Indulhat a nagy recski rézbiznisz

Ez a bánya az a bánya? – kérdezzük nem kevés izgatottsággal a hangunkban, amikor letelepszünk Kulcsár László projektvezető főmérnök és Tarjáni Balázs telepvezető társaságában egy, a nyolcvanas évek elejének hangulatát árasztó irodában. A magyar Gulágra gondolunk, naná, mi más jutna az ember eszébe, ha azt a két szót hallja, hogy Recsk és bánya. Azonban gyorsan tisztázzuk: ez a bánya nem az a bánya, ahol az ötvenes években 1500 kényszermunkás dolgozott. "Az kőbánya volt, ami csak addig működött, míg a tábor, ez itt egy rendes ércbánya, amelyet már a tizenkilencedik században megnyitottak" – kerülnek helyükre a dolgok.

A recski bányászatnak már valóban több mint másfél évszázados hagyománya van. A település északnyugati határában lévő Lahóca-hegyen az 1850-es években kezdődött az érckutatás, majd az úgynevezett felszínközeli ércek bányászata. Két éven belül három bányatársulat alakult, három tárót nyitottak – a táró lényegében az a hely, ahol a felszíninek mondott, de valójában egy néhány száz méteres mélységben folyó bányászati tevékenységet végzik –, majd 1862-ben már megkezdődött a hegy déli oldalában egy ércelőkészítő, lúgozó és ércolvasztó építése.

A bánya a második világháború kezdetéig kisebb-nagyobb megszakításokkal, az államosítás után 1950-től folyamatosan működött 1980-ig. Ekkor a lahócai bányaterületen kimerültek az érckészletek, és a kezdetektől összesen 3 millió tonna rézércet adó bányát, ahol egy időben ezren is dolgoztak, bezárták.

A mélyben van a kincs

A bányavállalat azonban nem szűnt meg. A Lahóca délnyugati szomszédjában kialakított Recsk II. számú bányatelken 1961-ben kezdődött a mélyebb szinteken lévő ércek utáni kutatás. Ez egészen az 1980-as évek elejéig tartott, 137 helyen összesen 155 000 méter hosszú fúrást mélyítettek a föld gyomrába. A kutatás eredménnyel járt: a lahócainál is nagyobb mennyiségű, több tízmillió tonnányi kitermelhető ércet találtak. A réz és cink mellett ólmot, molibdént, ezüstöt, ritkafémeket, de még egy kicsi, tonnánként 0,14 gramm aranyat is tartalmaz a föld mélyében lévő érc. Önmagában ez utóbbit nem lenne érdemes bányászni, de a réz mellett ezt az anyagot is megéri kinyerni, a viszonylag magas cinktartalomról nem is beszélve (tulajdonképpen majdnem annyi cink van Recsken, mint réz).

Ki is alakítottak két, egyenként 1200 méteres mélységbe vezető aknát egymástól nagyjából két kilométerre (ez egyébként nem rendkívüli mélység, Dél-Afrikában 3-4 ezer méter mélységben is bányásznak). Ezeket az aknákat a mélyben össze is kötötték egy feltáróvágattal, kiépítették a síneket a csilléknek, mindkét akna mellett kiépítették a bányászathoz szükséges teljes infrastruktúrát, szerelőműhelyekkel, öltözővel, kazánházzal.

Aztán nem történt semmi. Amikor a nyolcvanas évek elején határozni kellett a bányászat megindításáról, a döntéshozók arra jutottak: az ércvagyont nem lehet gazdaságosan kitermelni. A beruházás előkészítési munkáit 1982-ben állami forráshiány miatt le is állították, de a vállalat nem szűnt meg. Az aknákat szellőztették, szivattyúzták a járatokból a vizet, a bányát olyan állapotban tartották, hogy bármikor meg lehessen nyitni.

