Alagúton mentek volna az északiak Szöulig

A II. világháború végén az 1910 óta tartó japán megszállás alól felszabadított, az orosz és amerikai csapatok által kapásból kettéosztott Korea déli részén 1948 óta létezik hivatalosan Dél-Korea. Az északi kommunista állam 1950-ben támadást indított a déli országrész ellen, a három évig tartó harcokban Észak-Koreát Kína és a Szovjetunió, a délieket az USA segítette. 1953-ban a patthelyzet felismerve fegyverszüneti tárgyalások indultak, de ezt végül nem írták alá, jogi értelemben a két ország valójában azóta is háborúban áll egymással. (2007-ben aláírtak egy nyilatkozatot a békeszerződés szükségességéről, de hivatalos békekötés azóta sem volt.)

Ez alapvető különbség a két ország viszonyában a rendre felhozott európai analógiához, a két Németország hidegháborús viszonyához képest. Noha komolyabb harcok nem alakultak ki az elmúlt közel 60 évben, több tucat kisebb-nagyobb, számtalan halálos áldozatot követelő konfliktus terheli a két ország viszonyát. ilyen volt a 46 dél-koreai katona halálát követelő idén márciusi torpedótámadás egy katonai hajó ellen a Sárga-tengeren.

Kommandóstámadás a fővárosban

A koreai háború után létrehozott, mindkét országban a határ menti 2-2 kilométeres szakaszra 545 kilométer hosszan kiterjedő demilitarizált övezet környékén voltak a leggyakoribbak az összecsapások. A legkomolyabb északi támadásnak az 1968-as, az akkori koreai elnök elleni merényletkísérlet tekinthető: 31 északi kommandós déli egyenruhába öltözve egészen Szöul központjáig jutott (a főváros a határtól mintegy 50 kilométerre van). A céljuk az akkori elnök, Park
Csunghe meggyilkolása volt, a politikussal a Kék Házként ismert, hagyományosan az elnök otthonaként szolgáló rezidencián akartak végezni. Már az épület közelében voltak, amikor - legalábbis így tanítják a történteket Dél-Koreában - egy közeledő egyszerű éjszakai autóbuszról azt hitték, hogy őket felfedező déli katonákat hoz. Lőni kezdtek a buszra, mire tényleg kirohant az elnöki testőrség: 29 északit lelőttek, kettőt elfogtak.

Nem sokkal ezután fedezték fel a demilitarizált övezet alatt fúrt északi alagutakat: az elsőt 1974-ben, majd a következő években további hármat. Az alagutak célja a déliek hivatalos magyarázata szerint az lehetett, hogy az északiak egészen Szöulig észrevétlenül juthassanak el a föld alatt. Noha a kommunista diktatúrák esetében kevés olyan őrültség van, ami ne lenne elképzelhető, ráadásul a már említett támadás mellett a 60-as évek végén volt példa a határövezetben több mint száz fős csapattal indított északi agresszióra, mégis nehéz elhinni, hogy a szűk, alig másfél méter magas, ennél is keskenyebb vájatokon keresztül nagyobb támadást terveztek, tervezhettek volna.

Mindenesetre az alagutak egyike sem volt pár kilométernél hosszabb, így lényegében éppen csak átértek a demilitarizált övezeten. Ahol ma már - a déli oldalon - az övezet egészével együtt turista látványosságként, illetve az aljas északiak támadásának bizonyítékaként mutogatják őket.

Mert azért van, amiben nagyon is hasonló a két Korea, illetve az egykori két Németország, vagy akár az egykori keleti blokk és Nyugat-Európa viszonya, a hidegháború ideológiai kellékei földrészfüggetlenek. Miközben mára a demilitarizált övezetet Szöul szeretné egy természetvédelmi körzetként bemutatni, legalábbis azt láttatni, hogy az is lehetne belőle, az elmúlt évtizedekben számos határmenti versengésbe kapcsolódtak be a déliek is. A zászlórúdháborúban a két ország azon versenyzett, melyikük épít magasabb, messzebbről látható szerkezetet. A déliek egy időben még vezettek is száz méter magas rúdjukkal, de aztán az északiak végleg elhúztak a világ ma is legmagasabbnak számító, kilométerekről is jól látható 160 méter magas építményükkel, amin egyébként egy közel 300 kilós zászlót lengethet a szél.

A zászlórudak mindkét oldalon határmenti mintafalvakban állnak, melyek célja az volt, hogy egymás felé demonstrálják a rendszerek biztosította jólétet. A délieké egy nagyjából valóban működő település, míg az északiak egy látványos Patyomkin-falut építettek.

Persze a különbségek a versenyben is alapvetőek, működik a berlini-fal effektus: az északiak a közelébe sem mehetnek a demilitarizált övezetnek, a délieknél viszont az egyik állandó családi és osztálykirándulás-célpont, turistalátványosság a zóna, melyben több magaslati pontról át lehet nézni az északi oldalra.

Vasút még nincs, de az állomás készen van

A déli kommunikáció mostanra egyértelműen jövőorientált: miközben az északiak támadásainak bemutatása, a jó-rossz ellentét kihangsúlyozása abszolút jelen van a történelemoktatásban és a turistaprogramokban, egy párhuzamos szálon már készülnek a nem túl távolinak várt újraegyesítésre. Igaz, jelenleg a közeledésnek nyoma sincs, a remény alapjait a közelmúlt világtörténelme, a kommunista rezsimek bukása és meggyengülése jelenti. De a reményt, illetve az újraegyesítésre való készülődést már szintén tanítják: a határon vasútállomást építettek, ami a két ország közötti vonatforgalom hiányában persze nem működik, de jelezni hivatott, Szöul készen áll.

Lenézős mix

Az újraegyesítés kérdése persze sok szempontból megosztja a délieket - amennyire ez egy néhány napos, a fenti tapasztalatokat is eredményező, alapvetően más célokra koncentráló út alapján megállapítható.

Egyfelől úgy érezni, hogy a váltás kicsit hirtelen: generációk nőttek úgy fel, hogy - bár családok szakadtak ketté - ellenségként tanultak az északiakról, amit persze a folyamatos fegyveres konfliktusok jól alá is támasztottak. Másfelől sokakban ott van a Közép-kelet Európában is jól ismert, kicsi lenézésből, kicsi sajnálatból, időnként némi utálatból is álló mix. Az mindenesetre szinte bizonyos, hogy az északi elzártság és a déli, az utóbbi közel negyven évet jellemző elképesztő ütemű gazdasági fejlődés miatt alighanem nagyobb kulturális, életmódbeli különbségeket kell legyőzni egy esetleges újraegyesítés után, mint egykor a két Németország között.

Az egyesítés ára is jóval magasabb lehet, a délieknek gazdaságilag egyfelől óriási lehetőséget, másfelől óriási terhet jelentene az újraegyesítés. A lehetőségek között elég a hihetetlenül olcsó munkaerőt, a (bérek alakulásától is függően) növekvő belső piacot, illetve azt említeni, hogy az ország így megteremthetné szárazföldi összeköttetését Ázsiával és Európával. Az egyesítés árát az északi helyzet pontosabb ismerete nélkül becsülni is nehéz, de az bizonyos, hogy az egy főre jutó GDP-t alaposan bedöntené, ha az 50 milliós délnek tényleg nyakába szakad az ország területét tekintve valamivel nagyobb (120 ezer négyzetkilométeres), lakosságszámát tekintve csak fele akkora észak.