Hogyan kerestem egy éjszaka alatt 77 perc Demszkyt?

Ennyi jár ugyanis egy hómunkásnak, ha éjszakai mûszakban, éjjel tíztõl hajnali hatig lapátolja a havat Budapest utcáin, terein, zebráinál, lépcsõin, rakpartjain. A nappali mûszakban dolgozók ennél csak 200 forinttal kapnak kevesebbet, õk tehát nettó 3000-ért lapátolnak, sepernek, taligáznak. Persze, persze, nem túl magasan kvalifikált munka ez, és mégis csak több lenne, – ha mindennap havazna –, mint a minimálbér, de egyfelõl nem havazik mindennap, másfelõl meg mégis csak az egész éjszakánkat hóban-fagyban kell tölteni.

Tízforintos béremelés

Nem csoda, hogy fél tíz elõtt néhány perccel még csak hatan ácsorgunk az FKF (Fõvárosi Közterület-fenntartó) Zrt., avagy a pestiek által leginkább ismert nevén emlegetve, a Fõkefe újlipótvárosi kirendeltségénél, az Ipoly utcában. Kevés pénz ez, de most legalább rendesen emeltek, tavaly még csak 2700 forint volt, mondja N., aki, mint késõbb megtudjuk, tapasztalat hómunkás. Meséli, volt olyan év, amikor 2500 forintról 2510 forintra növelték a mûszakpótlékot. Azt hisszük, viccel, de nem.

Hiába, egy cég nem lehet mindenkivel nagyvonalú – ha már a fõnöknek kölcsönadta baráti áron a terepjárót , akkor most már jól oda kell figyelni minden fillérre, különben megint kikezdik õket. És hát "egyébként is tudják ezek, mi a kényszerhelyzet: amikor néhány éve nagyon nagy hó volt, és nagyon sok munkás kellett, rendkívüli, éjszakai munkákra négyezret, vagy talán még többet is adtak; most meg, hogy estére elállt a hó, és azt mondta a tévé, hogy a héten már nem is fog esni, kiszúrják a szemünket ennyivel, tudják, hogy aki rákényszerül, az eljön ennyiért is" – osztja meg velem B. a piacgazdaság alaptörvényét.

Kiképzett hómunkás leszek

Velük egyébként késõbb egy brigádba is kerülök, bár hivatalosan munkacsoportnak vagy minek hívják. Tudnom kellene, a fél tízre meghirdetett, de háromnegyed tíz után végzõdõ gyülekezõ után, a munkavégzés elõtt ugyanis kapunk oktatást is. Megörül a lelkem, szakképzett parkolási ellenõr, Mikulás és majdnemprofi futballista után most már jól képzett hómunkás is leszek; ki tudja, mikor jön az még jól.

A képzés egyébként olyan, mint Pokol Béla vidéki egyetemi elõadásai voltak – két féléven keresztül kellett volna bejárnom rájuk –, ugyanis felvételrõl megy. Csakhogy amíg a kisgazdapárt színeiben is megfordult derék társadalomtudós videókamerán rögzítette önnönmagát, amint felolvassa önnönmaga könyvét, majd a VHS-eket spóraszerûen szórta a vidéki egyetemekre Miskolctól Pécsig, addig most be kell érnünk egy magnókazettával.

Az ezen felcsendülõ hang a dolgos hetvenes éveket idézi bennem – vagyis azt, amit életkoromnál fogva csak elképzelhettem a vidám kis barakkunkról –, fõként azoknak az oktatófilmeknek a hangalámondását, amellyel a Filmmúzeum tölti ki üres estéinket, és amelyekbõl megtudhatjuk például, merre jártak a hatvanas években a budapesti villamosok, vagy hogy milyen kockázatossá vált a megnövekedett automobil-forgalom miatt a közlekedés az ötvenes évek végén a nagy magyar valóságban.

