Valter
11 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

A földalatti szellemerőmű gazdát keres

2009.05.17. 11:15 Módosítva: 2009.05.17. 11:26
Hasznosítani szeretné az állami tulajdonú Nitrokémia Zrt. azt a négyezer négyzetméteres, két szintre és három teremre tagolt, keskenynyomtávú vasúttal felszerelt hatalmas barlangrendszert, ami egykor a cég erőműve volt. A föld alatt építették meg, 1927-től 1972-ig működött, a legnagyobb titokban Balatonfűzfőn. A kilencvenes években ócskavasnak eladták belőle a berendezést, az üres termeket most kicsit kicsinosították, és megpróbálják valami értelmesre felhasználni.

"Szívem szerint valamilyen kiállítóhelyet rendeznék be, ahogyan a párizsi Orsay múzeumot megcsinálták egy kulturális-turisztikai attrakcióvá, de persze az üzleti célú hasznosítása sem kizárt" – mondja Bakonyi Árpád, a Nitrokémia Környezetvédelmi Tanácsadó és Szolgáltató Zrt. vezérigazgatója. Egy harmincoldalas dokumentumot forgatunk a kezünkben, miközben kissé sárosan és kissé lihegve ülünk a vezérigazgató dolgozószobájában.

Mentségünkre szóljon, hogy percekkel korábban még több tíz méterrel a föld felszíne alatt, nyolcvan éve épült termekben és folyosókon kóvályogtunk, helyenként csak egy zseblámpa vagy mobiltelefonunk fényénél keresve a továbbvezető utat. A Nitrokémia földalatti erőművében jártunk – ezt mutatja be a már említett harminc oldal is –, pontosabban annak több ezer négyzetméternyi üresen maradt csarnokaiban, amelyet a cég vezetői most valami értelmes célra szeretnének hasznosítani. Az ötletbörze már elindult, döntés azonban még nincs – május 29-én például nyílt napot rendeznek a mélyben, hogy bárki saját szemével láthassa esetleges álmai helyszínét. Bakonyi úrék, akik eddig húszmillió forintot költöttek a részleges rendbetételre, az igazi Nagy Ötletet várják.

Képek a föld alól
Képek a föld alól

A földalatti erőmű termeibe a Nitrokémia gyártelep északi végében lévő, az egyik jellegtelen irodaépületbe rejtett csigalépcsőn vezet az út, majd egy körülbelül húsz fokban lejtő hosszú folyosón kell leereszkedni, hogy egyből egy erkélyszerű platformon kikötve elénk táruljon az első szépen bevilágított, barlangszerű tér. A méretek impozánsak, a hangulat, amit a hely áraszt magából, szinte leírhatatlan.

Az erőmű három, egyre mélyebben elhelyezkedő hatalmas csarnokban dohogott, a csarnokokból kettő kétszintes volt. A termeket zegzugos folyosók, lépcsők kötik össze, van ahol a még meglévő sínek mutatják, merre vitték a szenet vagy éppen a salakot. A visszhangos, tojásdad boltíves termek valamiféle furcsa egyházi hangulatot árasztanak, a kétemeletnyi belmagasságú meszelt falak közt olyan érzése támad először az embernek, mintha egy régi református templomban lenne. Azonban a szűk, félhomályos, vagy éppen koromsötét átjárókat, kisebb szobákat, a falakból kimeredő rozsdás vasdarabokat, a nem éppen finomkodva kiszerelt berendezések tátongó üregeit látva - és tudatosítva, hogy mélyen a föld alatt járunk - ez az érzés átcsap az ellenkezőjébe: mintha a pokol tornácán léptük volna be az imént.

Még az ördög trónját is meg lehet találni: a második terem végében a szétszedett kazán talapzatának vöröses téglafalai gigantikus fotelt formálva állnak, szinte magunk előtt látjuk, ahogy tömött sorokban vonulnak el Belzebub előtt az elkárhozott lelkek.

Megépítették, betemették

A föld mélyébe zárt erőmű természetesen nem volt olyan öreg, mint az ördög, építését 1924-ben kezdték el, bár előkészítő munkák már egy évvel korábban is folytak. Az eredeti célja az volt, hogy a lőport gyártó Nitrokémiának biztonságosan szolgáltasson gőzt és energiát – ebben a sorrendben, hiszen a lőporgyártás egyik legfontosabb kelléke a gőz – még háborús helyzetben is.

