Marad a trónon az utolsó európai diktátor

"A vasárnap esti minszki ellenzéki tüntetést a hatalom szét fogja kergetni, de a rendfenntartók nem lesznek nagyon durvák" – mondja Vlagyimir Zsarihin politológus. Már napokkal, hetekkel, sőt képletesen szólva, évekkel a fehérorosz elnökválasztás előtt mindenki tisztában volt vele: csak egyfajta eredmény születhet december 19-én.

Biztosra vehető, hogy az 1994 óta regnáló Alekszandr Lukasenko, az egykori kolhozelnök és párttitkár, a fehérorosz nép szeretett atyja – úgy is, mint Batyka – az első fordulóban meg fogja szerezni a szavazatok több mint felét, és hozzákezdhet sokadik államfői ciklusához. Ahhoz képest, hogy kilenc kihívója van, ez szép teljesítmény. A legfurcsább az, hogy csalásra nem is nagyon van szüksége a diadalhoz.

5 ezer vagy 150 ezer?

Az ellenzéki politikusok persze előre csalásra hivatkoznak, ezért hívják híveiket urnazárás utánra a minszki Október térre. 150 ezer szimpatizánst várnak, de kérdés, összejöhet-e ennek akár csupán a töredéke is; november 24-ei kampánynagygyűlésükre ötezren voltak kíváncsiak, de december 16-ai akciójukra sem mentek el többen. A hatóságok mindenesetre jelezték, a 19-ei megmozdulást nem engedélyezik, szükség esetén készek bevetni a különleges rendőri egységeket és a hadsereget is. Egyes hírek szerint vízágyúkkal és könnygázzal készülnek, elöljáróban pedig megtiltották a fővárosban a sátrak forgalmazását – nehogy az legyen, mint Kijevben a narancsos forradalom idején –, továbbá hatalmas jégpályát öntöttek a térre, és felállítottak egy óriási újévi-karácsonyi fenyőfát bónusznak. Az ellenzékiek felhívásában benne is van, mindenki vigyen magával sót és homokot.

Valójában mindazonáltal senki sem hiszi, hogy kitörhet Minszkben az akármilyen színű forradalom. A 2006-os választások után sem lett a próbálkozásokból semmi – pár száz embert nagyon megvertek, néhány aktivistát bebörtönöztek, sokan elmenekültek az országból –, pedig az akkori ellenzéki jelölt, Alekszandr Milinkevics tisztes eredményt ért el, ráadásul március volt, nem kellett megfagyni az utcákon. Most mínusz tizenkét fokot ígérnek vasárnap estére a meteorológusok.

2010 decemberében nincs egységes ellenzék Belaruszban. A választáson Lukasenkóval együtt tíz jelölt indul, közülük nagyjából hármat ismernek országosan. Jaroszlav Romancsuk közgazdászt, a polgári párt elnökhelyettesét, Vlagyimir Nyekljajev költőt, a Mondj Igazat! polgárjogi mozgalom jelöltjét, valamint Andrej Szannyikov volt külügyminisztert. Nyekljajev és Szannyikov együttműködési megállapodást kötött, de így  sem erősek. Egy e heti televíziós felmérésen Lukasenko 75%-ot kapott, a többiek támogatottsága 0,5 és 1 százalék között szóródott. Igaz, a szkeptikusok megjegyzik: több, az elnököt támogató hívás érkezett, mint amennyit a tv-csatorna technikailag képes lehetett volna feldolgozni.

Csal vagy nem csal? Ha igen, hogyan csal?

A csalás visszatérő vád Lukasenkóval szemben. Nyilvánvaló, ha kell, nem szégyell ehhez az eszközhöz folyamodni. Maga is bevallotta, hogy volt már rá példa, igaz, kicsit másképpen. A 2006-os választások után azt állította, muszáj volt machinálni, mert a 90% fölötti eredményt nem fogadták volna el tőle, ezért vitték le az arányokat 82,6%-ra.

Ami miatt a legtöbben berzenkednek, az az előzetes szavazás lehetősége. A fehéroroszok már egy héttel a választások tényleges napját megelőzően elkezdhetik leadni voksaikat, és a korábbi tapasztalatok azt mutatják, ezek csaknem 100%-a Lukasenkóra jut. Az első háron napon 12 százalék szavazott, negyedével több, mint négy éve.

