Jobban élünk, mint két éve?

Az utóbbi években számos nemzetközi és hazai szervezet fogalmazta meg ajánlásait a magyar gazdaságról, és bár a diagnózisban voltak árnyalatnyi különbségek, főbb megállapításaik egybecsengtek. Úgy szóltak, hogy mivel Magyarország mérete nem elég nagy a befektetések vonzásához, más területen kell versenyeznie: a munka minőségével, a makrogazdasági stabilitással, átlátható adórendszerrel, koherens gazdaságpolitikával kell ide tőkét csábítani. Ebből az adórendszert azért érdemes kiemelni, mert az OECD, a Világbank, az EKB és az IMF, valamint a gazdaságpolitikával foglalkozó magyar intézetek javaslatai nemcsak egyaránt részletesen foglalkoztak vele, de ha átlapozzuk az utóbbi öt év tanulmányait, láthatjuk: nagyjából ugyanazokat a dolgokat emelik ki, megoldási javaslataikban sincs érdemi különbség.

Hogy a kormány mindezzel tisztában volt, jól látszik már a 2010-es választásokat követően megjelent első dokumentumokból. Az Új Széchenyi terv például hatalmas ambícióval fejtegeti az egymillió új adózó munkahely megteremtését segítő lépéseket és hosszan értekezik az adópolitikai elképzelésekről, amelyek a munkát ösztönzik. Ennél is szembetűnőbb, mennyire jól látja a dokumentum a magyar adópolitika problémáit. Nézzük meg, hogy felelt meg a kormány saját és mások elvárásainak.

Kiszámíthatóság

A magyar adórendszer egyik legfőbb problémája a kiszámíthatatlanság, a szabályok kidolgozatlansága, átgondolatlansága. 2006 óta gyakorlattá vált, hogy az adórendszer szabályait év közben akár többször is módosítják. Az adózásban, a szabályozásban, az engedélyezésben és a támogatásoknál egyaránt a fő irány: egyszerűsíteni és kiszámíthatóvá tenni a rendszert. Ennek elérése érdekében stabil jogi környezetet kell kialakítani, azaz időtálló minőségi jogszabályokat kell alkotni. (Új Széchenyi-terv)

Az első két év kormányzásának mérlegét megvonva – különös tekintettel az adózásra – azt mondhatjuk, hogy talán ezen a ponton szerepelt a legrosszabbul a kabinet. Előzetes egyeztetés nélkül kirótt, később módosított különadók, be nem tartott ígéretek a Robin Hood-adó kivezetésére, az ötletszerűen, sok átgondolatlansággal, utólag korrigált csipszadó. A cigaretta jövedéki adójának emelése körüli huzavona, többször módosított terv az emelésre, az eva kivezetéséről, benntartásáról szóló ellentmondásos kommunikáció, a játékgépekre kivetett adó különböző verziói, az egykétkulcsos szja, az adójóváírások váratlan, egylépcsős kivezetése, a „fogyasztási típusú, de átháríthatatlan” telefonadó, a „spekulánsokat terhelő, de átháríthatatlan” tranzakciós adó, a végkielégítések különadója, az Európai Bíróság előtt lévő távközlési különadó, az adótörvények életbe léptetési szabályainak változtatása, kivételek a kiskereskedelmi különadó alól, ésatöbbi, ésatöbbi.

Hosszan lehet sorolni azokat az adótörvény-módosításokat, amelyek nem keltették az időtálló, minőségi jogszabályok látszatát. Az egyik leggyakoribb panasz a kormány ellen éppen a kiszámíthatatlanság volt. A Complex Jogtárának adatai szerint voltak olyan adózást érintő szabályok, amelyek tavaly egyetlen hónap alatt csaknem tucatszor írták át. Mint korábban már megírtuk, az egyes adótörvények és azzal összefüggő egyéb törvények módosításáról szóló törvényt kihirdették ugyan november 29-én, de év végéig még hét alkalommal módosították. Az adózás rendjéről, az szja-ról és az illetékekről szóló törvényeket egyaránt tizenegy törvény variálta át tavaly decemberben.

