Ásni a spanyol árkot - Gernika 70 éve

Április 26-a Gernika bombázásának dátuma. Az idei kerek, hetvenedik évforduló különleges jelentőséggel bír, hiszen talán ez az utolsó alkalom, amikor még kellő számú túlélő tud összegyűlni a közös emlékezéshez. A két világháborút elbliccelő Spanyolország modernkori történelmének legnagyobb traumája, az 1936-39 között vívott polgárháború szenvedéseit szimbolizáló esemény azonban idén már nem a múlt közös ápolásáról és a tanulságok kollektív levonásáról szól, hanem remek alkalmat nyújt az egykori küzdő felek leszármazottainak egymás tökeinek szorongatásához.

Gernikától Bilbaóig dübörgött a föld

Az 1936-ban kitört spanyol polgárháború egy dicső gyarmati múltján kesergő ország belügye maradhatott volna, ha Európa akkori nagyfiúi nem pont itt akarták volna megrendezni a második világháború főpróbáját. Franco tábornok és nacionalista csapatai a vörös veszélyre hivatkozva kezdtek bele puccsukba, az így meghúzott törésvonal pedig kiváló alkalmat nyújtott a fél világnak arra, hogy beavatkozzon az eseményekbe. Míg a legtöbb nyugati ország igyekezett kimaradni a balhéból, a németek és az olaszok aktívan segítették Francóékat, a Szovjetunió valamint a világ minden tájáról Spanyolországba gyűlő kommunisták, anarchisták és egyéb baloldaliak pedig a másik oldalt, a republikánusokat támogatták.

1937 április 26-án az addig legalább a semlegesség látszatát fenntartó németek elindították a Rügen hadműveletet, amelynek keretében a német légierő, a Luftwaffe Spanyolországban tevékenykedő önkéntes alakulata, a Kondor Légió porig bombázta a baszk kisvárost, Gernikát. A spanyolul Guernica néven futó településre minden bizonnyal azért esett a választás, mert a gyakorlatilag egy emberként a republikánusokat támogató baszkok számára különleges jelentőséggel bírt, hiszen hagyományosan itt, egy szent tölgyfa alatt ülésezett nemzetgyűlésük.

Ma már tudjuk, hogy a városkának ugyan hetven százaléka leégett, ám a halálos áldozatok száma az ötszázat sem érte el, valamint a közhiedelemmel ellentétben nem ez volt az első alkalom, amikor a levegőből szándékosan támadtak civilekre. A pusztításról tudósító nemzetközi sajtónak, elsősorban pedig Picasso egyik főművének, a Guernicának köszönhetően azonban a bombázás örökre a háború borzalmainak szimbóluma lett, Rotterdam, Drezda és Hiroshima előfutára.

A bombázásra emlékezz és arra ki öldökölt

Gernika után két évvel Franco és a nacionalisták végleg legyőzték a fokozatosan darabokra hulló republikánus csapatokat. A spanyol hadsereg nem az a kimondott gyilkológép, de még nekik sem jelentett gondot olyan alakulatok szétverése, amelyekben például sok anarchista harcos ragaszkodott ahhoz, hogy a megszokott parancsolgatás helyett közfelkiáltással döntsenek a napi teendőkről. A következő negyven évben, Franco 1975-ös haláláig az ország olyan puha diktatúrában élt, amilyet speciel nekünk, magyaroknak nem is nagyon kell elmagyarázni. Az első évek keménykedése, a belső ellenség főbb figuráinak kivégzése vagy elüldözése után az ország élhető hely lett, ahol bizonyos szabályok betartása mellett relatíve szabadon és relatíve boldogan lehetett élni. Kivégzések azonban még a diktatúra legutolsó éveiben is voltak, szólásszabadságról szó sem lehetett, és a kisebbségek - közülük is különösen a baszkok - még álmodni sem mertek esetleges jogaikról. Amikor végre Franco meghalt, az ország nagyobbik része boldogan sóhajtott fel, majd a rendszerváltás Kelet-Európában szintén nem ismeretlen módját választva húztak egy vonalat, és az előző negyven évet szőröstül-bőröstül besöpörték a szőnyeg alá.

