Ihol jönnek a törökök

„Több mint tíz éve jártam Budapesten. Nagyon szép város! De gondolom azóta sokkal jobban néz ki az EU-tagság miatt. Telenyomhatták pénzzel az országot. Nagyon sok pénzt kaptak?” – kérdezte kedélyesen egy nyugalmazott üzletember a magyar újságírókat vacsora közben, Isztambulban, 2008 január 31-én. A férfi az egyik legnagyobb török biztosítótársaság egyik vezetője volt, és Törökországot nagyon szeretné már az Európai Unió tagjai közt látni. Abban viszont nem biztos, hogy ezt meg is éri-e. „Nagyon boldogok most a magyarok, hogy beléphettek, ugye?” – kérdezte, és képzeletben már látta az eurómillárdokat, ahogy maguk alá temetik Anatólia kopár hegyeit. A gazdasági előnyökön kívül visszavonhatatlan nyugatiasodást is vár a csatlakozástól. „Utálom a kendőt ” – húzta fel az orrát, amikor sikerült egy kis időre Törökországra terelni a szót.

Mesés kelet, nyomorult kelet

Az idézett beszélgetés egy nagyon elegáns villa étkezőjében történt. A legexkluzívabb török gazdasági klub néhány potentátja gyűlt össze a külföldi újságírók kedvéért, országimázst építeni. A klubnak bankárok és politikusok is tagjai, köztük a leggazdagabb török, akiről azt beszélték, hogy folyton magángépével repked, „Párizsban ebédel és Londonban vacsorázik”. A vacsorának helyt adó, belül márvánnyal borított épület Isztambul egyik legmenőbb környékén áll. A városrész Isztambul ázsiai oldalán fekszik, mintegy 30 kilométerre a Kék Mecset és Aja Szofia környékétől, a turisták által ismert óvárastól. Isztambulnak ezen a részén a házak leginkább Dél-Spanyolország elegáns üdülőhelyeire emlékeztetnek, a fényárban úszó üzletek Milánóban is lehetnének. A bárok pedig Barcelonát idézik, kivéve, hogy mindegyik előtt egyenruhás biztonsági őr vigyázza az isztambuli elit italozását.

Az itt élők korán kelnek. „A bankárok nagy része Ázsiában lakik és Európában dolgozik” – mondta egyikük, a Garantibank munkatársa. „Aki reggel hatkor ül autóba, az megúszhatja a dugót.” A két kontinens között a Boszporusz-hídon a legegyszerűbb átjutni, még akkor is, ha reggel héttől este kilencig hatalmas rajta a forgalom, az autók lépésben haladnak. Reggel annyival könnyebb, hogy csak Ázsia felé van rajta fizetőkapu.

A frissen felhúzott felhőkarcolókkal teli üzleti európai negyedbe jó másfél óra az út, a régi belváros ennél is lassabban érhető el napközben. Pedig így is csak a város egy apró szeletén kell átutazni: 100 kilométert lehet egy irányba haladni, anélkül hogy az ember kilépne Isztambulból. Az impozáns tőzsdepalota is az európai oldalon van. Ennek környékén is egymás után nőnek ki a földből a felhőkarcolók. A Galatasaray is erre építi új, 80 ezres stadionját. Csak az elmúlt egy hónapban két gigantikus bevásárlóközpont nyílt a városban, ezek mellett a labirintus-szerű régi bazár csak egy trafiknak tűnik.

A város 12 millió lakójának nagy része persze nem az imént méltatott ázsiai elitnegyedben él. Folyamatosan érkeznek vidékről a szegények, akik közül sokan „babaházaknak” csúfolt kalyibákban élnek. „Itt is divat lett, hogy a szegényebb környékeken éjszaka autókat gyújtogatnak” – magyarázta a város két arcát Pinar Uyan migráció-kutató. „A törökök 30 százaléka még mindig paraszt, de az 50-es évek óta folyamatosan áramlanak a városokba. Először csak a legközelebbi központba, majd egy igazi nagyvárosba, aztán lehetőség szerint Isztambulba.”