Már ekkor kezdem azt érezni, hogy furcsa idõutazáson vagyunk, valamikor a hetvenes évekbõl, a Lenin Kohászati Mûvek öltözõjét idézõ szaga és hangulata van a vacsrácsokkal sûrûn borított kis melegedõnek, ahol az okítást hallgatjuk, narancssárga láthatósági mellénybe csomagoljuk magunkat, leadjuk adatainkat, és várakozunk csendben, reménykedve, hogy minél késõbb kell elindulnunk a hidegbe.

A hólapátolás veszélyes

Az okítás egyébként azzal kezdõdik, hogy megtudjuk: a hólapátolás veszélyes munka. El is kezdek gondolkodni azon, miféle veszélyek leselkednek ránk, a ravasz hópihék támadásától, vagy személyesen Holle anyó bosszújától kell-e tartanunk. Így aztán csak fél füllel hallom a választ – egyébként is épp én fújom az alkoholszondát –, miszerint a hómunkásokra az úton nagy sebességgel közlekedõ jármûvek jelentik a veszélyt.

Lelombozódok, ennyit a hólapátos James Bond kasszasikerekkel kecsegtetõ sztorijáról, ahogy a hóbuckákból kiugró arab ügynököket leterítem egy jó adag sáros-havas budapesti szennyel, majd taligára – ez a hómunkások kis kézikocsijának hivatalos neve – pattanva elviharzom a legbombázóbb hómunkásnõvel az éjszakai hóviharban.

Ingatag taligák

A taligával egyébként sem nagyon lehet elviharzani, ötfõs kis brigádunk – végül kilencen gyûltünk össze, hát igen, az a 3200 forint nem vonzó egy, a tévés idõjósok által mínusz hétfokosnak és havasnak ígért éjszakára; a másik négy ember a rakpartra megy – három taligával kel útra, az egyik a rászerelt kresztábla-gyûjteménnyel és villogó narancssárga fénnyel ingatagabb képzõdmény, mint egy vizitdíját befizetõ szociszavazó. A taligák kerekei egymástól, és néha az akaratunktól független is forognak, fõleg ha a hó alatt megfagyott jégre zötyögünk vele. És ez bizony elõfordul, merthogy a kedves újlipóti ingatlantulajdonosok képtelenek ám letakarítani a havat a ház elõl, tisztelet a kivételnek.

A mûszak elsõ felében megúszom a táblás taligát, így csak külsõ szemlélõje vagyok annak, ahogy az egyébként rutinos N. kolléga nagyjából három percnyi gyaloglás után a földhöz csapja a villogó lámpával tuningolt jelzõszettet (pontosabban az, a gyenge rögzítés miatt, kiborul a taligából). Megijedünk, hogy eltört a lámpa, de nem, így aztán a következõ három hasonló esetnél – ezekbõl kettõt már én követek el –, már egyre kevésbé aggódunk.

Az ingatag taligák mellett négy hólapátot, két rendes lapátot és két nagy seprût – nem cirokból, hanem venyigébõl, szemben az utcaseprõk által használtal – viszünk magunkkal. Kicsit soknak találom a cuccot öt emberre – N. és B. mellett K.-né, az este egyetlen nõi dolgozója és a már nappalos mûszakot is lenyomott T. a brigádunk tagjai –, de aztán kiderül, hogy mindennek megvan a helye. A négy férfi lapátol, K.-né söpör; legalábbis ez a forgatókönyv az elsõ helyen, a Hollán Ernõ utca Jászai felõli végénél, ahol a Szent István körutat kell a Hollán szélességében megtakarítani.

Homokválság és Tuskó Hopkins-érzet

Aztán szépen végigjárjuk az összes, a Szent Istvánra nyíló mellékutcát, a kanyarokban lapátolunk, seprünk, míg a házak elõtt a tulajoknak kell tisztítaniuk. Itt-ott azért kicsit nagyobb íveket veszünk, nem hajt a tatár, nem teljesítményre, idõre fizetnek minket. Az elsõ pihenõ egyébként már így is összejön az elsõ helyszínen, mert a lapátolás végén jut eszébe T.-nek, akit, miután ismeri a terepet, megbíztak csoportvezetõnek, vagy minek, hogy nincs nálunk homok. T. elballag homokért, mi rágyújtunk, én elégedetten nyugtázom, hogy bejöttek a várakozásaim: ahogyan gondoltam, azokban a munkakörökben, ahol az emberek láthatósági mellényt viselnek – gondoljunk csak útépítõkre vagy -felújítókra – a lapáttámasztás-lapáthasználat aránya soha nem lehet rosszabb 50:50 százaléknál.