Öt eseménytelen év elteltével végül a kutatási munkákkal is felhagytak. A végelszámolást azonban csak 1994-ben kezdték meg, és a már akkor is meglévő nemzetközi érdeklődést kihasználva külföldi befektető bevonásával közös tulajdonú gazdasági társaságot kívántak létrehozni. A privatizáció azonban a megszabott határidőig nem sikerült, ezért az ÁPV Rt. Igazgatósága 1995. novemberében eredménytelennek nyilvánította, ugyanakkor határozatot hozott a Recski Ércbányászati Vállalat végelszámolási eljárásának megszüntetéséről. Ekkor a Recski Ércbányászati Vállalatot – amelyhez ekkor a Lahóca-hegyi 1. számú bányatelek már nem tartozott hozzá – részvénytársasággá alakították át, azonban a nyilvános részvényértékesítés nem sikerült.

Sok-sok dollár

A kudarcba fulladt magánosítási kísérlet után az állami tulajdonos 1998-ban elrendelte a bánya vízzel való elárasztását, a vágatok és aknák lezárását. Az 1200 méter mély aknákban ma már több mint kilencszáz méteres magasságban áll a víz, de a beépített megfigyelő nyílásokon át lejuttatott szondák adatai szerint az aknák még nem rongálódtak meg. Bár a pályázati kiírásban szereplő ingatlanok jó része úgy áll most is, ahogy tíz éve magára hagyták – mint egy szomorú Patyomkin falu – némi felújítás és korszerűsítés, valamint természetesen a szükséges engedélyeztetések után jó alapjai lehetnek a talán néhány éven belül újrainduló bányászati tevékenységnek.

Az utóbbi három évben ugyanis olyan mértékben megnőtt a réz világpiaci ára, hogy ma már nyereségesen kitermelhető a recski érc. Korábban állítólag úgy számoltak, hogy 2400 dolláros tonnánként ár esetén működhet rentábilisan a bánya, és a réz ára mostanra már meghaladta a 6000 dollárt. (Az elmúlt években rekordszintre emelkedett a cink és több más fém ára is, az árakat elsősorban az egyre növekvő, döntően a kínai gazdaság pumpálta kereslet hajtja fel a világpiacon.) Az ÁPV tavaly októberben jóváhagyta, hogy a bányatelket kezelő – emellett a mecseki uránbányászat és a gyöngyösoroszi ércbánya rekultivációját is végző, száz százalékosan állami tulajdonban lévő –, Mecsek-Öko Zrt. nyílt pályázatot írjon ki a 2,3 négyzetkilométernyi terület alatt fekvő "bányatelekben megtestesülő bányászati jog", valamint a bányászati tevékenységhez kapcsolódó ingatlanvagyon értékesítésére.

A potenciális pályázók márciusban bejáráson ismerhetik meg, mit is vehetnek meg legalább 4,6 milliárd forintért – emellett bérleti díjat is kell majd fizetniük –, majd május 30-ig kell megtenniük az ajánlatokat. A győztessel várhatóan 2008. augusztusában kötnek szerződést, a nyertes pályázónak a bányászati törvény alapján legfeljebb 5 év kutatási szakaszt követően kell döntenie a kitermelés megkezdéséről.

A korábbi kutatások szerint a kitermelhető ércvagyon a veszteségek figyelembe vételével is több tízmillió tonna. Gyors fejszámolás, egy tonna réz 6000 dollár, egy tonna ércben átlagosan 23 kg réz van, akkor tízmillió tonnában 230 000 tonna, ami 1,38 milliárd dollár, azaz 248 000 000 000, vagyis kétszáznegyvennyolc-milliárd forint. Megroggyan a lábunk, nem számolunk tovább, csak nagyon-nagyon szeretnénk nagy bányavállalat lenni. Nem véletlen tehát, hogy a legjelentősebb magyar rézérc-lelőhely iránt máris vannak érdeklődők - persze csak külföldről, hiszen jelenleg nincs olyan hazai cég, amelyik érdemben beszállhatna a rézbányászatba.

Az ipar műemléke

Igaz, nemcsak hozza a pénzt egy ilyen bánya, hanem viszi is. Nemcsak azért, mert a bányászok hagyományosan messze jobban keresnek, mint a nemzetgazdasági átlag, hanem azért is, mert a beruházás előkészületeire is súlyos milliárdokat, ha nem tízmilliárdokat kell költeni. Ahogy bejárjuk a bányatelket, a lassan 150 éves ércelőkészítőt, a kettes akna környékét és a víztározót, ezen nem is csodálkozunk.

