Hétfőtől kolbászból lesz a kerítés Koszovóban

Vezető hír a pristinai lapokban, ha egy újabb ENSZ-tagállam ismeri el Koszovó függetlenségét. Legutóbb november 18-án örülhettek ilyen hírnek az albánok, akkor a maglódnyi lakosságú, óceániai Tuvalu ismerte el az egykori jugoszláv tartományt.

Ezzel együtt még mindig csak az ENSZ-tagállamok alig több mint  harmada ismeri el a 2008-ban egyoldalúan kikiáltott függetlenséget, igaz, a világ számos vezető nagyhatalma is köztük van. A függetlenség kikiáltását bátorító USA vagy az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország az elsők között ismerte el az új államot, viszont a nemzetiségi problémákkal terhelt Kína, Oroszország, Spanyolország, térségünkből Szlovákia és Románia kivár. Iveta Radičová szlovák miniszterelnök épp a napokban finomított az eddigi merev elutasításon, és kijelentette: ha Belgrád beleegyezik, elismeri Koszovót.

Szerbia már tárgyalna Koszovóval

Szerbiában nincs olyan erő, amely fegyvert fogna Koszovóért, habár 2008 előtt még nagy elemzői divat volt apokaliptikus víziókat vázolni, amikor a tartomány függetlenségének egyoldalú kikiáltása került szóba. A kilencvenes évek háborúi, majd Montenegró különválása apatikussá tette a szerb közvéleményt a nemzeti ügyekre. Hiába állítják, hogy Koszovóban ringott a szerb nemzet bölcsője, hogy szerintük a törökökkel szövetkezett muzulmán albánok miatt kellett százezernyi szerbnek elhagyni otthonát évszázadokkal ezelőtt, és ez vezetett az etnikai arányok megváltozásához, hogy a koszovói albánok jelentős része hitehagyott szerb, hogy a titói Jugoszláviában az albán többség elnyomta a szerb kisebbséget. A szerbiai szerbek zöme életében nem tette be a lábát Koszovóba, nem látta saját szemével a szerb nemzet állítólagos bölcsőjét, az ottani középkori kolostorokat, és már esze ágában sincs ezeket megnézni.

A szerbiai közvélemény közömbössége a koszovói kérdés iránt – habár verbálisan nagyon erős az albánellenesség – szerencsésen találkozik a belgrádi politikusok érdekével. Bár nagyon messze van még az az idő, amikor a szerb miniszterelnök „engedélyt ad” Szlovákiának, viszont az albánokkal szembeni merev elutasítás múlóban van.

Szerbia mihamarabb az Európai Unió tagja akar lenni, ha viszont még tárgyalni sem akar Pristinával, akkor a 2011 végére megcélzott tagjelölti státus is merő illúzió. Ennek eléréséhez elvileg nem kell rendezni a koszovói kérdést (Brüsszel tízpontos csomagjában ez nem szerepel), a gyakorlatban viszont a tagjelölti kérdőíven már egy olyan egyszerű kérdés megválaszolása is nehézségekbe ütközik, mint például: mekkora Szerbia területe, hányan lakják és mik a határai. Az EU 27 tagállamából 22 elismerte Koszovó függetlenségét, igaz, ez egyben azt is jelenti, hogy egy ilyen fontos külpolitikai kérdésben nincs egységes uniós álláspont, ami egyben a szervezetet is minősíti.

Belgrád most nyitott a több mint egy évtizede, még Slobodan Milošević uralma alatt megszűnt párbeszéd folytatására, a kormány tagjai néha már a történelmi megbékélés lehetőségéről beszélnek, ami új fejlemény.

Most is bojkottra szólítanak

A tárgyalásokhoz azonban partner kell, a koszovói politikusok viszont vonakodnak ennek megkezdésétől, mivel semmilyen, az állam szuverenitását korlátozó alkudozásba nem akarnak belemenni. Jellemző, hogy éppen az ENSZ-közgyűlés szeptemberi, tárgyalásokra felszólító határozata vezetett a jelenlegi belpolitikai válsághoz, az előrehozott választások kiírásához. (Belgrád új hozzáállására jó példa, hogy ebben a határozatban letettek arról, hogy elfogadhatatlannak nevezzék Koszovó elszakadását Szerbiától.)

Belgrád továbbra is illegitimnek tart minden választást Koszovó területén, és az ott élő 150-200 ezer szerbet bojkottra szólítja fel, ahogy Vojislav Koštunica elnöksége idején is tette. Annyit viszont finomodott a Boris Tadić vezette Szerbia álláspontja, hogy nem bírálják azokat a szerbeket, akik elmennek szavazni. Nem jó előjel ugyanakkor, hogy a többségében szerbek lakta észak-koszovói Leposavicon csütörtökön ismeretlenek meggyilkolták a helyi választási bizottság egy boszniai muzulmán tagját. (Koszovóban harmincezer boszniai származású muzulmán él, akik az ország egyik hivatalos kisebbségének számítanak.)

