„Aki sokat költ, sose gazdag” – Miért lehetnek félrevezetők a fogyasztási mutatók?

„Aki sokat költ, sose gazdag.” Így érvel Honoré de Balzac francia regényíró, a francia realista regény megteremtőinek egyike Az ateista miséje című művében. Ezzel nyilvánvalóan arra utal, hogy aki a jövedelmét feléli és láthatóan sokat fogyaszt, az ugyan egy ideig jó életszínvonalon él, később azonban a saját jövőbeli lehetőségeit szűkítheti be. Arról már nem is beszélve, ha hitelfelvétel eredményeként történik a jelenbeli fogyasztás. Nemzetgazdaságok esetében is hasonlóan lehet mindez.

Tudvalevő, hogy az összgazdasági kibocsátás (Y) a fogyasztás (C), a beruházás (I), a kormányzati vásárlás (G), és a külkereskedelmi mérleg eredményeként (EX-IM) áll elő, amit a következő képlet szemléltet:

Y = C + I + G + (EX - IM)

A formulából talán az adódik, hogy a kibocsátás mint egész, a korábban említett tényezők pedig mint részek jelennek meg. Előfordulhat-e azonban, hogy valamelyik rész nagyobb értéket képvisel, mint az egész? A fogyasztás esetében biztosan. Ilyen esetben a fogyasztás és a kibocsátás (C/Y) mutatója 100 százalék felett van, mindez azt jelenti, hogy a fogyasztás nagysága meghaladja a nemzeti jövedelmet.

Ez leginkább úgy lehetséges, ha a beruházás, a kormányzati vásárlás és a külkereskedelmi mérleg tényezői közül legalább az egyik, vagy éppen mindegyik negatív. Tehát az egyik eset az, amikor a nemzetgazdaságban nincs beruházás, nincs kormányzati vásárlás és a külkereskedelmi mérleg is negatív.

Ezen a ponton felmerül az a kérdés, hogy vannak-e olyan országok, ahol 100 százalék vagy annak közelében mozog a fogyasztás és a kibocsátás hányadosa. Kérdésként felmerül még az is, hogy ezek magas vagy éppen alacsony jövedelmű országok. A Világbank adatbázisa a Final consumption expenditure (% GDP), tehát a végső fogyasztási kiadások arányát mutatja a GDP százalékában. Ha leegyszerűsítően gondolkodnánk, akkor azzal érvelnénk, hogy a listát a leggazdagabb országok vezetik, ugyanis ahol nagy a jólét, ott sokat is fogyasztanak. Ezzel szemben a lista első szelete így néz ki:

Ezen országok között egyetlen magas jövedelmű gazdaságot sem találunk, ellenben sérülékeny, polgárháború szélén és háborúban állót annál inkább. Ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az a nemzetgazdaság, amelyik magas fogyasztás/kibocsátás mutatót produkál, semmi esetre sem tartozhat a magas fejlettségűek közé, legalábbis tartósan biztosan nem. És igaz-e, hogy ha alacsony a fogyasztás és a kibocsátás aránya, akkor feltétlenül fejlett az adott gazdaság? Erről tanúskodik a második ábra:

Az ábrán látható országok között találjuk Mongóliát, Angolát, Gabont, Norvégiát, Luxemburgot, Írországot, de Máltát is. Rendkívül vegyes a kép, ugyanis az országok között vannak alacsony, közepes, de még magas jövedelműek is. Az azonban sokatmondó, hogy a legversenyképesebbek közé tartozó Írország, vagy éppen Szingapúr éppen a legszerényebb fogyasztási rátával rendelkezik.

Európában ugyancsak színes a kép, ezt az alábbi térkép mutatja be:

Ebből az derül ki, hogy a háborúban álló Ukrajnában 100 százalék felett mozog a mutató, míg a legkedvezőbb értéket Írország (39,4 százalék) adja. A színezésből nehéz bármiféle mintázatot kiolvasni, az azonban kirajzolódik, hogy a balkáni országokban jellemzően magasabb a fogyasztás/kibocsátás mutatója. Magyarország sajátos szigetként emelkedik ki, ugyanis mindegyik szomszédos országnál alacsonyabb rátát produkál a 69,5 százalékos mutatójával, mellyel a régión belül csak Csehország tud versenyre kelni (66,0 százalék). A magyar és a román viszonylatban pedig majdnem pontosan 10 százalékos különbség jelentkezik.

További érdekesség, hogy ebben az időszakban mely országok formálódtak át leginkább a fogyasztás intenzitása szempontjából. 2000 és 2023 között a mutató számos ország esetében szinte alig változott, viszont Írországnál 36 százalékkal csökkent a fogyasztás szerepe a kibocsátásban, míg Finnország esetében 15 százalékkal növekedett. Magyarországon 8 százalékos csökkenés következett be, ami a végső fogyasztás GDP-arányos mutatójának enyhe korrekciójaként értelmezhető.

