Iránban nincs forradalom

Kezdjük azzal a nagyon kevés dologgal, ami egészen biztos. Az 1979-es iszlám forradalom óta szigorúan teokratikus berendezkedésű Iránban június 13-án elnökválasztást tartottak. Négy jelöltre lehetett szavazni, de közülük csak kettőnek volt reális esélye a győzelemre.

Egyfelől a 2005 óta az elnöki posztot betültő Mahmúd Ahmadinezsádnak, másfelől Mir Huszein Muszavinak, aki a nyolcvanas években az ország miniszterelnöke volt, de az elmúlt húsz évet a politikától visszavonulva töltötte. A választásra jogosultak 85 százaléka járult az urnákhoz, és gyorsan meg is született a hivatalos eredmény, amely szerint Ahamadinezsád a szavazatok 62,63 százalékát kapta, míg Muszavi a 33,75 százalékát.

Az is egészen biztos, hogy számos választási csalás történt, köztük néhány nagyon súlyos is. A negyvenmillió szavazatot alig két óra alatt számolták meg, amire Iránnál jóval fejlettebb országok sem lettek volna képesek. Az egyes tartományokra lebontott eredmények teljességgel hihetetlenek. Volt olyan tartomány, ahol a hivatalos eredmények szerint a választpolgárok több mint 99 százaléka szavazott, márpedig ilyesmi még Észak-Koreában sem nagyon szokott előfordulni.

Ahmadinezsád olyan tartományokban is győzött, ahol sohasem volt igazán népszerű, ezek az eredmények körülbelül annyira reálisak, mint ha a magyarországi EP-választásokon az MSZP tarolt volna Debrecenben. Az természetesen egyáltalán nem lenne hihetetlen, ha valóban Ahmadinezsád szerezte volna a legtöbb szavazatot, de minden jel arra mutat, hogy ha így is történt, valaki meghamisította az eredményeket, és óriási győzelmet ajándékozott a jelenlegi elnöknek.

A választási csalás azért háborította fel igazán az irániakat, mert az ország közjogi berendezkedése ezt az egyetlen lehetőséget engedélyezi véleményük kinyilvánítására. A legmagasabb közjogi méltóságot a legfőbb vallási vezető gyakorolja. Ez ma Ali Hamenei ajatollah, aki 1989-ben az Iszlám Köztársaság megalapítóját, Homeinit követte a székben. Ez a legfelső vezető, akinek a kezében a vallási és a politikai hatalom egyaránt összefut, választja ki a tizenkét főből álló őrök tanácsát, Irán legfontosabb közjogi testületét.

Az őrök tanácsa a szó legszorosabb értelmében élet és halál ura, van ugyan parlament, de annak döntéseit a tizenkettek bármikor megvétózhatják. Az államelnök és kormánya csak azokon a kereteken belül mozoghat, amit az ajatollahok engedélyznek számukra, és eleve csak az lehet elnök, akinek a őrök tanácsa engedélyezi az indulást a választásokon.

Irán ugyan diktatúra, de elég különös fajta. A mostani elnökválasztás mind a négy jelöltjét az őrök tanácsa engedte indulni, kvázi ajánlotta a választók figyelmébe. Ennek ellenére az eredményt ugyanez a legfelső hatalom meghamisította. Ha egy diktatúra nem kíváncsi az emberek véleményére, miért kérdezi meg őket egyáltalán? Mindenesetre az irániak egy része rendkívül dühösen reagált arra, hogy akaratuk így semmibe lett véve. És ez az a pont, ahol véget érnek biztos ismereteink az iráni eseményekről, és kezdődnek a spekulációk, találgatások és fantazmagóriák.

Perzsa fekete lyuk

Azonkívül, hogy valamiféle balhé van, szinte semmit sem tudunk arról, hogy mi történt Iránban az elmúlt egy hétben. A nyugati újságíróknak az első tüntetések után megtiltották, hogy ezekről tudósítsanak, Iránban pedig minden média szigorú állami ellenőrzés alatt áll. A mobiltelefon-hálózatot és az internetet a használhatatlanság határáig korlátozták, így az országból csak nagyon kevés információ jut ki.