Míg ácsorgunk, van idõnk beszélgetni. Vagyis csak lenne, de egyikünk sem túl közlékeny. N. kávéval kínál minket, B.-tõl megtudjuk, hogy milyen nevetségesen kevés az éjszakai pótlék a nappalos pénzhez képest. K.-né elmeséli, hogy Újpestrõl jött be ide, a XIII. kerületbe dolgozni erre az éjszakára az élettársával – a férfi a rakpartra került – korábban utcaseprõként már dolgozott a Fõkefénél. Neveket kérdez tõlem, hogy X és Y ott vannak-e még a cégnél, kínosan érzem magam az ismeretlen nevek hallattán, mint Tuskó Hopkins Az elátkozott partban, csak én még a tarkólövésemre sem hivatkozhatok. Idõnként elmondom ugyan, hogy én csak alkalmi munkásnak jöttem, de ez sem sokat segít.

Munkaöröm és sószórás-oktatás

Szerencsére T. visszatér a homokkal, sosem örültem még így, hogy mehetünk dolgozni. Háromnegyed tizenkettõkor már a Vígszínház elõtt placcot takarítjuk, de már hetedmagunkban: megérkezett ugyanis az Ipoly utca bázisról a Fõkefe két középfõnöke, akik szakmai útmutatással teszik tartalmasabbá a szórakozásunkat a szerencsére csak mínusz két fokban. (Le is izzadtam alaposan, miután a párom a lassan nyolchónapos gyerekünk nevelgetése közben profi paramamává vált, és így alaposan felöltöztetett a vakmerõ kalandra.)

Kiderül, hogy a homok nem jó, só kell, így a Tátra és a Hollán utcákhoz még vissza kell majd mennünk. Nem omlunk össze a hír hallattán, tudják, órabérben vagyunk. Közben N.-t az egyik középfõnök megtanítja igazán profin sót szórni, tényleg jól csinálja, kezdjük sajnálni, hogy nincs profi sószóró bajnokság. B.-vel közben arról beszélgetünk, hogy bármennyire kevés is ez a pénz, megérte eljönni, nincs hideg, nem havazik, "egyébként is untam már otthon ülni, csak 7-én kezdünk a munkahelyen". Neki ugyanis van rendes munkája, gáz- és fûtésszerelõ egy cégnél – lehet, hogy még víz is –, csak az ünnepek miatt kifogyott a pénzébõl.

Teataxi

Meg tudjuk érteni, nemcsak én, K.-né is, abban maradunk, hogy a december nagyobb rabló, mint Rózsa Sándor volt. Közben végigérünk a Szent István körút északi, újlipóti oldalán, és gyorsan annektáljuk az így is az egyik legnagyobb kerülethez a körút másik, elvileg V. kerülethez tartozó oldalát is. Nem önszántunkból persze, de a velünk maradó fõnök azt mondja, azt is nekünk kell megcsinálni.

Hát megcsináljuk, szerencsére a nappalos brigád nagyjából a havazás végén fejezte be a munkáját, így sok tennivalónk itt sem maradt; útbaigazítunk két lányt, akik a Blahára mennének, egy részeg sofõrt, aki a Balajthy vagy valami hasonló nevû utcát kereste, (végül a Bajcsyra küldjük), és várjuk, hogy eljussunk a Honvéd utca sarkára, ahová a fõnök ígérete szerint meleg teát hoznak nekünk.

Királyoknak érzem magunkat, tényleg jólesõ gesztus, hogy meleg teát adnak a (nem is annyira) hidegben dolgozóknak; azt hiszem, Gaskó István legyen a talpán, aki munkajogi problémát talál itt, nem lennék most Suzuki-dolgozó. Reménykedem, hogy az ominózus, Demszky Gábor által is szeretettel használt terepjáróval hozzák, de csalatkoznom kell. A tea taxival érkezik, és bár így is jólesik, nem tudok nem elgondolkodni azon, hol lehet a szolgálati Opel, és biztosan olcsóbb-e a taxi, mint a cégautó használata.