Romániában ugyanilyen korrekció ment végbe, csak ott magasabb szintről indult a mutató. Lengyelország és Csehország is hasonló mértékben korrigált, a V4-es régióban egyedül Szlovákia mutatója emelkedett meg nagyjából 5 százalékkal.

Érdemes lehet a ma már az Európai Unióba tartozó országokat sorrendbe állítani, és megvizsgálni, hogy a szélesebb körű adatközélés (1995) elindulása óta milyen változások történtek, és ebben milyen volt Magyarország átalakulása.

1995-ben Luxemburg mutatója volt a legalacsonyabb (60,1 százalék), míg ezután Csehország és Írország következett. A legmagasabb fogyasztási mutatókat pedig Horvátország, Lettország, Litvánia, Görögország, Portugália és Románia produkálták nyolcvan, sőt Horvátország esetében 90 százalék közeli mutatókkal. A déli és a keleti periféria tehát magas rátákkal képviseltette magát. Az országok között Magyarország a nagyjából 77 százalékos mutatójával „középtájon” helyezkedett el Szlovákia és Szlovénia között. Mindez, ahogyan már látni fogjuk a későbbiekben, megváltozott.

Az ezredfordulóra igazából minimális változások történtek, ugyanis továbbra is Luxemburg vezette a listát, ezután viszont Írország, Finnország, Csehország és Hollandia következett. A leginkább fogyasztásközpontú országok azonosak maradtak: Litvánia, Bulgária, Románia, Görögország, Horvátország és Lettország.

Magyarország maradt ugyan „középen”, de egy enyhe lefelé mutató korrekció után, már olyan országok között szerepelt, mint Németország vagy Franciaország. Nagyobb változások 2010 után indultak el, ugyanis az évtized elején hazánk a közel 75,5 százalékos értékével már a lista első harmadában, Belgium és Finnország „szomszédságában” kapott helyett.

Az „élmezőnyben” és a lista végén érdemi változás nem történt, ugyanakkor Románia közel 80 százalékos mutatója már a középmezőnybe emelte az országot, míg a görög ráta 90 százalék fölé kúszott. A 2008-as válság hatásai természetesen megjelentek az indikátorokban és a strukturális különbségek elmélyültek.

Érdemi változás a 2023-as adatokban már megfigyelhető. A lista élére Írország ugrott, ahol, ahogyan azt korábban is jeleztük, 40 százalék alá esett a mutató. Málta megjelenése a harmadik helyen ugyancsak figyelemreméltó, Magyarország nyolcadik helye meg inkább, ugyanis ez már a lista első negyedét jelenti. A legnagyobb „fogyasztók” esetében viszont nem történt érdemi változás, ugyanis Görögország, Lettország, Portugália, Románia és Horvátország, tehát továbbra is a déli és a keleti periféria országai zárják a sort nyolcvan, vagy még annál is nagyobb értékekkel.

Az EU tagországok esetében néhány érdekességet meg lehet még figyelni, ha a mutató alakulását 2000 és 2023 között vesszük szemügyre. 2000-ben a legmagasabb rátát Litvánia adta (87,4 százalék), míg a legalacsonyabbat Luxemburg (54,6 százalék), 2023-ban a legszerényebb mutató már Írországé volt (39,3 százalék), még a legmagasabb Görögországé (88,1 százalék). Magyarországon ekkor 75,6 százalék volt a ráta. Ezek ugyan utalhatnak fejlettségbeli különbségekre, azonban az egyoldalú megállapításokkal óvatosan kell bánni.

Az eddigiekből egyébként az látható, hogy

Az eddig említett mutatók tehát a Világbank adatbázisából származnak, és a végső fogyasztási kiadások arányát mutatják a GDP százalékában. Ezek a mutatók nem azonosak az Eurostat úgynevezett „egyéni fogyasztás” (actual individual consumption, AIC), a nemzeti számlák rendszerében a „háztartások végső fogyasztását” jelentő mérőszámmal. Ez utóbbiban a lakosság vásárolt fogyasztása mellett az úgynevezett természetbeni fogyasztás is szerepel (például egészségügy és oktatás). Tekintve, hogy ez a legszélesebb fogyasztási kategória, az Eurostat gyakran használja ezt a mutatót egyfajta jólétérzet-mérőszámként, ugyanis az érvelés szerint a fogyasztás alapvetően határozza meg akár a szubjektív jólétérzetet is.

Ezen a ponton látható a mérőszám hiányossága, ugyanis a fogyasztás valóban meghatározza a jelenbeli szubjektív jólét érzését, viszont a fogyasztásnak van egy fenntarthatatlan szintje, ami a jövőbeli növekedési lehetőségeket csökkenti. Ezért láthattuk, hogy a legmagasabb végső fogyasztási mutatót produkáló országok rendre alacsony vagy közepes jövedelműek, de leginkább konfliktusok által sújtottak.

