Magasra szárnyal a szolnoki sirály

A szolnoki színház előadása a 2022-es Városmajori Színházi Szemle programjában szerepel.

Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az egykor legendás szolnoki Szigligeti Színház legújabb kori históriájában új fejezet nyílt Székely Kriszta friss Csehov-rendezésével. Kereken ötven évvel a magyar színháztörténet emblematikus, Székely Gábor rendezte szolnoki Sirály-bemutatója után megint új formákat keres a színház társulata.

A Sirály több mint dráma: hitvallás és életfilozófia, művészi ars poetica és szerelmi vallomás a színházhoz. Anton Pavlovics Csehovról jól tudja minden rajongója, hogy az emberi lélek legnagyobb ismerői között kell számontartani. Amit ő nem írt le vidéki vagy oda száműzött, lecsúszott vagy épp öles léptekkel a lejtő felé haladó, megrendítően hétköznapi karaktereiről, az talán nem is létezik. Ez az ő esetében persze sosem szószátyárság, hanem épp ellenkezőleg: fukar, szikár, kimért a csehovi nyelv, ami kizárólag a lényegre koncentrál. Igaz, sokszor azt sem hajlandó kimondani – az olvasónak és a nézőnek kiváló hallással és éles szemmel kell rendelkeznie, hogy felfigyeljen a ki nem mondott mondatok halkan duruzsoló zenéjére.

Hogy a Katona József Színház fiatal rendezőjének, Székely Krisztának van érzéke a drámatörténet nagy klasszikusaihoz, azt már bizonyította emlékezetes, Shakespeare, Brecht, Molière, Ibsen vagy éppen Csehov műveiből készült előadásaival. A forma- és problémaérzékeny színrevitel, az elmélyült színészi játék, az értő elemzés, a nem olcsó aktualizálásokban utazó, mégis minden ízében kortárs színpadi gondolkodás a rendező máris gazdag munkásságának alapkövei.

Az, hogy most éppen ő, éppen Szolnokon rendez, nem csak a színházi szakmát, de a szolnoki és máshonnan ide érkező színházrajongókat is alaposan meglepte. Egyrészt ott a már említett súlyos örökség, a fél évszázaddal ezelőtti színháztörténeti legenda, másrészt az élő kapcsolat a legenda megalkotójával: Székely Kriszta ugyanis a névrokon Székely Gábor rendezőosztályában végzett néhány éve a Színművészeti Egyetemen. A harmadik okról kevés szó esik, pedig talán ez most a legfontosabb: a szolnoki színház hosszú éveken keresztül nem éppen a legjobb formáját mutatta, ami most végre-valahára változni látszik.

Csodák márpedig vannak – akik a szolnoki helyszínen látták az új Sirályt, így kiáltottak fel, ugyanis Székely Kriszta határozott mozdulatokkal rázta fel a társulatot, akik maguk is melléálltak a rendhagyó kalandban, igazán figyelemre méltó, korántsem csak helyi érdekű produkcióval előrukkolva.

Vérfrissítés történt minden értelemben; a Sirály két fiatal főszerepét a Székely Kriszta egyetemi osztályába járó két hallgató alakítja: Bíró Panna Dominika játssza a színésznői ambíciókkal felvértezett Nyinát, Csákvári Krisztián pedig a drámairodalmat és színházat eleinte heves lelkesedéssel megreformálni kívánó Trepljovot. Vendégként lép színpadra Hajduk Károly, aki a hamvas Nyina és Trepljov anyja, a tekintélyt parancsoló Arkagyina között sodródik: ez utóbbit a szolnoki társulat oszlopos tagja, Radó Denise alakítja. A négy főszereplő között megvan a kémia, a többi játékos pedig jól érzékelhető örömmel kapcsolódik be érzelemdús, az agyat és a szívet egyaránt megmozgató játszmáikba.

És nem csak abba – ahogy Székely Kriszta egy, a bemutató előtt vele készült interjúban beszámolt róla, az ő Sirályában hangsúlyos szerep jut a Csehovot is erősen foglalkoztató színháznak: „Szólni fog arról, hogy a fiatal generációt hogyan hátráltatja az idősebb abban, hogy levegőhöz jusson és a saját kárára tanulhasson. A befutott generáció védelmező, belefásuló magatartásáról és a művészi kapuzárási pánikról. Az idősebb generáció nagyon nehezen mozdul a pozícióiból, szerintem nemcsak a színházakban, de az élet sok más területén is. Másrészt szólni fog az anya-fiú kapcsolatról, és persze a szerelemről is, hiszen mindenki szerelmes, csak éppen ettől nem feltétlenül boldog.”

A szolnoki előadásról megjelent nagyszámú kritika nagy elánnal dicséri a kivételes társulati összmunkát épp úgy, mint a pályájuk elején járó vagy már évtizedek óta színpadon álló művészek teljesítményét. Meg persze a színház történetének második, rögtön bemutatója után igen magas polcra helyezett Sirályát, ami egyszerre merész és kísérletező, okos és érzékeny, ugyanakkor pontosan olyan érzelmes, mint amilyennek Csehov annak idején megírta. A fővárosi közönség szeptember 10-én, szombaton láthatja a formabontó produkciót a Városmajori Színház Szemle záró előadásaként.