Lesz még Kijev magyar falu

George Friedman nagystílű kópé. Intézete, a Stratfor állítólag a CIA-vel összemérhető hírszerző és elemző kapacitással rendelkezik, de ezt azért elsősorban ő maga állítja. Könyve pedig pontosan úgy épül fel, mint a klasszikus hoaxfilmek: tökéletesen hihető indítás, logikus következtetések láncolata, majd egyszer csak azt vesszük észre, hogy itt valakivel nagyon elszaladt a hintaló.

A jelenre vonatkozó analízise érthető és nem meglepő. Legfőbb tétele szerint az Egyesült Államok a világ abszolút ura, mégpedig azért, mert az összes tengeri útvonalat képes ellenőrizni és blokkolni. És ez így is marad majdnem az egész században: Amerika nem hanyatlik, hanem csak most emelkedik fel igazán. Egyetlen valamirevaló ellenfele lesz, Mexikó, de azt már úgysem érjük meg. Érdekes és elgondolkodtató, hogy mindez szinte kizárólag hardverkérdés: repülőgép-hordozók és tengeralattjárók kellenek hozzá, márpedig ezeket nem lehet hirtelen felfejleszteni.

Friedman a század – és a könyv – közepére jut el a világháborúig, de ettől sem kell parázni, mert addigra egy ilyen rendezvénynek legfeljebb ötvenezer halottja lesz, köszönhetően a robotoknak és precíziós fegyvereknek. Tény, hogy a háborúk már ma is sokkal kellemesebbek, mint egy népirtással egybekötött szőnyegbombázási kampány hetven éve.

Völgyvidéken és hegygerincen át

De már a háború megtervezésénél is feltolul néhány kérdés, ami sajnos megválaszolatlan marad, és ezzel az önfeledt mozizás el van rontva. Friedman ugyanis fogja a térképet, megállapítja, merrefelé lehet sík terepen benyomulni Oroszországba, és akkor az úgy lesz: nyugatról a kelet-európai unió, délről a törökök jönnek. Miközben a harcokat maroknyi, robotizált páncélba öltöztetett elitkatona vívja meg – a Starship Troopers (könyv) deszantosai gyakorlatilag –, a fő csapásmérő erő pedig a hiperszonikus robotrepülőgép lesz, a felvonulási útvonalakat valamiért a 19. század logikájával számolja. India például azért nem vesz részt Oroszország felfalásában, mert a Himaláján nem lehet átkelni hadsereggel, és kész.

Kína meg azért, mert az is szétesik, és Japán fogja bekebelezni a partvidékét, a távol-keleti orosz területekkel együtt. Ekkor jön a hümmögés második hulláma: Oroszországnak ma háromezer stratégiai és a jóisten se tudja, hány taktikai nukleáris robbanófeje van; továbbá Kína sem meztelen ezen a téren. Miért is hagynák, hogy szőröstül-bőröstül megegye őket bárki is? Egy nyomi Észak-Koreát se lehet leverni, se rájuk szólni erélyesebben, mert nekik van talán hat darab, meg két rakéta, ami esetleg működik.

Lesz, lesz, lesz!

Ebben a vízióban Magyarországnak zsíros falatok jutnak a 21. században. Az EU ki fog nyiffanni, létrejön viszont Lengyelország vezetésével – és az USA támogatásával – egy szörnyű erejű Kelet-Európai Föderáció, magyar, román meg horvát részvétellel. Szlovákiát le kell sajnos verni, mert ők oroszkodnak.

Ez a konglomerátum veszi át a vezető szerepet az elkorcsosult Nyugattól, és mi leszünk az elsők, akik a szétrohadó ruszki kalácsból kiharapjuk a magunkét. Nekünk magyaroknak Ukrajna egy jelentős része lesz a nyereményünk, Kijevvel együtt. Egyébként később tengelyt akasztunk a törökökkel, de végül mi nyerünk, igaz, csak Krakkó körül lesz a türk Sztálingrád. Ez közvetlenül azután jön, hogy a japánok szétlövik a halálcsillagokat, amikkel az USA teleaggatja az eget. De mint említettem, nincs miért aggódni, a jövő háborúja steril és precíz.

Friedman könyve szórakoztató olvasmány azzal együtt is, hogy végig fapofával, tényközlésként tálalja a fantazmagóriáit, amelyek leginkább egy Civilization-játszmára hasonlítanak. De éppen ezért a történelemszemlélete példamutató, és nálunk gyakorlatilag hiánycikk. Itt nincsenek jók és rosszak, a Történelem Ura pedig szarik magasról mindenféle nemzeti büszkeségre és sérelmekre. Csak demográfia van, érdekek és lehetőségek, és semmi szakrális meg transzcendens. Valószínűleg a fele sem lesz igaz annak, amit a jövőről állít, de a jelenben elkelne ebből a hidegvérből egy olajmezőnyi.