A vonatkozó szakirodalom sem dimenzionálja túl a fogyasztásra épülő gazdaságpolitikát és gazdasági struktúrát. A BIS (Bank for International Settlements) egyik 2017-es tanulmánya arra hívja fel a figyelmet, hogy ugyan a GDP növekedését egyre inkább a fogyasztás fűti a világban, azonban a fogyasztás által vezérelt bővülés általában lényegesen szerényebb, mint amikor a növekedést az összkereslet más összetevői (is) hajtják. Ennek pedig az elsődleges oka az egyensúlytalanságok megjelenése.

A szerzők tanulmányukban azt mutatják meg, hogy az olyan tényezőknek köszönhetően, mint a hitelezés növekedése és az emelkedő ingatlanárak, rövid távon fellendül a fogyasztás. Azonban közép és hosszú távon a fogyasztás növekedésének előfordulása, és önmagában a fogyasztás által vezérelt növekedés, illetve az eladósodás visszaveti a gazdasági növekedést. Éppen ezért az egyensúlytalanságok felhalmozódását kezelő és a beruházásokat erősítő gazdaságpolitikai intézkedések központi szerepet játszanak a tartós növekedés előmozdításában. A szerzők még arra is rámutatnak, hogy a fogyasztás jelenlegi erőteljes növekedése legalább két meghatározó ok miatt is a gazdaság későbbi lendületvesztését idézheti elő.

• Először is, ha a megnövekedett fogyasztás eladósodással jár együtt, akkor az a jövőben korlátozhatja a fogyasztási kiadásokat. Más szerzők is úgy vélekednek, hogy a múltbeli hitelállomány-növekedés általában elgyengíti a jövőbeli növekedést, akár azért, mert pénzügyi válság következik be, akár egyszerűen azért, mert az hitelfelvevők a visszafizetési képességeikhez képest túlságosan sok hitelt vettek fel, és egy idő után le kell építeniük a felhalmozott hitelállományt. Ezért előfordulhat, hogy a fogyasztás által vezérelt, hitelfelvétellel finanszírozott bővülés végül a jövőbeli összkeresletet csökkenti, ugyanis a háztartásoknak egy idő után nagyobb részt kell fordítaniuk a jövedelmükből adósságszolgálatra.
• Másodsorban a fogyasztásvezérelt növekedés mögött vagyoni hatások is állhatnak, különösen a tulajdonhoz kapcsolódó vagyonéi. Amikor a reál ingatlanárak emelkednek, az ingatlantulajdonosok úgy dönthetnek, hogy a tőkenyereségük egy részét elfogyasztják, ami növeli a fogyasztást, és ezáltal a GDP-t is. Abban az esetben azonban, ha a jövedelmek nem nőnek az ingatlanárakkal összhangban, vagy ha az ingatlanárak növekedése megfordul, a háztartásoknak vissza kell fogniuk a fogyasztást, ami csökkenti a GDP növekedését.

A fogyasztás alakulása azonban nem minden esetben játszik ok-okozati szerepet, sokszor indirekt módon változik. Ha kedvezőtlenek a gazdasági kilátások, akkor a beruházási aktivitás gyenge. A gyenge beruházás ekkor alacsony növekedéssel jár(na) együtt, ami viszont fogyasztásvezéreltnek tűnő növekedésben öltene testet. Ennek oka pedig az, hogy a fogyasztás ragadósabb, tehát kisebb visszaesést mutat, mint a GDP.

Ezen áttekintéssel arra kívántuk felhívni a figyelmet, hogy ugyan a bővülő fogyasztás minden esetben növeli az egyéni jólétet és az életszínvonalat, de mind az egyén, mind pedig a nemzetgazdaság szintjén létezik egy ún. fenntarthatatlan fogyasztási szint, amelynél a jövőbeli növekedési lehetőségek kerülnek veszélybe. A legkiegyensúlyozottabb és legversenyképesebb országok esetében 40 százalék közelében mozog a végső fogyasztási kiadások súlya a GDP-ben, míg a legtorzabb gazdaságszerkezettel rendelkező országoknál 130 százalék felett jár a mutató. A fogyasztás nagysága és színvonala fontos mérőszám a gazdasági fejlettség vonatkozásában, azonban a fejlettségbeli vizsgálatok esetében érdemes figyelembe venni a fenntarthatósági és a gazdaságszerkezeti vonatkozásokat is. A balzaci idézetet pedig így adaptálhatjuk a jelenkorra és az érintett kérdéskörre: Aki nem fenntarthatóan költ, az sohasem lesz gazdag.