Fenntarthatóság

Adót kell csökkenteni, ha azt a költségvetés egyensúlya megengedi és a gazdasági növekedés hozama lehetővé teszi, a vállalkozásokat közvetlenül érintő adók, utána pedig foglalkoztatásra rakódó adó- és járulékterhek fokozatos csökkentésére kerül sor. (Új Széchenyi-terv)

Magyarország ellen túlzottdeficit-eljárás folyik, idén év elején Brüsszel közölte, felfüggesztik a kohéziós források egy részét, ha nem hozzuk egyenesbe a költségvetést, nem szorítjuk az elvárt három százalék alá a költségvetés hiányát – szerencsére május végére kiderült, hogy ez a veszély már nem fenyeget. Bár a makrogazdasági helyzet az elmúlt két évben különösen változékony volt, a görög adósságprobléma kiéleződése szinte pontosan egy időben kezdődött a második Orbán-kormány színre lépésével, a lassuló világgazdasági környezetre, a válság második hullámára figyelmeztető írások sora született már 2010 első felében.

Komoly alapja tehát valószínűleg nem volt a régiót felülmúló növekedésbe vetett hitnek, főleg azután, hogy kiderült: Brüsszel – részben éppen a fokozódó nemzetközi hangulat miatt – hallani sem akar az Orbán Viktor és Matolcsy György által felvetett nagyobb költségvetési hiányról. Ezek után egy a költségvetésből 500 milliárdot kiengedő szja-változtatás nem tűnt kellően végiggondolt lépésnek.

Közgazdászok már akkor rámutattak: a nemzetgazdasági miniszter által az adócsökkentéstől várt fogyasztási és növekedési hatás nem megalapozott, legalábbis annak mértéke semmiképp nem pótolja majd a lazítás miatt kieső bevételeket. Ahogyan a 2002-es szocialista kabinet a száznapos programmal, úgy a második Orbán-kormány az egykulcsos adóval kiengedte a gyeplőt, ráadásul mindezt akkor, amikor saját bevallása szerint „az előző kormány által elhazudott” költségvetési hiányt is be kellett tömnie. Az adócsökkentés miatt kiesett milliárdokat végül nem sikerült fenntartható módon pótolni, az átmenetinek ígért adók, a költségvetésbe csatornázott nyugdíjpénzek, a vártnál lassabban haladó kiadáscsökkentés, és az ezek okozta konfliktusok, a jogbiztonságot, befektetői biztonságot aláásó törvényalkotási gyakorlat nemcsak a hazai befektetők gazdasági helyzetét nehezítették meg, de nemzetközi kapcsolatainkon is sokat rontottak.

A helyzetet tetézte a világgazdaság romló helyzete és az európai adósságválság, a devizahiteles-mentés magyar módszerei, a mindezektől nem függetlenül megugró országkockázat, a magas kamat, gyenge forint, leminősítések és az IMF visszahívása. Csakhamar világossá vált, a nagymértékű szja-csökkentés nem hozott magasabb növekedést, idén pedig már örülhetünk, ha nem fordul recesszióba a gazdaság.

A kormány bejelentései szerint új adók már nem lesznek, a 2013-tól életbe lépő adókkal Matolcsy szerint „évtizedekre” fenntarthatvá válik a költségvetés. A Magyar Nemzeti Bank elemzése szerint ez igaz, változatlan költségvetési politika mellett azonban 2026-ig sem csökken az államadósságunk az alaptörvényben meghatározott 50 százalékos ráta alá.

Az Európai Bizottság szerdai jelentése szerint a most bevezetendő tranzakciós adó lesz a 2013-as növekedés legnagyobb akadálya, ennek lesz leginkább negatív hatása a magyar gazdaságra. Árt a vállalkozásoknak, és a lakossági fogyasztást is csökkenti majd, vélekednek Brüsszelben. A válságadók átalakításából létrejövő többi új adó - például a telefonadó - is akadályai lesznek a növekedésnek. Az Európai Bizottság 2012-re 0,3 százalékos recessziót jósol Magyarországnak, jövőre pedig 1 százalékos növekedést tart reálisnak. A kormány idénre 0,1 százalékos, jövőre 1,6 százalékos növekedést vár.