Isztambul tényleg a környező világ közepe. Nem csak hatalmas mérete, hanem gazdasági ereje miatt is. A török gazdaság GDP-je alapján a 17. legnagyobb a világon, ám ennek 60 százalékát Isztambul termeli és a török külkereskedelem 75 százalékát is innen intézik. Míg Isztambulban a világon elsőként vezették be a kártya nélkül, sms-sel is működő bankautomatákat, addig az ország keleti területein bankfiókok sincsenek. „Ott az emberek inkább aranyat vesznek” – érzékeltette az országon belüli hatalmas különbségeket Levent Celebioglu, a TEB nevű bank igazgató-helyettese.

A török tévében olyan bankreklám is megy, ahol egy férfi elveszti az összes ruháját, meztelenül beszalad egy boltba, és ott a karórájába szerelt chip-kártyával tud gatyát venni. Fogják az adást Törökország keleti vidékein is, de ott szinte feudalizmus van, néhány éve még rabszolgákat is árultak, nők alig járnak az utcán. Pláne nem ülnek kendő nélkül szexi ruhában a szupermarket kasszájában, hogy paypal rendszerű karórára szolgáljanak ki meztelen pasikat.

Nagy ugrás

A török gazdaság 2001-ben összeroppant, de azóta látványosan fejlődik. Akkor szörnyű pénzügyi válság szakadt az országra, az infláció majdnem 70 százalékos volt, a GDP 7,5 százalékkal csökkent, a költségvetési hiány 16 százalékra nőtt. 2001-ben a bankok fele csődbe ment és örökre bezárt. Mára az infláció csak 8,4 százalék, a GDP 4,5 százalékkal nő, a hiány pedig csak 2,1 százalék.

A 2001-es válság okait mindenki másban látja, de abban konszenzus látszik, hogy a kormány rövidlátó populista osztogatása nagyban hozzájárult a széteséshez. „A kormány pénznyomtatásra használta a központi bankot”, „a féléves ciklusokra bebetonzott líra-árfolyam kiszolgáltatta az országot a spekulánsoknak”, „az IMF rossz tanácsokat adott” –ezt a három magyarázatot hallottuk a legtöbbször négy napos isztambuli látogatásunk alatt, amikor egymás után tartották előadásaikat hazájukról bankárok, üzletemberek és egyetemi tanárok.

A török gazdaság problémái hasonlítottak a magyaréra: eladósodott az állam, felpörgött az infláció és megtorpant a növekedés. Ma is aránytalanul erős az állami szféra, rossz az adózási morál, a hazai kisvállalkozások vegetálnak és hitelt sem képesek felvenni, a szociális kiadások túlságosan terhelik a költségvetést, kevés a sztráda, rohad a vasút. A 2002-ben megválasztott Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) radikális reformokba kezdett.

Az utóbbi években gyors privatizáció indult: a bankokkal kezdték, aztán jöttek a telefontársaságok, a repülőterek és a kikötők. Most pedig az energia-szektor, a posta és a szerencsejáték következik. A kiadásokat nagyon keményen visszafogják: az idei költségvetés szerint 37 százalékkal jut kevesebb az állami intézményeknek és a szociális programoknak. Ezen belül 25 százalékkal akarják megvágni a nyugdíjkasszát: megszüntetik a korkedvezményt és „harmonizáció” néven egy csomó jogosultságot visszavonnak. A nyugdíjkorhatárt folyamatosan emelik, az adókat szigorúbban behajtják. A cél, hogy a 2023-as centenáriumra (az Oszmán uralkodók megdöntésének és a szekuláris köztársaság kikiáltásának 100. évfordulójára) a mostani GDP-t megduplázzák. 2008-ban egyszerre hat új autópályát építenek (20 milliárd dollárért) elkezdik az Ankara-Isztambul vasúti vonal felújítását (a 12 órás út ezzel 4 órára csökken) és PPP konstrukcióban alagutat fúrnak a Boszporusz alá. Szinte mindenhez hozzányúltak, a hadseregen kívül.

A kormányt keménysége ellenére szeretik. Tavaly 47 százalékot kaptak a választásokon, ami egészen rendkívüli eredmény a korábbi évtizedekhez képest. (2002-ben még csak 34 százalékkal nyertek.) Pedig a párt nehéz helyzetből indult, Erdogan miniszterelnök egy bírósági ítélet szerint a 2002-es választáson nem is indulhatott. Erdogant azért fosztották meg egy időre politikai jogaitól, mert a 90-es években egy tüntetésen az iszlámot magasztaló verset olvasott fel. Abban az évtizedben az AKP elődjeinek tekinthető iszlamista pártokat többször is betiltották, de új néven rendre újraalakultak.