Spanyolországban a demokrácia eljövetele után a Franco-rezsim számtalan disznóságáért gyakorlatilag senkit nem vontak felelősségre. 1975 és 1978, az új spanyol alkotmány elfogadása közt a reformista politikai elit, a Franco által utódjául kiszemelt, ám diktátorként működni egyáltalán nem kívánó I. János Károly király vezetésével remekül levezényelte az átmenetet. A francóista állam bástyáit szép lassan lebontották, a hatalmat átadták a nép választott képviselőinek, és közben még arra is figyeltek, hogy se a régi rendszer hívei, se a negyven év után végre szabad ellenzékük ne vaduljon meg. Ehhez pedig az is kellett, hogy az előbbieknek ne kelljen attól tartaniuk, bármikor felhúzhatják őket az első fára.

Eta, Eta, Eta

Szemben Magyarországgal, a demokrácia Spanyolországban tényleg szinte mindenkivel jót tett. A gazdaság nem omlott össze, hiszen már Franco utolsó éveiben is hasított, az ország szépen modernizálódott, elsősorban a Llorer de Marban nyaraló magyar turistáknak köszönhetően. Egyetlen jelentősebb társadalmi csoport nem volt hajlandó megbékélni sorsával, mit ad isten éppen a baszkok.

Az ETA terrorszervezet a hatvanas évek óta küzdött mindenféle konfúz kisebbségi jogokért és Baszkföld függetlenségéért, ám igazi nagypályás gyilkolászásba csak Franco hatékony rendőrállamának bukása után tudtak kezdeni. A nyolcvanas években szinte minden évre jutott egy-egy jelentősebb, civilek tucatjaival végző robbantásos merénylet, ami a spanyol társadalom egészét alaposan traumatizálta.

Az egymást követő spanyol kormányok nem voltak hajlandóak az ETA-val tárgyalni, amíg a baszkok nem teszik le egyoldalúan a fegyvert. A terroristák erre nem voltak hajlandóak, és ugyan több hosszabb tűzszünetre is sor került, végül mindig újra elkezdett viszketni az ujjuk a ravaszon. Bár az ETA társadalmi támogatottsága még Baszkföldön is egyre csökkent, megszűnni azért nem szűnt meg. Ekkor azonban elérkeztünk 2004 március 11-hez, az ETA és a modern Spanyolország történetének legfontosabb dátumához.

A feszültségtől szétrobban az agy

Ezen a csütörtök reggelen több madridi vonaton egyszerre robbant bomba, aminek 191 halálos áldozata és még ennél is sokkal több sebesült lett az eredménye. Három nappal a parlamenti választások előtt a támadásra különösen érzékeny pillanatban került sor. José María Aznar miniszterelnök és Néppártja azonnal az ETA felé kezdett mutogatni, mint lehetséges tettesre, ezzel próbálva megadni a kegyelemdöfést a szocialista ellenzéknek, amelyet a kampány során többször is támadott azzal, hogy kesztyűs kézzel bánik a baszk terroristákkal. Aznar terve azonban teljesen összedőlt, miután gyorsan kiderült, hogy arabok robbantottak. A közvélemény ellene, az aljas manipulátor ellen fordult, és a március 14-i választásokon a szocialistákat és vezetőjüket José Luis Rodriguez Zapaterót juttatta hatalomba. A közepesen súlyos messiás-komplexusban szenvedő Zapatero azonnal nekilátott annak, amit ő többnek nevezett kormányváltásnál, és ami valóban a Franco utáni Spanyolország alapjainak lerombolása lett.