Kisadók megszüntetése

A kormány célja az adónemek számának csökkentése, az adóeljárások és az adóadminisztráció radikális egyszerűsítése. (Új Széchenyi-terv)

A kisadók számának csökkentését, egyszerűsítést 2008-ban már a Világbank is javasolta Magyarországnak, de tulajdonképpen előkerült minden hazánk adópolitikájával foglalkozó anyagban. 2007-ben még 65 adónem volt, mely 2008-ra a vadvédelmi hozzájárulás, a tenyésztési hozzájárulás, a halászatfejlesztési hozzájárulás és az erdőfenntartási járulék megszüntetésével 61-re csökkent, majd 2009-ben a Robin Hood-adó bevezetésével 62-re nőtt.

A kormány 2010-ben nagy erővel állt neki az egyszerűsítésnek, söralátét-adóbevallásról, a bürokrácia hidrafejeinek levágásáról beszéltek, több kisadót megszüntettek. 2010-ben megszűnt a magánszemélyek különadója, a társas vállalkozások különadója, a vállalkozói járulék és a kulturális járulék, mindössze 58 adónem maradt, majd további 10 kisadót kivezettek a rendszerből, így tavaly 48-ra csökkent az adófajták száma.

Ezután az év végi kapkodásban – amellyel többek között a csipszadót és a baleseti adót is bevezették – az adók száma 54-re emelkedett. A kormány 2011 nyarától, illetve jövő év elejétől újabb három adót vezet be, ezzel párhuzamosan azonban azt tervezi, hogy kivezet hetet, vagyis ha minden jól megy, 2013-tól 51 adónem lesz Magyarországon.

Hogy ez kevesebb, mint például 2007-ben, kétségtelen. Hogy a rendszer sokkal egyszerűbb lenne, az hosszabb távon derül majd ki. A sűrű szabályváltozást egyelőre a könyvelőknek is komoly munka lekövetni, az adóhivatal tapasztalata szerint minden negyedik adózó elrontja az adóbevallás kitöltését is.

Több áfa, kevesebb szja

Az államnak nem az a feladata, hogy a munka és a vállalkozás utáni magas elvonásokkal egyes rétegeket szegényebbé tegyen, másokat pedig megjutalmazzon. (Új Széchenyi-terv)

2007-ben az IMF arra hívta fel a kormány figyelmét, hogy a versenyképességet rontja a munkát terhelő adók magas szintje, ez rontja a hazai foglalkoztatási kilátásokat, helyette inkább a fogyasztási típusú adók és a vagyoni típusú adók növelését javasolták. Az Eurostat adatai alapján jól látszik, hogy Európa az utóbbi tíz évben egyértelműen a fogyasztási típusú adók irányába mozdult el. Míg 2000-ben az uniós polgárok jövedelmet átlagosan 44,8 százalékos adó terhelte, 2012-ben ez már csak 38,1 százalék volt, miközben az általános forgalmi adó emelkedett, 19,2 százalékról 21 százalékra.

Hasonló a trend a vállalatokat terhelő adók kapcsán is, a befektetőkért folyó versenyben az infrastruktúra fejlesztésén és az egyszeri támogatásokon kívül szembetűnő, hogy az országok adócsökkentéssel is ringbe szálltak, 2000-ben még 31,9 százalékos adó terhelte a cégeket az unióban, ez mára 23,5 százalékra csökkent.

Igazán látványos csökkenés Magyarországon nem a közvetlenül a cégeket, hanem a jövedelmet terhelő adók mértékében történt, 2000-ben még 44 százalékos volt az átlagos kulcs, ami európai összevetésben akkor átlagosnak volt mondható, mára ez 20,3 százalékra, jóval a 38,1 százalékos uniós átlag alá csökkent. A régióban egyébként hasonló a tendencia, vagyis a nagymértékű csökkentéssel is csak a középmezőnybe kerültünk, a szlovákok 2012-ben 19 százalékos kulccsal adóznak, a románok 16 százalékossal, a jövedelmet terhelő adók a lengyeleknél és a szlovéneknél magasabbak.

Az NGM adatai szerint a jövedelmeket terhelő adók GDP-arányos mértéke a 2010-es 21,1 százalékról 19 százalékra csökkent, majd idén – hasonlóan az adónemek számához – újra nőni kezdett: 2012-ben a GDP 20,3 százalékának megfelelő mértékben adóznak a jövedelmek, majd a tervek szerint ez jövőre újra csökkenni fog. Ezzel párhuzamosan a fogyasztási típusú adók nőttek, míg 2010-ben még csak 14,2 százalékot jelentettek, 2013-ban 16 százalékot.

