Titkos irodalmi időutazás a Városmajorban

Ha mondjuk 1777-ben – amikor Rousseau már bőven megfogalmazta a természethez való visszatérés eszméjét – megkérdeztünk volna egy budai polgárt, hogy merre találhatjuk a városmajori parkot, értetlenül nézett volna ránk. A főváros első közparkja ugyanis a 18. század végén, 1787-ben nyitotta meg kapuit. A park, melyben 1922-ben létesült a szabadtéri szórakoztatás jegyében a Városmajori Szabadtéri Színpad elődje, az elkövetkező évtizedek hosszú sora alatt sokféle emberi történetnek volt tanúja.

Centenáriumi darab – városmajori időutazás

A centenáriumát ünneplő városmajori színház olyannyira komolyan veszi idei szlogenjét: Száz éve a Városmajorban, hogy saját bemutatójára is egy „időutazással” készül. Az időutazást a Száz Év Major, avagy eszméimet nem cserélem két szerzője: Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész és Horváth János Antal dramaturg, rendező vezénylik.

Irodalomtörténet és színház találkozik – az ebből született, időnként filmszerű, dinamikus, a 100 éves korszak képét megrajzoló előadásban megelevenednek írók és költők. Megtapasztalhatjuk, hogy hús-vér emberek írták mindazt, ami ma kötelező olvasmány, akik ugyanúgy szerettek és gyűlöltek, mint akárki más, csak talán hangosabban. A történetek kortárs zenei kísérettel szólalnak meg, vetített háttérrel. Nemcsak egy megszokott eszközökkel élő prózai előadást láthatnak a nézők, hanem egy igazi összművészeti produkciót, mely egyszerre ríkat és nevettet meg.

Majori történetek

A történelmi korszakokat megidéző színpadi művekben mindig felmerül a történeti hűség problémája, mely itt az időtlen idők óta a Városmajor egyik padján üldögélő, hol virágot áruló, hol sebesülteket ápoló Majoros néni alakjában oldódik fel: ő az, aki emlékezik. Általa látjuk a parkban korzózó cselédlányokat és bakákat, az andalgó szerelmeseket vagy öngyilkosjelölteket, a népünnepélyt vagy a tömeggyilkosságot.

A Városmajor százéves története Magyarország viharos történelmének esszenciája. Írók és művészek, miniszterek és csavargók, hintáslegények és színpadi sztárok, megfigyeltek és titkosrendőrök találkoztak itt: nekünk csak össze kellett szednünk őket, és ha nem maradtak fenn a szavaik, akkor hangot adtunk nekik. Csak írás közben vált világossá egy összefüggés: mindahányszor, amikor a színház, a mozi vagy a kultúra más intézményei bezárni kényszerültek a Városmajorban, akkor szinte azonnal megjelentek a fegyverek, nyomukban az akasztófák és tömegsírok. 

– mesélt Nyáry Krisztián a darabról. Ugyanakkor tehát a Major a kikapcsolódás, a szabad lélegzés, és az alkotás helyszíne is volt.

Az örök Majoros néni jól ismeri a környéken élő vagy dolgozó írók életét is. Ady Endre és Nemes Nagy Ágnes, Karinthy Frigyes és József Attila, Polcz Alaine és Babits Mihály, Molnár Ferenc és Kosztolányi Dezső is neki mondják el titkaikat.

Az idén 100 éves Városmajori Szabadtéri Színpad születésnapjára készülő előadás ezeknek a történeteknek állít emléket. Zenés revü? Történelmi utazás? Képes irodalomkönyv és parktörténet? Talán mind egyszerre. A szereplők olykor kimondják, hogy a művészetnek nincs értelme, hiszen a szerelem elmúlik, az emberek nem tanulnak a történelemből, és időről-időre legyilkolják egymást. Az írók pedig többnyire belehalnak az egészbe. Máskor viszont az derül ki, hogy mégis van remény.