Dolgozunk egy kis Demszkyt

Közben, ha már eszembe jutott a törhetetlen lelkesedéssel városvezetõ fõpolgármester, teázgatás közben gyors fejszámolásba kezdek. Demszky a múlt év végén pótlékok, költségtérítések és adómentes juttatások nélkül havi bruttó 671 550 forintot keresett, aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy ebbõl legalább 400 ezer megmaradt nettóban, ami a 125-szöröse annak, amennyiért mi a havat lapátoltuk elvileg éjjeli tíztõl elvileg hajnali hatig. Heti öt munkanappal, naponta nyolcórányi munkával számolva õ óránként nettó 2500 forintot keres, vagyis 77 percnyi munkájáért dolgozzuk végig a teljes éjszakai mûszakot, jutok a demagóg következtetésre, remélem, nem téves adatok alapján.

Aztán, miközben a Jászaihoz visszaérve só kerül a homok helyére, azon gondolkodom, milyen lenne, ha egyszer a várost vezetõ politikusok ragadnának a kezükbe hólapátot. Mert mi, ismeretlenekbõl szervezõdõ alkalmi brigád spontán, megbeszélés nélkül is elég jól elosztjuk a munkát: N. szórja a sót, felváltva söprünk, lapátolunk, tolunk, én cipelem a legnehezebb taligát a táblával, és összességében nemigen hagyjuk, hogy K.-né nagyon nehéz munkát végezzen.

Politikusok, képzelt hólapáttal

Ezzel szemben azt képzelem, hogy ha például Demszky, Hagyó és Tarlós elkezdene havat lapátolni, úgy járnának – megint Rejtõ –, mint Burton képviselõ úrék a Bradley Tamás visszaütben, amikor egy szigetre kerülve közösen kellett volna dolgozniuk. Emlékeznek? "Reggel még dacos megadással indultak neki fát vágni. Ketten kerültek egy-egy törzshöz. Drámai elszántsággal lendültek a fejszék, de sajnos Relling rövidesen rájött, hogy itt mindenki amerikázik. Hohó! Ezt talán mégsem lehet! Ahhoz semmi köze, hogy Gordon állandóan a fejsze nyelét igazítja, és ezért percekre leáll, de itt az õ fájánál ne nézzék hülyének. Ez a Burton csak emelgeti a fejszét, meg leereszti."

Szóval ilyesminek képzeltem a nagy fõvárosi hármas közös ügyködését is. Tarlós szóvá tenné, hogy Demszky csak a négyes metró nyomvonalán söpör, mire Demszky visszavágna, hogy Tarlósnak a saját portája elõtt kellene, mert az irányítása alatt Óbudán több hó volt, mint a liberális kerületekben összesen. Kettejük szópárbaját nézve lapátra támaszkodna az addig sem dolgozó Hagyó, és elrágcsálná a fülébõl visszavett rágót.

Focisták, ide gyertek!

Sajnos nem volt idõm tovább ábrándozni, mert megérkeztünk a Margit-hídhoz. Az északi oldalán a senki által nem használt, korláttal lezárt részérõl takarítottuk el a havat, a többit a nappalisok már megcsinálták; ez is szép munka volt, csak teljességgel haszontalan. Aztán jön a kajaszünet, kettõtõl fél háromig, "utána már repülni fog az idõ" – jósolja B.

Hát, annyira nem repül. És mi sem. A fõnök elment, mi komótosan besétálunk a hídig, megállapítjuk a lehajtóról és a villamosos lépcsõkrõl, hogy remek állapotban vannak. Repül egy kis só, aztán egy cigi a híd északi, majd egy a déli oldalán. A lapát közben a kezünkben, keresünk egy-egy fess hócsomót, hogy kicsit odébb csusszanthassuk, ha ránk tör a kontroll.