A vasárnapi választáson két nagy párt verseng a győzelemért, Hashim Thaci miniszterelnök Koszovói Demokratikus Pártja (PDK) és Isa Mustafa Koszovói Demokratikus Ligája (LDK). A két nagy párt 2001-től uralja a politikai mezőnyt, 2001-ben és 2004-ben az LDK, 2007-ben a PDK győzött. Legutoljára koalícióban kormányzott a két nagy.

A kampányt intézzük el annyival, hogy a tanároknak fizetésduplázást, az egészségügynek a költségvetési pénz megduplázását ígérik lelkesen, miközben a helyi IMF-es komisszár levegő után kapkod. Honnan lesz erre pénz? A válasz: majd javítjuk az adóbehajtás hatékonyságát. Egy olyan országban, ahol számlát nem nagyon szokás adni, a munkanélküliség negyvenszázalékos, és a lakosság jórészt a külföldre szakadt koszovóiak (szinte minden családból dolgozik valaki Nyugat-Európában) hazautalt euróiból él.

Rugova kontra UCK

A pártok gyökerei a kilencvenes évekre nyúlnak vissza, amikor Ibrahim Rugova vezetésével saját iskolai hálózattal, egészségügyi szolgáltatással rendelkező párhuzamos államot építettek ki a szerbek uralta tartományban. A passzív, erőszakmentes ellenállásban hívő Rugova mellett azonban felnőtt egy generáció: ennek nagy csalódást jelentett a délszláv háborúkat lezáró 1995-ös daytoni békeszerződés, amelyben Koszovót még csak meg sem említették.

Dayton után nyugaton Miloševićet egyre inkább a balkáni béke egyfajta garantálójának tekintették, ha mégoly kellemetlennek is. Az LDK-alapító Rugova passzív rezisztenciájával elégedetlen koszovói albánok a Nyugat-Európában élő emigránsok pénzéből és a kábítószercsempészetből befolyó jövedelmekből fegyverkezni kezdtek. Ebben az időben, 1997-ben omlott össze az albán állam, amit a piramisjátékon bukott saját állampolgárai döntöttek meg. (Az ország lakosságának kétharmada vesztette el megtakarítását, összesen 1,5-2 milliárd dollárt, a zavargásokban több ezren meghaltak.) Megnyíltak a fegyverraktárak, az ott tárolt fegyverek nagy része Koszovóba, az akkoriban alakult felszabadítási hadsereg, az UCK kezébe került. (Az összeesküvés-elméletek kedvelőinek: egyesek szerint a piramisjáték mögött az UCK állt.)

A mostani miniszterelnök-pártelnök Thaci már a kilencvenes évek első felében követett el merényleteket szerb rendőrök és katonák ellen, majd ő lett az UCK megalapítója. Egy korábbi elfogatóparancs alapján 2003-ban Ferihegyen rövid időre letartóztatták az akkorra már politikussá lett Thacit, akit a nemzetközi közösség közbenjárására hamar elengedtek.

A szerbek elleni harcot Koszovóban 1997-98-ban kirobbantó UCK-t hamarosan a nemzetközi közösség is tárgyalópartnerül fogadta el, és ennek a politikai szárnya lett Thaci amúgy szociáldemokrata elveket valló PDK-ja.

Nagy-Albánia még messze van

Az LDK, a 2006-ban meghalt legendás Rugova pártja magát neoliberálisként határozza meg. A köztársaság és a párt elnöke is Fatmir Sejdiu volt idén őszig, amikor a koszovói alkotmánybíróság választás elé állította: vagy az országot, vagy az LDK-t irányítja. Sejdiu sértődöttségében mondott le a köztársasági elnöki posztjáról, és két hónappal később a pártelnöki posztot is elvesztette: az utóda Pristina polgármestere, Isa Mustafa lett. Érdekesség, hogy Mustafa a nagyjugoszláv időkben, 1984 és 1988 között állt már a pristinai önkormányzat élén.

És vannak még a 10 százalék körüli eredményre számító pártok, amelyek közül egy új koalícióban bármelyik – ahogy mondani szokás – a mérleg nyelve lehet. Az egyiket volt PDK-sok alkotják (Szövetség Koszovó Jövőjéért), a másikat egy milliárdos üzletember, Behgjet Pacolli vezeti, akinek cége a 90-es években a Kreml felújítását végezte (Koszovói Új Szövetség), a harmadik pedig az Albániával való egyesülést tűzte ki célul (Önrendelkezés).

Ez utóbbi opcióról azok, akik még emlékeznek Enver Hodzsa diktatúrájára, vagy akik 1998-99-ben a szerbek elől Albániába menekülve tapasztalták meg az ottani mélyszegénységet és elutasítottságot, hallani sem akarnak. De azóta felnőtt egy réteg, akik szerint a jelenlegi bajokat megoldaná, ha az összes albán egy államban élne. (Koszovó és Albánia mellett jelentős az albánság aránya Dél-Szerbiában, Macedóniában és Montenegróban is.)

Alighanem ennek a problémának a kezelése lesz a nemzetközi közösség újabb leckéje, de addig még öt-tíz év is eltelhet.