A Lahóca lábához közeledve, az egykori felszíni bánya telepének épületei közül pár kanyar után bukkan ki a romlásában is rendkívül impozáns, boltíves ablakokkal tagolt főépület, a 19. században emelt, kéttornyos ércfeldolgozó. Lelki szemeink előtt az ipari tájba szürkült bányászati objektum hamar levetkőzi jelenlegi kopott, szakadt gúnyáját és látni véljük olyannak, amilyennek az iparosodás lánglelkű építészei megálmodták: szemet gyönyörködtető fehér kastélynak a hegy oldalában.

A 21. századi valóság persze kijózanító. A műemléki védettséget sajnos nem élvező épület ablaküvegei kitöredezve pislognak, az összes létező ajtón rozsdás lánc és lakat lóg. Bekukkantva a déli tájolású földszinti ablakokon minden helyiségben a pusztulás nyomai: kitartóan málló vakolat, kibelezett gépek, a padlón rozsdás vasak, szerszámok, alkatrészek és felismerhetetlen rendeltetésű szerkezetek már-már sztalkeresen kaotikus rendszerben. Az épület keleti tornyában egyébként az áramellátásért felelő berendezések zúgtak egykor, míg a nyugati bástyában az iroda és a fürdőhelyiség kapott helyet, a hosszúkás középső épületrészben pedig az ércelőkészítés és ércfeldolgozás zakatolt, a rézérc itt vált el a meddőtől. Jelenleg természetesen minderre vajmi kevés dolog emlékeztet, még a villamos hálózatról is levágták az épületet, a keleti torony homlokzatán lógó dróttal gubbasztanak a kerámia szigetelőtestek, mint kiszáradt taplógombák az elhalt fán.

Illegális rézkitermelés

Elautózunk a körülbelül három kilométerre lévő, II-es aknához is. A telep bejárati kapuján lévő szimbólumok utalnak csak arra, hogy itt egykor bányászati tevékenység folyt. Az aknatornyot már felrobbantották és lebontották – erről később fotókat is mutat a telepvezető – a gazzal benőtt halmon egy nyolcszögletű betonfedél alatt nyúlik a 1200 méteres mélységbe a lezárt akna. Tetején egy kék fémdoboz hívja fel magára a figyelmet, az akna állapotát az alatta nyíló szűk furaton ellenőrzik adott időközönként a szakemberek.

A telepen még állnak a különféle kiszolgáló épületek, műhelyek, de állapotuk siralmas. Ami mozdítható, már rég ellopták, ami nem mozdítható, szétverték és úgy lopták el. A tolvajok főként a színesfémekre utaznak, a bányatársaság két biztonsági őre gyakorlatilag tehetetlen a leginkább éjszaka portyázó, csapatosan, jól felszerelkezve dolgozó haramiákkal szemben.

Ironikusan hangzik, de így tulajdonképpen jelenleg is folyamatosan van rézkitermelés a területen, állapítjuk meg, miközben egy körülbelül száz méter hosszon szakszerűen kiásott árkot szemlélünk. A tolvajok az itt lefektetett kábeleket ásták fel, hámozták meg és vitték el belőlük a rezet. A tettesek után csak a kábelek kék kígyóbőre maradt, meg persze a kiásott árok. Időnként persze rendőrkézre kerül egy-két tolvaj – múltkorában például ózdiakat fogtak hajnaltájt –, de a harc a telepen lévő értékek megőrzéséért egyelőre kilátástalan.

A helyzet azonban – a világpiaci viszonyoknak hála – nem reménytelen, a reménybeli sikeres értékesítés után várhatóan újra felvirágozhat Recsk és környéke, és a magyar rézkincsnek (no meg a szénnek és az uránnak) köszönhetően ismét a vas és acél, de legalábbis újra a működő bányák országa leszünk.