De nem tör, kényelmesen visszaballagunk a pesti hídfõhöz, egy kicsit még elmatatgatunk annak az aljánál, az alsó rakparti lehajtónál megtisztítunk egy bicikliutat. Nem sok a munka, de unalmas és fárasztó a kocsit tologatni fel és le; mint említettem, tavaly nyáron kipróbáltam magam az NB I-ben is, pontosabban együtt edzettem a közös felkészülés után kupagyõzelemig menetelõ Honvéddal (bár a kettõnek vajmi kevés köze van egymáshoz, de jól hangzik). Nos, egyetlen edzésen sem készültem ki úgy – leszámítva a népligeti futást, de azt ugye egyszerûen nem bírtam végigcsinálni –, mint itt, hólapáttal a kezemben. Úgyhogy megtaláltam a focistáink értelmes, hatékony és népgazdasági célú hasznosításának lehetõségét: irány a Fõkefe, fiúk!

És ahol jól kell dolgozni

Még szerencse, hogy a nyolcórásnak meghirdetett mûszak végül a hat cigiszünettel és félórás kajaszünettel együtt is csak hétórás lett. Négykor a fõnök még egyszer kijött közénk, adott egy kábé tízperces feladatot, amire azt mondta, hogy azzal háromnegyed óra alatt végzünk, aztán indulhatunk be, majd elment, ne is lássa, mikor végzünk valójában (ismét úgy éreztem magam, mintha szüleim generációjának harminc évvel ezelõtti munkahelyén lennék).

Végül 43 perc alatt végeztünk, egy lapát hó híján mindent elintéztünk 9 perc alatt, majd az egy kis hókupac fölött ácsorogva múlattuk az idõt – lapáttal a kézben, minden eshetõségre felkészülve –, átbeszélve, hogy milyen borzalmasak a kétliteres mûanyag flaskás borok, amiktõl szétmegy az ember mája, gyomra, szeme. K.-né szerint ráadásul még drágítják is õket, a kedvenc boltjában csak 300 forint két liter, de múltkor egy borozóban 450 forintot kellett fizetnie érte.

Másoknak még rosszabb

Aztán besétálunk, ötre már lemosott szerszámokkal ülünk a helyünkön, majd szép sorban felvesszük a 3200 forintunkat, bediktálva a legmagasabb iskolai végzettséget (talán a Fõkefe a legtehetségesebbeket beiskolázza?). Majd hatig ücsörgünk, miközben a CB-bõl kiszûrõdõ beszélgetés szórakoztat, eszerint "a rohadt életbe, hogy nem lehet rendesen dolgozni; de most aztán nincs mese, reggel kimegy mindenki az önkormányzat elé, és jó alaposan feltakarítja, lássák, hogy jó munkát végzünk"; arra gondolok, valamelyik polgármester háza elõtt kicsit hókásás maradhatott az út, de bele sem akarok gondolni, kirõl lehet szó.

Inkább arra gondolok, Demszky Gábor – akirõl, budakeszi lakos lévén, nem lehetett szó – mit is venne a pénzen, ha egyszer a kezébe nyomnák 77 percnyi fizetését. De mielõtt kitalálnám, megérkezik a reggeles mûszak, vannak vagy húszan; ennyit számít a nyamvadt 200 forint. Hat óra van, letelt a nyolcórás mûszakunk, indulhatunk, indulunk. Nem búcsúzunk, a többség arra számít, lesz még hó idén, kell még jönni dolgozni, találkozunk még. Én tudom, hogy nem, de nem emiatt érzem magam rosszul.

Az jár az eszembe, amit T. mondott, a huszonéves srác, aki azért dolgozta végig a két mûszakot, hogy vehessen magának egy cipõt, mert a mostaninak törött a talpa, és térdig beázott ruhában van 16 órája. Azt mondta, amikor arról kérdeztem, hogy nem rossz-e ez így neki: "ilyenkor mindig az van a fejemben, hogy másoknak még rosszabb, mert nincs hol aludniuk, nincs hol fürdeniük, és nekem legalább ezek a dolgok megvannak, és ha most van egy kicsim, akkor késõbb talán már lesz egy nagyobb is".