Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A jelentés szerint egyes nagyvárosi körzetek - Budapest, Koppenhága, Dublin, Helsinki, Szöul - az ország GDP-jének majdnem a felét állítják elő. Sőt van olyan metropolis is - az Amszterdamot, Rotterdamot, Hágát, Utrechtet és az azok között elhelyezkedő kisebb településeket magában foglaló Randstad Holland -, amelynél ez az arány meghaladja az ötven százalékot. Prága, Oslo vagy Stockholm csak az egyharmadát adja a bruttó hazai terméknek.
A nagyvárosi körzetek nem csak abszolút értelemben tekinthetők vízfejnek: a vizsgált esetek többségében az egy főre jutó jövedelmi mutató is magasabb itt, mint az országos átlag.
Az OECD elemzői szerint nem egyértelmű, hogy a metropolisok szédítő ütemű fejlődése előnyös-e a többi régiónak, vagy éppen ellenkezőleg: elsorvasztja azokat. Egyes szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a nagyvárosok a távolabbi területeken élők, elsősorban a fiatalok számára is munkalehetőségeket kínálnak, míg az ott generált adó- és exportbevételek sokszor az egész ország infrastruktúrájának a fejlesztését szolgálják. Ennek dacára sokszor a kedvezőtlen hatások kerülnek túlsúlyba: a nagyváros elszippantja a vidéki körzetekből a tehetséges szakembereket és a tőkét, így azoknak esélyük sincs a fejlődésre, és lemaradásuk egyre nő. Eközben a túlnépesedő metropolisok mind súlyosabb közlekedési, szociális és környezeti problémákkal kénytelenek szembenézni.
Ebben a helyzetben sok ország igyekszik visszafogni az egészségtelenül nagy vízfejek kialakulását. Az elmúlt évtizedekben Londontól Párizsig, Tokiótól Szöulig számos nagyvárosban próbálkoztak antiurbanizációs politikákkal, ezek hatása azonban az OECD szerint nem mutatható ki egyértelműen, ugyanakkor egyre több szakértő véli úgy, hogy a globalizálódó világban az effajta intézkedések az egész ország tőkevonzó képességét csökkentik.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
