén és lignit mintha arra lenne kitalálva, hogy kiegyensúlyozza a többi energiaforrás időszakos kiesését vagy kockázatait.

• A szélturbinákat szélcsendes időben.
• A napelemeket minden alkalommal, amikor nincs erős napsütés.
• A vízerőműveket szárazság idején. (Ez Kínában különösen súlyos gondokat okoz.)
• Az atomerőműveket az időszakos és rendkívüli leállások, karbantartások alatt.
• Geopolitikai vagy háborús konfliktusok idején, amikor a gázszállítások leállhatnak.

Az utóbbira természetesen jó példa a 2022-ben Oroszország ellen bevezetett szankciós rendszer és az EU drasztikus leválása az orosz energiahordozókról. A környezetvédelemben élenjáró Németországban – ahol a Zöldek a szénégetés rekordidő alatti, 2030-ig történő kivezetésének feltételével csatlakoztak a kormánykoalícióhoz – számos szénerőművet újra működésbe kellett helyezni, és az ország arányaiban most több szénenergiát használ fel (27 százalék), mint 10 évvel ezelőtt (24 százalék), amikor elkezdte a zöldátállást.

Itt érdemes megemlíteni, hogy kitartó erőfeszítések után Németország már valóban több energiát állít elő szélturbinákkal, mint szénnel (30 százalék), ebben azonban kevés a köszönet. A szélenergia-iparág egész Európában a csőd szélén tántorog – a globálisan is meghatározó német Siemens Energytől a dán Orsteden át a kontinensen legnagyobb svéd szélfarmokig. Emögött természetesen az erőltetett fejlesztés és a piaci racionalitás megkerülése áll: a magas költségeket az ehhez képest alacsony – szerződésekben fixált árakon képződő – bevételek nem tudják fedezni. A zöldátállás e kritikus szakaszában nyilvánvalóan az iparág állami segítséggel, de megmentésre kerül. Ez azonban mindenképpen magasabb áramátvételi árakat jelent majd, jóllehet már most is olcsóbb Texasban vegyipari alapanyagokat vásárolni és azokat német vegyipari üzemekbe – a környezetet szennyezve – hajóval átszállítani, mint Németországban előállítani a magas helyi energiaárak miatt. (A német vegyipar termelése most 50 éves mélypont felé közelít.) Az egész EU-ban 2022-ben 5 százalékkal több szenet termeltek, mint egy évvel korábban, és a még így is hiányzó szén nagy részét az oroszoknál jóval magasabb áron termelő Egyesült Államokból kellett importálni és a kontinensre szállítani. (Ez sem lehetett éppen környezetkímélő.) Nem véletlen, hogy Magyarországon a Mátrai Erőmű termelését meg kellett hosszabbítani, minden klímapolitikai és gazdaságossági probléma ellenére. A szén tehát fontos biztonsági tartalékot jelent minden energiamixben, és egyelőre nincs alternatívája.

A széntüzelésű erőművek fennmaradásának – és, mint láttuk, valójában a szénégetés volumennövekedésének – másik fő okát egyetlen konkrét országgal szokás azonosítani: Kínával. Miközben Kína eleve a világ messze legnagyobb szénfogyasztója – csaknem annyi szenet termel és fogyaszt el egy évben, mint a világ többi része együttvéve –, az ország széntermelése tavaly 9 százalékkal 4,5 milliárd tonnára szökött fel, és csak 2023 első felében 50 gigawattnyi új szénenergia-termelő kapacitást állított üzembe. Jegyezzük meg, mindezt úgy, hogy a világsajtó a Covid-járvány utáni újranyitás lassúságáról és a megtört kínai növekedésről cikkezik. Ökonometriai elemzések szerint a kínai szénfogyasztás minden 1 százalékos növekedése a kínai GDP 0,15 százalékos emelkedésével jár együtt. Tekintve, hogy a világ szén-dioxid-kibocsátásának mintegy 30 százaléka Kínában keletkezik, beláthatjuk, hogy mennyire irreleváns, mondjuk, az európai országok önkéntes szénfogyasztás-csökkentése, összehasonlítva a kínai növekedés kérdésével.