Ehhez képest a kifejezetten világias, alkoholt fogyasztó és a nőket fedetlen fővel szívesen látó, nyugaton tanult elit is megszerette a pártot. Tolga Egemen, a negyedik legnagyobb török bank vállalati üzletágának igazgató-helyettese szerint „ma már csak a paranoiás szekularisták” félnek tőlük. Pedig épp most vasárnap provokálták a baloldali ellenzéket azzal, hogy engedélyezték, hogy az állami egyetemeken kendőt viselhessenek a lányok. A török alkotmány eddig minden vallási jelképet tiltott a közszférában, a mostani döntést is heves tiltakozások sora kísérte. A gesztus viszont segít a szegényebb vallásosoknak lenyelni a megszorítások keserű piruláját. Hogy a kendő-kérdés nem csak szimbolikus, arra jó bizonyíték a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk Hó című regénye. A könyv azzal kezdődik, hogy egy városban egymás után lesznek öngyilkosok a lányok, mert nem viselhetnek kendőt az iskolában.

Miközben a hadsereg és az ellenzék is többször megkongatta a vészharangot a kormány iszlamista hozzáállása miatt, addig az EU és az USA rendre kiállt a hatalmon lévők mellett. A mostani kormány ugyanis hiába használ vallási szempontból konzervatív retorikát, nem csak gazdaságpolitikájában liberális. Olyan gesztusokat tett a nyugatnak, amit elődjeik évtizedes noszogatásra sem. Eltörölték a halálbüntetést, egyre többet vesznek át az EU-s jogrendből, megszüntették a férjek „családfői” státusát, ami anyagilag teljesen kiszolgáltatta a feleségeket. Továbbá látványosan kibékültek a szomszédos Görögországgal és meglepően kompromisszumkésznek bizonyultak Ciprus újraegyesítésének ügyében (a 2004-es egyesülés a sziget görög oldalán tartott népszavazáson bukott el). Így is maradt azért bőven emberi jogi probléma: több millió kurd él anyanyelvi oktatás és közigazgatás nélkül, a szólásszabadság sem teljes és továbbra is tilos feszegetni az első világháború idején lemészárolt több millió örmény sorsát. (A négy napos előadás-sorozat alatt egyszer utalt valaki erre, „úgynevezett /so called/ örmény népirtás”-nak nevezve, és abban a kontextusban, hogy ezzel nem lehet örökké a kormányokat nyugatról zsarolni. Franciaország törvényben nevezi népirtásnak az akkori pogromokat, az USA 2007-ben visszatáncolt egy hasonló lépéstől.)

Reformok és megszorítások örök ciklusai

Ilter Turan, a Bilgi nevű magánegyetem volt rektora szerint a mostani kormány egyáltalán nem jobboldali, ahogy korábban sem a baloldal volt hatalmon. Szerinte annyi történt, hogy a régi, a 2001-es válság előtti elitet vallási vonalon volt a legkönnyebb támadni, és az iszlámhoz fűződő viszonyuk miatt látszanak külföldről jobb- és baloldalinak a pártok. Turan nem szimpatizál a mostani kormánnyal, de azt elismerte, hogy stabilitást és gazdasági növekedést hoztak. „Törökország évtizedekig válságok és megugrások ciklusai között vergődött. 1923 óta minden kormány modernizációt hirdetett, de valójában sokáig egy szűk gazdasági-politikai elit volt hatalmon. Az erjedés a 80-as években kezdődött, a gazdaság megnyitásával. Sokáig a nehezen összetákolt koalíciók egyben tartásában merült ki a kormányok teljesítménye. A „ki mit kap” egyensúlyozás elvitt minden energiát. A mostani egypárti kormánynak van ereje valódi reformokhoz.”

Turan szerint a török gazdaság története 1945 óta úgy nézett ki, hogy „ciklikusan rendre beütött a krach, aztán a kormányok mentek sírni külföldre”. Először az 50-es évek végén volt nagy baj. „Akkor kaptam egyetemi ösztöndíjat az USA-ba. Az akkori pénzügyminiszter az apám ismerőse volt, így az ő személyes közbenjárására felvehettem 50 dollárt az induláshoz. Képzeljék el, 50 dollárhoz személyesen a pénzügyminiszter közbenjárása kellett!” Hasonló kedélyességgel mesélt a 70-es évek olajválságáról: „A török kormánydelegációt egy hétig várakoztatta a szaúdi király. Természetesen olajat akartak kikönyörögni tőle. A király végül nem fogadta őket. Később ha elfogyott a pénz az USA-hoz mentek, Washington pedig szólt a Világbanknak, és így mindig időben jöttek a hitelek.” Törökország jó adós, 2001 után sem jelentettek fizetésképtelenséget senkinek.