A szocialista kormány első intézkedései közt volt az egyneműek házasságkötésének legalizálása és az abortuszok egyszerűsítése, ami alaposan felidegesítette a Spanyolországban Európához képest még mindig elég befolyásos katolikus egyházat. Zapatero azt is a fejébe vette, hogy ő lesz az a spanyol miniszterelnök, aki végre felszámolja az ETA-t. Az évtizedeken át tartó terrorba belefáradt spanyolok azonban nem voltak hajlandóak elfogadni azt az egyébként teljesen észszerű, és Észak-Írországban be is vált ötletet, hogy felfegyverkezett csoportokat csak szép szóval lehet legyőzni. Zapaterót hamar mindenki jobb esetben puhánynak, rosszabban pedig a terroristák kurvájának tartotta, különösen azután, hogy 2006 utolsó napjaiban az állítólagos tűzszünet ellenére az ETA megint robbantott. A miniszterelnök még ezután is kitartott a békegalamb szerepe mellett, engedélyezte például, hogy egy hónapok óta börtönében éhségsztrájkoló baszk terroristát házi őrizetbe helyezzenek át. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, ami egy csodálatos képzavarral végérvényesen kiszabadította az ország polgárháború alatti megosztottságának szellemét a palackból.

Zapatero azonban nem hátrált meg, hanem kedves barátaival együtt tovább tette a dolgát, és nekilátott következő nagy projektjének, a Franco politikai bíróságai által elítéltek rehabilitálásának és kompenzálásának. A miniszterelnök republikánus nagyapját a nacionalisták kivégezték, így talán kevésbé meglepő, hogy hetvenéves tömegsírokat is elkezdett kiásatni a végtisztesség nevében. A jobboldali ellenzék azonban nagyon nehezen viseli a múlt és a csontvázak megbolygatását, mivel erre szerintük egyrészt semmi szükség, másrészt így csak felborul az az egyensúly, amely a polgárháború elfelejtetésével elérte, hogy a Franco utáni Spanyolország olyan sikertörténet legyen, amilyen lett.

A két szemben álló politikai erő viszonya 2007-re olyannyira elmérgesedett, hogy Magyarországon kívül az egész világ meglepődve nézi, hogyan is tudja egy demokratikus ország egyik fele fasiszta pribéknek nevezni a másikat, amire az utóbbi levöröshordázza az előbbit. Új arisztokráciáról még nem volt szó. Közben pedig az egy nagy árok mellett az ország a szó szoros értelmében darabokra esik, a Franco után a ló túlsó oldalára áteső katalán és baszk nacionalisták már egy reptér finanszírozása kapcsán is a madridi kormány elnyomó trükkjeiről ordítanak.

Ezek az előzmények után cseppet sem volt meglepő, hogy a hetvenedik évforduló úgy lett elcseszve, mint egy SZDSZ-es beszéd a 301-es parcellában. Az autonóm baszk kormány is mindent megtett a rossz hangulatért, ők felszólították Zapaterókat, hogy azonnal kérjenek bocsánatot minden atrocitásért, amit spanyol kormány - Franco inkluzíve - valaha is elkövetett a baszk nép ellen. (A német nagykövet Gernika lerombolásáért már megkövette a baszkokat egy évtizede.) Az sem segített, hogy a baszkok kérése ellenére a Madridban kiállított Picasso-festményt nem vitték az évfordulóra Gernikába, mivel muzeológusok szerint a hatalmas kép nagyon sérülékeny, ám ezt Baszkföldön természetesen olcsó fasiszta trükknek tartják csak. Végül országos megemlékezése helyett csak az egykor elpusztított városban és Baszkföldön került sor nagyobb léptékű rendezvényekre, a madridi politikai elit pedig az egészhez körülbelül úgy viszonyult, mint Horn Gyula a kommunizmus áldozatainak emléknapjához. Rossz hangulat, mélyülő árkok, hazugságspirál. De mi azért jobban csináljuk.