Akárcsak a néhány hónappal ezelőtti moldovai események alkalmával, nyugaton most is sokan azt képzelik, hogy az internet csodái a Twittertől a Facebookig kulcsfontosságú szerepet játszanak az iráni tiltakozásokban, ez azonban nincs így. A tüntetések megszervezéséhez ezek valóban hasznos segédeszközök, de a külvilágnak beszűkült és torz képet közvetítenek, amelyre nem szabad támaszkodni. Irán szegény ország, az internetet a kiváltságosak, a gazdagok, a műveltek, a nagyvárosi egyetemisták, a modernitásra nyitottak használják. Amit ők közvetítenek, az szinte kivétel nélkül a teheráni, Muszavi-párti álláspont.

A kommunikációs fekete lyuk eredményeként nem tudunk szinte semmit. Ami az utóbbi egy hétben Iránból kijutott, az teljes egészében a teheráni eseményekről szólt. A hetvenmilliós ország hétmilliós fővárosa minden bizonnyal a legfontosabb események helyszíne, azonban az, hogy az ország fennmaradó kilenctizedéből alig néhány fénykép és teljesen ellenőrizhetetlen pletyka jutott csak ki, kétségbeejtő.

Így csak találgatni lehet, hogy vidéken vajon ugyanaz-e a közhangulat, mint a fővárosban. Vajon ott is ellepik az utcákat Muszavi zöld kampányszínébe burkolt tüntetők? Ott is botokkal verik a különböző milíciák, erőszakszervezetek és paramilitáris egységek a tüntetőket? Ott is lőttek a tömegbe, és ott is voltak halálesetek, mint Teheránban? Egyszerűen nem tudjuk.

Van azonban még egy dolog, ami egészen biztosan látszik, és ez kulcsfontosságú lehet az események végkimenetele szempontjából. Az, hogy nemcsak az utcán feszül egymásnak a hatalom és a nép egy részének akarata, hanem a hatalmon belül is vannak ellenététek. A legfőbb vezér, Hamenei és a 2005-ben tulajdonképpen általa elnöki pozícióba juttatott Ahmedinezsád képviselik az egyik tábort, amelyben a vallási és politikai elit számos tagja is minden bizonnyal ott van.

Van azonban egy másik frakció is, két legismertebb alakja Mohamed Hatami, aki Ahmadinezsád előtt volt államelnök, és Rafszandzsáni ajatollah, aki őelőtte töltötte be ugyanezt a pozíciót. Rafszandzsáni különösen fontos figura, ő ma Irán talán leggazdagabb embere, akit az utca embere többnyire ugyan korrupt tolvajnak tart, ád Ahmadinezsádékhoz képest mégiscsak a progresszió és a relatív liberalizmus képviselője, és sok nagy hatalmú ajatollah áll befolyása alatt.

A vezetésen belüli nézeteltérések eredménye, hogy az őrök tanácsa egyáltalán belement egyes szavazókörzetek szavazatainak újraszámlálásába. Ez szimbolikus, valódi eredménnyel biztosan nem járó gesztus, de azt bizonyítja, hogy a hatalom nem érzi magát elég erősnek a megalkuvást nem tűrő fellépéshez. A különböző fegyveres testületek különböző napokon egyértelműen különbözőképpen álltak hozzá a Muszavi-párti tüntetőkhöz, ami szintén azt jelzi, hogy az utóbbi harminc évben teljesen egységes hatalom most többfelé húz. A választások óta eltelt héten számos ismert ellenzékit letartóztattak, de arról is érkeztek hírek, hogy magas rangú katonák és népszerű ajatollahok is rács mögé kerültek. Ez belső leszámolást és paranoiát sejtet.

Nem tetszenek forradalmat csinálni

Ennyi ismeretlen tényezővel nehéz bármit jósolni. Ahány Irán-szakértő, annyi vélemény, egy dologban azonban szinte mindenki egyetért. Akármi is történik, akárki is lesz Irán következő elnöke, az ország megmarad iszlám köztársaságnak. Biztosan van néhány egyetemista Teheránban, aki szívesen megdöntené az egész rendszert, de a jelenlegi hatalmi játszma egyetlen szereplője sem törekszik ennek még a tizedére sem.

A nagy tömegtüntetések állandó rigmusai közt imák, Allah és a különböző síita mártírok dícsérete központi szerepet kap. Európából 2009-ben az ilyesmi talán különös hóbortnak tűnik, de az a helyzet, hogy az irániak döntő többsége ma is hívő.

