Ferenc
11 °C
30 °C

Még több meztelen férfit akarunk!

2013.04.05. 13:31 Módosítva: 2013.04.05. 14:34
Ezt a cikket nem az Index szerkesztősége készítette. Bővebben a PR cikkről, mint hirdetési formátumról itt olvashat.
Több mint 100 pucér férfitest és egy provokatív, korhatáros tárlat: a ruhátlan férfitest tabuját leplezi le a Meztelen férfi c. kiállítás a Ludwig Múzeumban. Megmutatja, hogyan változott az elmúlt évszázadban a férfi meztelenség megítélése.
Halász Károly: Testépítő reneszánsz modorban, 2000. A művész jóvoltából
Halász Károly: Testépítő reneszánsz modorban, 2000. A művész jóvoltából

Nem is olyan régen a Pierre et Gilles művészpáros adonisz-testű, ádámkosztümben pózoló fiatalembereivel népszerűsítették a bécsi Leopold Museum Nackte Männer című tárlatát, és borzolták a kedélyeket az osztrák fővárosban. Szinte hihetetlen, hogy Ausztriában párhuzamosan egyszerre két város is a meztelenkedésnek szentelte magát. A Leopold Múzeum mellett, a linzi Lentos Múzeum az előbbivel majdnem teljesen identikus nagyszabású kiállításnak adott helyet. A kiállítás koncepciója a Lentos Múzeumtól származott még 2011-ből, akik elutasítva a bécsiekkel való együttműködést, a budapesti Ludwig Múzeummal állapodtak meg a kiállítás átadásáról.

A Meztelen Férfi egy mostanáig teljesen mellőzött témára, az eltérő férfi identitásokra helyezi a hangsúlyt. A Ludwig Múzeum kiállítása, a linziek kiállításának egyfajta adoptált változataként, az 1900-as évek klasszikus modern és az 1945 utáni művészet alkotásain keresztül, különböző témákra osztva próbálja bemutatni a férfi testet. Fedetlen férfi évszázadokon keresztül csak mitológiai vagy keresztény mártírábrázolásokon jelent meg, és a női aktokkal ellentétben az ábrázolások mellőzték a sebezhetőséget és az erotikát.

David LaChapelle: Híresség tündöklése, 2002. Galerie Thomas tulajdona, München
David LaChapelle: Híresség tündöklése, 2002. Galerie Thomas tulajdona, München

A Ludwig Múzeum tárlatának anyaga nem teljesen egyezik meg az Ausztriában bemutatottakkal, nálunk a linzi kiállítás budapesti társ-kurátorai Simon Kati és Turai Hedvig nagyobb hangsúlyt fektettek, a közép- és kelet-európai művészet bemutatására. A közel 130 alkotásból álló anyagot nyolc tematikai egységre osztották. A fogadótérben például rögtön egy magyar fotós aktjával találjuk magunkat szemben: Lakner László egész alakos önarcképe mely Magyarországon még soha nem volt kiállítva, egyenesen az Uffizi Képtárból érkezett hazánkba.

Érdekessége a kiállításnak, hogy a kortárs művészeti alkotások mellett egy terem erejéig visszakanyarodik a kezdetekhez, és olyan művészek vásznain keresztül szemlélteti a klasszikus férfi modellek természetben való elhelyezését és újraértelmezését, mint Tihanyi Lajos vagy Kernstok Károly. Ezek a századfordulón született alkotások elengedhetetlen jelentőséggel bírnak a kiállítás további részét képező kortárs anyag megértéséhez. A klasszikus aktok után megjelenik a művész és modell közötti kapcsolat. Végigkísérhetjük, hogyan váltotta fel az élő modell utáni rajzolást a fotográfia: erre reflektál Zofia Kulik sorozata is, ahol anyaszült meztelen kollégáját előre elkészített rajzok alapján állította be különféle pozíciókba.

Jimmy Caruso: Arnold Schwarzenegger, 1978. Münchner Stadtmuseum
Jimmy Caruso: Arnold Schwarzenegger, 1978. Münchner Stadtmuseum

A ki kit néz kérdés a Női tekintet termében válik igazán fontossá. Megfordul a korábban belénk égetett szerep: innentől kezdve a férfi test van kitéve a női mustrának. A lengyel származású Katarzyna Kozyra férfinak álcázva magát készített rejtett kamerás felvételeket meztelenül fürdőző férfiakról, Sylvia Sleigh pedig nagyon feminin, Vénusz-pozícióba kényszeríti modelljét.

És amikor a meztelen férfi test, a fedetlen nemi szerv a férfi vágy tárgyává alakul, megjelenik a művészetben a homoerotikus vonal, egy nőiesebb férfiideál, ami eddig rejtve maradt a nagy nyilvánosság elől. Ezt az újfajta identitást képviselik a 20. század egyik legnagyobb fotósának, Richard Avedonnak képei is. A két kiállított fotón Andy Warhol Factoryjának alakjai és Rudolf Nurejev, orosz balett-táncos testesítik meg ezt az újszerű feminin vonalat.

A Metamorfózisok teremben érezhető a 60-as évek szexuális forradalmát követő nagy szabadság: itt ismét központi téma a szerepváltás, kiemelkedő szerepet játszik a konvenciókkal való szakítás. Ezen a ponton, ha úgy érezzük, hogy elegünk van a komolykodásból és félretennénk intellektuális, művészi vénánkat egy alkotás erejéig, mindenképpen vessünk egy pillantást Zbigniew Libera Univerzális pénisznövelő szerkezetére. Mint ahogyan nevéből is következtethetünk, egy olyan eszközről van szó, mely képes a férfi nemi szerv méretének növelésére. A multifunkcionális edzőtermi géphez hasonlító eszköz előtt álló férfin pedig az expander utáni eredményt csodálhatjuk.

Pierre et Gilles: Adonisz halála, 1999. Magángyűjtemény, Párizs
Pierre et Gilles: Adonisz halála, 1999. Magángyűjtemény, Párizs

Hasonlóan szarkasztikus, szórakoztató alkotásokkal találjuk magunkat szembe a heroikus, görög ideált, és a velük ellentétes anti-hősként értelmezett, férfiatlant bemutató teremben is. Az egyik fotóról napjaink leghíresebb ex-bodybuilder-színész-kormányzója, Arnold Schwarzenegger mosolyog ránk tökéletesen kigyúrt, felpumpált izmokkal. Ezzel szemben Artur Zmijewski rövid videója, ahol lomha testű katonák egy szál bakancsban, fegyverrel a kezükben marsíroznak körbe-körbe, mosolyra készteti a nézőt. Ha nem vagyunk nagy rajongói a kigyúrt  férfitest látványának, továbblépve az önvizsgálat, önmarcangolás és fájdalom különböző fázisaival barátkozhatunk. Itt a művészek nemcsak saját testük tűrőképességét teszik próbára, hanem fájdalmat ébresztenek a nézőben is.

Végezetül pedig a szó szoros értelmében lehull a lepel mindenről: választ kapunk arra a kérdésre, hogy miért övezi tabu a péniszábrázolást. Keith Haring, Jean Cocteau és Andy Warhol alkotásaival zárul a kör, akik leplezetlen ábrázolásukkal ezekkel a társadalmi normákkal szemben lépnek fel.

Ezt a cikket nem az Index szerkesztősége készítette. Bővebben a PR cikkről, mint hirdetési formátumról itt olvashat.