Igaz ugyan, hogy Kína példátlanul dinamikus tempóban fejleszti megújulóenergia-kapacitásait is: idén például 154 gigawatt napenergia-kapacitást hoz létre, és jövőre ennek megduplázását tervezi. (Ennek léptékét jól szemlélteti, hogy a teljes létező német napenergia-kapacitás jelenleg nincs 70 gigawatt!) Azonban közben hasonló nagyságrendekben építi ki szénenergia-kapacitásait is, 2022-ben 106 gigawatt teljesítményű új, széntüzelésű erőmű került engedélyezésre, és további 240 gigawatt kapacitás üzembe helyezése is a „csőben van”. Mindezek fényében nem meglepő, hogy a szénkorszak vége csak nem akar elérkezni.

A ma meghatározó narratíva tehát, mint láttuk, elsősorban a szén kiegyenlítő szerepét és Kína szénenergia-felhasználását okolja az eddigi, átmenetinek tekintett kudarcokért. Ez azonban, és akkor jóhiszeműek voltunk, a fejlett és stagnáló népességű országok optikai csalódása: a valódi probléma az, hogy a fejlődő világ gazdasági növekedésével a globális energiafogyasztás olyan tempóban növekszik, amivel minden létező fosszilis, megújuló és nukleáris energiaforrás együttes bevonásával lehet csak egyáltalán lépést tartani.

Olyan országokban, mint például Kína, India, Indonézia és Pakisztán, vidéken még mindig mindennaposak az áramkimaradások, miközben összesen 3,3 milliárd fős (és növekvő) lakosság várja el a középosztályi életszínvonalat. A prioritás nem az energiaforrások közötti válogatás, hanem a lehető legtöbb és legmegbízhatóbb energiaforrás bevonása: India – számos zöld- és fosszilisenergia-beruházásával párhuzamosan – a szénenergia-kapacitás 40 százalékos növelését tervezi 2030-ig. (Éppen akkor, amikor a legtöbb nemzetközi előrejelzés szerint elvileg már elérte a világ a szénfelhasználás csúcspontját!) Hasonló mértékű lesz a szénerőmű-építés tempója a 270 millió lakosú Indonéziában, és megnégyszereződik a 230 milliós Pakisztánban. Nem nehéz megjósolni továbbá, hogy mire Kínában tényleg sor kerül a szénerőművek tömeges bezárására – az addig a mai kapacitás sokszorosára kiépült megújuló-, gáz- és nukleárisenergia-termelésnek köszönhetően –, hasonló szituációba kerül a 2050-re 2,5 milliárd lakosú Afrika.

Érdemes továbbá megemlíteni, hogy az elektromos autózás gyorsuló elterjedése és a robotizáció önmagában is jelentős felfelé nyomást fog kifejteni a globális áramfogyasztásra, hiszen esetükben kiesik az üzemanyag mint energiaforrás. Ezzel a kincstári optimista „fordulat-előrejelzésekben” a legritkább esetben számolnak. Mértékadó becslések, mint például a brit parlament számára készült tanulmány szerint a személyautózás döntően elektromossá válása önmagában 10 százalékkal növeli meg a globális elektromos fogyasztást 2030-ra. (Ebben nincs benne semmilyen ipari alkalmazás, nehézgépjármű.)

Az optimisták visszatérő érve – mely szerint a zöldenergia-források aránya hamarosan átveszi a szén helyét az elektromos áram termelésében – matematikailag persze megtörténik. Ez azonban nem sokat fog segíteni a klímaváltozás lassításában, hiszen abban az elégetésre kerülő szén abszolút mennyisége számít, amely tovább növekszik majd, legfeljebb a növekedés tempója lassul idővel.

Mindent egybevetve sokkal többet segítene a föld klímájának és a zöldátállásnak, ha a fejlett országok erőfeszítése a szénkorszak végének illuzórikus, doktriner kergetése helyett a szén-dioxid-leválasztásra (a szénerőművek szén-dioxid-kibocsátásának csökkentésére) irányulna.