"Az ellenzék legnagyobb problémája, hogy semmit konkrétumot nem tud mondani arról, mi jönne Lukasenko után – vélekedik a fentebb már idézett Zsarihin politológus. Hozzáteszi: – Láttam a többi jelölt választási gyűléseit, félig üres termekben zajlottak. Lukasenko viszont változatlanul népszerű, ha Minszkben nem is, vidéken mindenképpen."

A fehérorosz csoda

Hogy ez hogyan lehetséges egy szegről-végről mégis európai államban, azt a Nyugat az elmúlt tizenhat évben sehogy sem volt képes megérteni. Pedig a képlet egyszerű. A fehéroroszok többségének nem szabadságra, hanem biztonságra van szüksége, ezt pedig Lukasenko megteremtette. A fehérorosz piaci szocialista rendszerben hivatalosan nincs munkanélküliség, az inflációt az elviselhető keretek között, az árakat pedig alacsonyan tartják, a szociális háló erős, a jövedelmi különbségek csekélyek, a gazdaság szerényen bár, de növekszik, az egy főre eső GDP vásárlóerő-paritáson számolva közel 14 ezer dollár. Több, mint Törökországban vagy az EU-tag Romániában és Bulgáriában.

Ezenkívül nemzetközi hiteltartozása az államnak nincs, ezek folyósítását ugyanis a Világbank és a Valutaalap az elnök hatalomra kerülése után, a 90-es évek közepén a reformok hiánya miatt szankcióként leállították. Hogy Evo Morales bolíviai és Hugo Chavez venezuelai államszocialista államfők távoli rokona milyen módon bírja fenntartani a rendszert, és főként, hogy stukturális átalakítások híján meddig lehet elkerülni az összeomlást, közgazdasági rejtély. Egy biztos: az ország működik.

Sok jó barát

Lukasenko ráadásul ügyes politikus, kihúzta nemcsak az Európai Unió, hanem az oroszok és az amerikaiak képzeletbeli méregfogát is. Utóbbi volt egyszerűbb, legalábbis orosz elemzők szerint: néhány héttel ezelőtt Asztanában, a kazah fővárosban találkozott Hillary Clinton amerikai és Szergej Martinov fehérorosz külügyminiszter, majd bejelentették: Belarusz 2012-ig teljes egészében megsemmisíti dúsítotturán-készleteit. Az EU-nak ehhez képest rég nem célja a fehérorosz rendszer megdöntése, inkább a lassú, de biztosnak vélt evolúcióban látszik érdekeltnek lenni. Ebből kiindulva volt néhány hét, amikor sokan azt feltételezték, előfordulhat, hogy a választások eredményeit az Egyesült Államok és az EU elismeri, Oroszország meg nem.

A két szomszédos állam között elsősorban az olaj miatt kiakakult durva konfliktus októberben csúcsosodott ki, amikor Lukasenko egyszerűen agyatlannak nevezte az orosz politikát, amire Dmitrij Medvegyev elnök úgy reagált: a fehérorosz elnök kijelentései nemcsak a diplomáciai szabályokat rúgják fel, hanem túlmennek minden emberi normán. Az ellenzék egy része elsőre különös módon ezekből a csatározásokból merített erőt, ezek alapján kezdett bizakodni, ám Medvegyev és Lukasenko december 9-ei találkozója lehűtötte a várakozásokat.

A rövid háborúskodás után megszületett a béke, a megállapodások értelmében biztosítva lesz Fehéroroszország ellátása olcsó orosz kőolajjal, cserébe a Lukasenko-állam 2011-ben csatlakozik az orosz–kazah vámunióhoz, majd tagja lesz a három állam alkotta egységes gazdasági térségnek. Utóbbi 2012-ben kezdi működését.

Dinasztia

Ezek után a demokratikus ellenzéknek tényleg nem marad más, mint az utca. Amíg haza nem zavarják őket. Hogy a hatalomnak nem lenne szerencsés kemény túlkapásokba bonyolódnia, az persze biztos. Bár végül is tény: Lukasenko továbbra is bármit megtehet, amit csak jólesik neki. Legfeljebb a józan önkorlátozás szabhat határt lépéseinek. Erről mondjuk pont nem híres.

Az elnök nemrég egy helyütt azt nyilatkozta, elképzelhetőnek véli, hogy haláláig székében marad. Ráadásul úgy tűnik, arra is van ötlete, mi legyen azután. Egy NTV-s dokumentumfilm szerint nem véletlenül hordja magával mindenhová – legyen szó szimpla gyárlátogatásról, hadgyakorlatról vagy audienciáról a római pápánál – legkisebb fiát.