Leszámítva az idei vargabetűt, a tendenciákkal még elégedettek is lehetnénk, a kormány ebből a szempontból az ajánlásokat és az uniós trendeket követi. Csakhogy egyik ajánlásban sem szerepel, hogy a munkát terhelő adócsökkentést egykulcsos szja-n keresztül a legcélszerűbb megoldani, már csak azért sem, mert ez – párhuzamosan a nagymértékű fogyasztási adóemeléssel – jelentősen növeli a társadalmi különbségeket.

Erre az Európai Bizottság már tavaly is felhívta a figyelmet, de megemlíti legfrisebb hazánkkal foglalkozó jelentésében is. Szerintük az egykulcs bevezetése hátrányosan érintette az alacsonyabb jövedelmű rétegeket, a nagy adócsökkentés csak a sokgyerekesekre és a magas jövedelműekre koncentrálódott, miközben az áfa emelése is a szegényebb rétegeket érinti hátrányosan, mivel ők jövedelmüket nagyobb arányban fordítják fogyasztásra.

A Magyar Nemzeti Bank egyik tanulmánya megállapítja, a jövedelmi egyenlőtlenségek nőnek az egykulcs miatt, azzal nagyjából az uniós átlag szintjére süllyedünk, korábban a skandináv országok szintjén mozogtunk. A kormány eközben meglepő módon az áfakulcsok differenciálásával tenné igazságosabbá a rendszet, ezt azonban sem az EU nem engedné, de hatékony sem lenne.

A kormány nem szívesen operál vagyoni típusú adók bevezetésével, holott a fogyasztási adók emelésén kívül ezt javasolja a legtöbb szervezet. Az OECD tavalyi, hazánkkal foglalkozó jelentése megállapítja, a munkaerőtől a fogyasztás felé mozdultak az adóterhek, de a vagyoni típusú adók szintje szerintük még mindig alacsonyabb a kívánatosnál. Az Eurostat adatai szerint az uniós átlag 2010-ben 3,1 százalék volt a magyarországi 1,1 százalékkal szemben. A fogyasztási adók további emelése helyett a vagyont terhelő adók mellett szólna az is, hogy nálunk a fogyasztási adók egyébként is hagyományosan magasak, 2010-ben csak Dániában volt nálunk magasabb.

Fehérítés

Az elmúlt években a kormányzat leginkább a fenyegetés eszközével próbált hozzájutni az adórendszer kifehérítéséhez, pedig a rendszer logikájából következően a szigor fokozása zsákutca. (Új Széchenyi-terv)

2008-ban a Világbank által készített felmérések azt mutatták, hogy Magyarországon a magas összegű adók és TB-járulékok fő oka a hazánkban burjánzó szürkegazdaság nagy mértéke, a fehérítést pedig az adórendszeren keresztül kellene ösztönözni. Minél több felé hárul a teher, annál kevesebbet kell fizetni.

A rejtett gazdaság méretének becslését korábban elsősorban indirekt módszerekkel végezték: például a villamosenergia-felhasználásból vagy a készpénzkeresletből következtettek a
rejtett gazdaság nagyságrendjére. Az utóbbi évtizedben inkább a közvetlen módszerek kerültek előtérbe, amelyek például kérdőíves felméréseken, statisztikai megfigyeléseken alapulnak. A fekete foglalkoztatás mértékét korábban Elek Péter és szerzőtársai az összes foglalkoztatott
16-17 százalékára becsülték. Ez az arány bár valóban jelentős, jóval alacsonyabb annál, amit
a közvélekedés feltételez.

A kormány feltételezése szerint maga az adóegyszerűsítés és adócsökkentés is fehérítő hatású, mint ahogyan a mezőgazdaságba bevezetendő fordított áfa is. Növeli az adóalapot a fogyasztási adók növelése is a munkát terhelő adókkal szemben, a minimálbér adózásának megváltoztatása és a NAV nagyobb szigora is.