Az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy valamiféle hatalmi alku fogja megoldani a most már valóban pattanásig feszült helyzetet. Még az is elképzelhető, hogy Hamenei feláldozza azt az Ahmadinezsádot, akinek korlátoltsága gazdasági és külpolitikai téren, feleslegesen agresszív fellépése, valamint a tény, hogy az iráni elit nagy részével szemben nem magas rangú vallási vezető is egyben, eddig is sok ajatollahot zavarhatott.

Ahmadinezsád, az ember pótolható, és ha a tüntető tömeget csak fegyverrel vagy a mostani elnök félreállításával lehet hazaküldeni, akkor Hamenei és az őrök tanácsa valószínűleg az utóbbit fogja választani. Hamenei pénteki, teheráni beszédében látszólag mindenféle kompromisszumot elvetett, és a tüntetések azonnali befejezését követelte, súlyos retorziókat helyezve kilátásba. Több százezres tüntetéseket azonban még akkor sem könnyű erőszakkal szétverni, ha a hatalom tényleg rászánja magát. Iránban különösen nem.

A Muszavi-pártiakat az eddigi tömegbe lövetések és verések egyáltalán nem ijesztették el az utcákról, sőt. A síita muszlimoknál talán egyetlen vallás követői sem tartják többre az igaz ügy érdekében halt mártírhalált, és ennek jelei a mostani tüntetéseken is megmutatkoztak. Az első halálesetek után Muszaviék azonnal mártírokról kezdtek beszélni, az utcai felvonulásokat az ő gyászmenetüknek nevezték.

Ezt a taktikát egyébként először maga Homeini alkalmazta sikeresen, az 1979-es forradalom előtt éppen azzal tudott egyre több embert kivinni Teherán utcáira, hogy a sah fegyveresei által meggyilkoltakat mártíroknak nevezte, akiket nyilvánosan kellett gyászolni. A sah annak idején kiadta a parancsot a tömegbe lővésre, de ez sem törte meg a tüntetőket, és rövid idő után a hatalom fegyveresei is átálltak a tüntetők oldalára. Ezzel Hameneinek is tisztában kell lennie, így a kemény szavak ellenére ma is valószínűbbnek tűnik, hogy a megoldás a színfalak mögötti, a most egymásnak feszülő frakciókat képviselő ajatollahok közötti kompromisszum lesz.

Kibicnek semmi sem drága

A világ azonkívül, hogy vár, nem sokat tehet. És nem is szabad tennie. Amióta 1953-ban a CIA államcsínyt szervezett a többé-kevésbé demokratikusan megválasztott iráni kormány ellen, az országban midnen külföldi befolyásolási kísérlet rendkívül népszerűtlen, amit csak fokozott Homeini és most Ahmadinezsád nyugatellenes attitűdje.

A nyugati titkosszolgálatok nyilván a mostani zavarosban is igyekszenek halászni, de befolyásuk elhanyagolható, és kétség nem fér ahhoz, hogy – szemben azzal, amit egyes nyugati médiumok állítanak –, ami Teherán utcáin zajlik, az valóban az iráni nép akaratát fejezi ki. Nem csak egy szűk, fiatal egyetemistákból álló rétegét, hiszen sokszázezres felvonulásokhoz nincsenek ők elegen.

Iránnak és a világnak egyébként nagyjából ugyanaz most az érdeke. Barack Obama megválasztása óta többször beszélt arról, hogy kész közeledni Iránhoz, amennyiben a perzsa fél is hajlandó visszavenni egy kicsit, elsősorban nukleáris ambícióiból. A közeledéshez azonban stabil Iránra van szükség, biztos lábakon álló vezetővel.

Ezért talán nem is az a fontos, hogy ki lesz Irán következő elnöke, hanem az, hogy a kettéhasadt ország ismét egyesüljön. Ehhez vagy Ahmadinezsádnak kell gyakorlatilag 180 fokos fordulatot végrehajtania, ami elég valószínűtlen, vagy az országot valójában vezető ajatollahoknak kell lépnie. A grandiózus utcai tüntetések az iszlám köztársaságot nem fogják megdönteni, utóbbit azonban talán kikényszeríthetik.