Kicsit csodálkozunk ezen, hiszen az ember azt hinné, egy háborúban a lőport kell védeni, nem a gőzt. De kísérőink felvilágosít: a lőporgyártás nem egy összetett művelet, így nem igényel bonyolult, költséges technológiát. Egy erőmű viszont nagyon komplex létesítmény, amit csak drágán és lassan lehet fel-, vagy sérülés esetén újjáépíteni, ezért kellett hát védeni – készítenek fel minket arra, hogy ha háborús helyzetre készülünk, hová vonuljunk ásóinkkal.

Klikk a képre!
Klikk a képre!

Ugyanis ezt a létesítményt is ásták, legalábbis részben, és nem bányászták. Épp elkezdenénk tanácstalankodni, hogy a legfeljebb két és fél, három méter magas járatokon hogyan vitték le a hegy mélyébe a kétemelet magasságú kazánokat és turbinákat, amikor elárulják nekünk, hogy bár helyenként több tíz méterrel vagyunk a felszín alatt, az erőművet nem "belebányászták" a földbe. Hanem ástak egy borzasztó nagy árkot, abba beleépítették a létesítmény nagy részét, turbinákat, kazánokat, csöveket, létrákat, vezetékeket, ésatöbbiket, majd az egészet betemették. Igaz, a gyártelep vasútállomásától a kazánokhoz vezető ötszáz méter hosszú iparvágány alagútját, valamint néhány kisebb folyósót feltehetően bányászati technológiával alakítottak ki.

Sokat persze nem tudni a munkáról: a gyár átalakulása, szétválása és profilváltása során a belső iratanyag elkallódott vagy megsemmisült, legnagyobb sajnálatunkra archív fotók sem nagyon maradtak fenn. A létesítményről és a beruházásról nyilvános feljegyzések sincsenek, sőt, a Nitrokémia-dolgozók szerint a fűzfőieknek is legfeljebb csak a fele tud a föld alatti objektumról, holott abban egykor száznál is többen dolgoztak; egy-egy műszakban hetven-nyolcvan ember volt a föld alatt.

Füstölgő dombok

A gyár annyira titkos létesítmény volt egészen a kilencvenes évek elejéig, hogy a telekkönyvi nyilvántartásban is csak egy nagy fehér foltként szerepelt az egész gyárterület. A cégnek még a kilencvenes években is opciós szerződése volt a honvédséggel: ha kérték volna, bármikor minden más munkát félretéve azonnal át kellett volna állni a harcászati célú lőszergyártásra.

A kevés archív képek egyike az egykori erőmű egyik berendezéséről
A kevés archív képek egyike az egykori erőmű egyik berendezéséről

Annyit persze biztosan lehet tudni, hogy az 1924-ben kezdett beruházás után 1927-től működött az erőmű. Bár a harmincas évektől a hatvanas évek közepéig folyamatosan fejlesztették, a kapacitását is bővítették, az 1972-es leállításáig lényegében változatlan volt a gépparkja.

Részben ez is lett a veszte: a kezdetben óránként 12 tonna gőz és 1 megawatt villamos energia előállítására képes erőmű kapacitásait – bár a gőztermelést jelentősen tudták növelni – az üzem a hetvenes évekre kinőtte, ráadásul a működése gazdaságtalanná is vált. Ezért döntöttek 37 éve úgy, hogy a széntüzelésű erőmű helyett egy felszíni, olajtüzelésűt állítanak üzembe – a történelem fintora, hogy mire az elkezdett teljes kapacitáson termelni, jött a nagy olajárrobbanás, és a működése éppúgy gazdaságtalanná vált, mint korábban a föld alattié volt.

A kilencvenes évek közepéig, több mint húsz éven át, minden érintetlen volt a föld alatt. Aztán valaki úgy döntött, hogy az egészet eladja ócskavasnak. "Én nem így döntöttem volna" – mondja erről Bakonyi Árpád, aki szerint aligha az elkótyavetyélt berendezésekért kapott harmincmillió forinton múlt a Nitrokémia sorsa. Így viszont a föld alatt nem maradt más, mint néhány csonka csővég, és a három hatalmas csarnok. Valamint az alsó szintre vezető iparvágány, amelyben egy speciális, fűtőtér nélküli, csupán a betáplált gőzzel hajtott kicsi mozdony vontatta a szenescsilléket.

