Élet készpénz nélkül

A bankkártya a fogyasztói társadalom egyik legnagyobb találmánya, olyan, mintha az ember az összes pénzét mindig magánál tartaná. A kilencvenes évekig szinte csak filmekben láthattuk, ahogy a szereplők a kis plasztikkártya felvillantásával tetszőleges élethelyzetben kiváltják a készpénzt, és az egész ugyanolyan csodálatos, elérhetetlen amerikai dolognak tűnt, mint mondjuk a drót nélküli telefon.

Ma már Magyarországon is hétköznapi dolog a kártyás fizetés. Egy hónapig tartó maratoni tesztünkben azt próbáljuk ki, vajon száz százalékosan helyettesíthető-e kártyával a készpénz, és ha igen, ettől úgy járunk-e, mint a már említett filmek szereplői, akik a vásárlási lázba beleőrülve kertészollókkal vagdossák szét a kártyáikat, hogy többé véletlenül se tudják használni azokat.

Enni és lakni

Még ha kicsit csalok is, és bankkártyás fizetéssel megoldhatatlannak tűnő, nem égetően sürgős dolgokat kicsúsztatok a teszt hónapjából (mondjuk nem most vágok bele egy fürdőszoba-felújításba), két dolgot semmiképpen nem lehet megúszni: enni és lakni mindenképpen kell, és ez mindenképpen pénzbe kerül. A rezsi lesz a kisebb gond, a számláim nagy részét amúgy is átutalással fizetem, de a sarki postán is lehet a sárga csekkek feladását kártyával rendezni (igaz, plusz költségként felszámolnak annyit, mintha egy nem saját bankhoz tartozó automatából vettem volna fel pénzt).

Az evés, illetve úgy általában a vásárlás sem tűnik vészesnek, elvégre bármelyik szupermarketben lehet kártyával fizetni (bár a százforintos-bedobós tologatós kosarakat elfelejthetem). Mérhetetlen nagy szerencsémre az Index szerkesztőségéhez legközelebbi kisbolt – a szerény cégér szerint Élelmiszer Pláza – is elfogad kártyát, így a reggeli beszerzése sem jelent problémát.

Az irodaház önkiszolgáló étterme viszont nem, így kénytelen leszek házhoz szállítással megoldani az ebédet. A Nepincér jó 40-50 olyan kajarendelős helyet kínál a munkahelyem és a lakásom környékén is, ahol elfogadnak kártyát, a felét sem tudom végigenni az egy hónap alatt. Így csak a közös ebéd szociális élményéről kell lemondanom, hacsak nem élek Földes kolléga javaslatával, aki szerint nyugodtan vigyem le a rendelt kaját a menzára, hátha nem dobnak ki. Nem fogom tudni használni a szerkesztőségi csoki- és üdítőautomatát sem, bár ettől valószínűleg csak egészségesebb lesz kicsit a táplálkozásom.

Érzékeny pont a fokhagymás lángos

Egy napi készpénzmentes élet után abszolút optimista vagyok, a legrosszabb élményem eddig az volt, amikor reggel elmentem a Flórián téri aluljáróban a lángosos mellett. Ember annyira még nem kívánt lángost, mint én akkor; nyilván azért, mert tudtam, hogy úgysem kaphatom meg (emlékeztető saját magamnak: a villamosról eggyel előbb leszállni, a szerkesztőséget más úton megközelíteni).

A következő napokban érdekes kihívások elé nézek: BKV-bérletet kell vennem, illetve kártyaelfogadós helyet találni a menetrend szerinti sörözésre a haverokkal, ahonnan aztán jó eséllyel taxival kell majd hazakeverednem. Várhatóan a szórakozási lehetőségeket fogja leginkább behatárolni a készpénz hiánya, cserébe mához egy hónapra biztosan tudni fogom, lehet-e Budapesten valahol kártyával mozijegyet venni (és a büfében popcornt!) vagy bowlingpályát foglalni.

Hosszabb távon nem úszom meg a fodrászt (nyilván lehet olyat találni, ahol kártyával is fizethetek, na de az ember a fodrászát nem cserélgeti csak úgy, még egy ilyen teszt kedvéért sem), és a hónapban valamikor a szüleimet is meg kéne látogatni, ami vonatjegy vásárlásával jár, plusz azzal, hogy összehasonlíthatom, mennyire más bankkártyaszempontból a helyzet Budapesten, illetve egy vidéki kisvárosban.

És közben végig retteghetek azon, hogy nehogy tönkremenjen valami komolyabb dolog a lakásban, mert XXI. század ide, kilencmillió magyar bankkártya oda, ahhoz látatlanban nem sok reményt fűzök, hogy kártyaolvasóval felszerelt villany-, vagy vízvezetékszerelőt találok, ha esetleg szükség lenne rá.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!