Törökország Európa?

Miközben a török kormány egyik fő célja az EU-csatlakozás, a lakosság egyre kiábrándultabb. Néhány éve még 70 százalék akarta a tagságot, ma már alig megkérdezettek harmada biztos abban, hogy ez üdvözítő lenne. A kiábrándulás egyik fő oka Oguz Demir szerint, hogy az EU-tagállamok politikusai össze-vissza beszélnek. Demir USA-ban végzett 28 éves közgazdász, az Ekonomistler nevű török kutatóintézet elemzője. Barátaival egy yahoogroup-os hírlevéllel kezdték elemzéseiket szétküldeni, a hőskorszakban 20 ezer címre ment a kiadvány. Ma már a TÜSAID (Török Gyáriparosok és Üzletemberek Szervezete) mellett dolgoznak, irodájuk Isztambul egyik legmenőbb ingatlanjában van, ahonnan a Galata-hídra és a Yeni dzsámira látni az ablakokból. Demir szerint az EU saját elveit meghazudtolva sokszor civilizációs kérdésnek állítja be a török csatlakozást, „holott ez egy meghaladott nézőpont, ma már minden az integrációról szól”. Szerinte Nicolas Sarkozy francia elnök miatt törökök tömegei ábrándulnak ki Európából, és ez mindkét félnek nagyon rossz. (Sarkozy decemberben még azzal fenyegetett, hogy megvétózza a csatlakozási tárgyalások folytatását. Végül annyival is megelégedett, hogy többször elmondta, nem támogatja Törökország belépését az EU-ba.)

Törökországtól több okból is tartanak az EU legnagyobb és leggazdagabb államai. Egyrészt a keleti és középső területek felzárkóztatása rengeteg pénzbe kerülne. Másrészt a több mint 70 milliós ország nagyon erősnek számítana, az EP tele lenne török képviselőkkel a Tanácsban pedig nagyon sokat érne a török szavazat. „Törökország nagy, és ez itt nekünk hátrány. Nézze meg Horvátországot, ötmillió ember, mindjárt beveszik, nem sokat számít az nekik” – mondta egy török üzletember. Visszakérdeztem, hogy a sok nagyon szegény török régió nem okozhat-e szintén gondot. „Járt már Bulgáriában? És őket már bevették.” – válaszolt.

Sok európai politikus elvből is ódzkodik bevenni egy muzulmán országot. A jelentősebb muzulmán lakosságú nyugati államokban a közvélemény jelentősebb része ellenzi a török csatlakozást (Magyarország viszont támogatja). Ráadásul a kurd kisebbség helyzete, a hadsereg politikai befolyása miatt a liberálisok közül is sokan aggódnak.

Demir szerint butaság az EU azon aggodalma is, hogy majd törökök milliói indulnának munkát keresni a régi tagországokba. „Európa egyre öregszik, csökken a népesség szinte minden államában. Ez nagyon veszélyezteti a gazdaságukat. A török társadalom viszont fiatal és gyorsan gyarapodik. Ha elmennek az emberek, az inkább nekünk lesz rossz, mert a képzettebbek mennének, nem kellenek már a betanított munkások sehol Európában. Úgyhogy ez inkább a mi problémánk lenne. Ahogy az is, hogy az európaiak felvásárolhatnák a tengerparti üdülőhelyeket és a termőföldeket. Legalább annyi tartani valónk van, mint nekik.”

A török csatlakozás szükségességéről a politikai és a gazdasági elitben is erős kompromisszum van. Ám a hivatalos szólamokon túl sokan úgy vélik, hogy az út fontosabb, mint a cél. Egy közgazdásznő azt mondta, hogy „Tulajdonképpen mindegy hogy belépünk-e és mikor. Az a lényeg, hogy a kérdés ébrentartásával a török jogrend folyamatosan európaizálódjon, az ország nyugatiasodjon, a kapcsolatok mind szorosabbá váljanak. Ha ez sokáig tart, Törökország visszafordíthatatlan pályára lép.”