A szénszállító útvonal a leghosszabb a három közül, ami az erőműbe vezet, 560 méteren át vezet a sín a felszínről a mélybe egy viszonylag szűk alagútban. Egyébként ez a jövőbeni hasznosítás egyik szűk keresztmetszete is egyben, a "vasútvonal" legfeljebb élményvonatozásokra jó, de komolyabb raktározási, logisztikai célokra a létesítmény a korlátozott szállítási lehetőségek miatt nem alkalmas.


Földalatti erőmű, Nitrokémia, Balatonfűzfő, gyártelep nagyobb térképen való megjelenítése

Pedig amúgy remek állapotban van a földalatti erőműfészek. A fehér falak még az eredeti meszelés nyomát viselik, ami egyben árulkodik a technológiát ide telepítő mérnökök ügyességéről: hiába működött itt széntüzelésű erőmű, a termekben nyoma sincs a koromnak, füstnek. Minderről a kitűnő szellőzőrendszer és több felszínre vezető kéménykürtő gondoskodott - ez utóbbiak az erőműtől távolabb vezettek a szabadba, így egy esetleges bombatalálat nem tett volna kárt magában az erőműben. Mondjuk furcsa látvány lehetett annak idején, ahogy a fűzfői dombokat borító erdő a benne rejtőző kémények miatt folyamatosan füstölgött. A szellőzés mindenesetre most is tökéletes, például ma is halkan és komótosan forogva szolgáltat friss levegőt egy hatalmas csapágyas ventilátor, afféle rózsaablakként díszítve az egyes számú termet.

Pokoli munka

Az az egy azonban biztos, hogy erőmű nem lesz még egyszer itt. Már egy 1996-ban kelt jelentésben az szerepelt, hogy az egyébként jó műszaki és statikai állapotú létesítményben erőmű beindítása 24 év után nem lehetséges. Sőt, a Nitrokémiának egyébként is hasznosíthatatlan, mert "a jelenlegi technológiai sorban az üzemnek felesleges és gazdaságosan nem használható". Ráadásul a jelentés szerint az eredeti funkciójának sem felel meg, hiába van a föld alá temetve, "a mai fegyverek ellen a létesítmény nem valószínű, hogy védettséget nyújt". Az igazgató kicsit attól is tart, hogy ha magára hagyva romladozik tovább az egész, akkor egy idő után be is szakadhat a mennyezet és a beomló föld betemetheti az amúgy világszerte egyedülálló kuriózumot.

Exerőmű képekben
Exerőmű képekben

A háború idején egyébként más tekintetben sem teljesített túl jól az erőmű – amelynek hosszú iparvágány-alagútja óvóhelyként szolgált –, holott 1941-ben és 1944-ben is bővítették, korszerűsítették. A feljegyzések szerint 1943 második felétől akadozott a szénszállítás, komoly zavarok voltak az erőmű (akkor szóhasználattal erőtelep) működésében. A szénellátással hónapokon keresztül problémák voltak, így az innen táplált fűzfői papírgyár energiaellátását teljesen le kellett állítani. Mindezt az erős szakszervezettel rendelkező erőtelepi munkások passzív ellenállásával magyarázta az utókor.

Persze a föld alatt akkor is kemény volt az élet, és gyakran akadozott a munkavégzés, még akkor is ha senki nem akart ellenállni. Az iparvasúti vagonokban télen gyakran befagyott a szén, amit sokszor kézi erővel, csákánnyal kellett lényegében kibányászni a kocsikból. Az erőmű a hatvanas évek végén már annyi szenet (évi 275 ezer tonnát) igényelt, hogy annak szállítása lefoglalta a Nitrokémia-telep vasúti kapacitásának több mint felét. A munkások már-már embertelen körülmények közt, a föld alatt, a gázos-poros levegőben télen-nyáron negyven fok körüli hőmérsékletben dolgoztak, vagyis telente ötven-hatvan fokos hőingadozásnak is ki volt téve a szervezetük. Ezt tudva, tulajdonképp nem is annyira szürreális a bennünk kialakult pokoli vízió.

Ehhez képest most egész évben kellemesen hűvösnek mondható, állandó 12-14 fok van a mélyben, nem csoda, hogy a hasznosítási ötletek között szerepelt a borospince is. Mi, első ránézésre, egy hangulatos Quake- vagy paintball-pályát láttunk bele, de el tudnánk képzelni kalandos filmek díszletéül vagy a már fedett fürdőmedencéből is színházat csináló Szász János egy különös hangulatú színdarabjának helyszínéül is. Ön mire hasznosítaná? Írja meg, és mi közzétesszük a legjobb ötleteket.