A gazdaság kifehérítése azonban foglalkoztatási áldozatokkal is járhat, az ellenőrzések szigorítása például a munkanélküliség növekedéséhez vezethet, ha a szakképzetlen munkaerő legális alkalmazásának költsége meghaladja a munkaerő termelékenységét, az hosszú távon leépítéshez és a gazdasági teljesítmény csökkenéséhez vezethet. Ez a hatás ellensúlyozható lenne a minimálbér csökkentésével, vagy az alacsony termelékenységű munkavállalók bérét terhelő adók csökkentésével. Csakhogy az egykulcsos adó hatása éppen az alacsony keresetűeket érintette negatívan, miközben a kormány megemelte a minimálbért.

Az adófizetők száma ma félmillióval alatta marad az első Orbán-kormány idején, 2000-ben elért négymillió adófizetős csúcsnak, de a Nemzeti Adó és Vámhivatal 2011. október 17-én közölt statisztikái szerint így is meghaladta a 3,5 milliót. (A fogyasztási adókat is beleszámolva persze ez az adófizetők száma jóval nagyobb.)

Túl sok adót kell fizetni

Az államnak nem az a dolga, hogy adjon, hanem, hogy ne vegyen el. Nem az a dolga, hogy magas adókkal, járulékokkal elvegye a vállalkozók és munkavállalók jövedelmét, majd azt – saját kénye-kedve szerint – az általa preferált társadalmi csoportoknak és saját klientúrájának adja. (Új Széchenyi-terv)

Az OECD már 2008-ban arra figyelmeztetett, Magyarországon az adóbevételnek a GDP aránya túlságosan magas, nem az EU-27 átlagához viszonyítva, hanem a hasonló gazdasági teljesítményű országokéhoz képest. A magas adóráták magas adóbevételt hoznak, ám minél fejletlenebb az ország és minél magasabb a korrupció szintje, annál kisebb az adóráták adóbevételt növelő hatása.

Az adócentralizáció mértéke a 2006-os kiigazítás hatására 2007-re rendkívüli magasságokba, 41,3 százalékot meghaladó szintre (2006-hoz képest 3 százalékponttal) emelkedett. Ezzel Magyarországon a 2000-es években a legmagasabb arányt érte el a magyar adóelvonás GDP-hez viszonyított aránya. A magas adócentralizáció egészen 2009-ig 41,3 százalék felett maradt.

A 2010-ben és 2011-ben megvalósított adórendszeri változtatásoknak köszönhetően az elvonás 2009-hez képest 2011-re 4,8 százalékponttal 36,5 százalékra csökkent. A magánnyugdíjpénztár befizetésekkel számolt adócentralizáció trendje hasonló képet mutat. A befizetések nélkül számított adatok esetén 2006-ról 2007-re 3,2 százalékkal növekedett az adócentralizáció. A 2009-es 40 százalékát közelítő arány 2011-re 3,5 százalékkal csökkent 36,5 százalékra.)

Ugyanakkor a magyar adópolitika 2012-ben korrigálni kényszerült, és újabb adók kivetésével foltozta be a költségvetést, így az adócentralizáció újból növekedett, 37,9 százalékra. Az NGM tervei szerint 2013-ra az adórendszer átalakításának, a válságadók kivezetésének köszönhetően ismételten csökkenni fog az adóterhelés, a GDP 37,6 százalékát adja majd. Ez önmagában mindenképpen ígéretes, de még mindig messze elmarad a kívánatos szinttől, a hozzánk hasonló fejlettségű országokban ugyanez az arány 30 százalék alatti (ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy ez egy olyan arányszám, ahol a nevező, vagyis a magyar GDP a recesszió fenyegetése miatt könnyen a kormány által kisebb lehet, ami a százalékosan nagy értéket eredményezhet).

Az igazi kérdés persze nem önmagában az adócentralizáció mértéke, hanem az, hogy a hozzá társuló újraelosztás milyen méretű és szerkezetű. Hiába kell például hagyományosan sok adót fizetni a skandináv országokban, itt ez hatékony újraelosztási modellel párosul, míg a magyarországi rendszer alacsony hatékonyságú. Ebből a szempontból tehát pusztán az, hogy a GDP-arányos adóterhelés nő vagy csökken, másodlagos ahhoz képest, hogy az állam hogyan gazdálkodik a rá bízott pénzzel, képes-e azzal ellensúlyozni a jövedelmi egyenlőtlenségeket, javítani a közszolgáltatások színvonalát, ösztönözni a munkapiacot és a beruházásokat.