Cigisdobozra írtam a végrendeletet

Elrablói vallására, az iszlámra emlékeztető módon térdelt le és érintette meg a Terrorelhárító Központ aszfaltját Papp István, aki Szudánból hazaérkezve tartott sajtótájékoztatót péntek este. Az ENSZ békefenntartójaként az afrikai országban dolgozó egykori katonatisztet láthatólag lelkileg megviselte 91 napos fogva tartása. A sajtótájékoztatóra kissé megtörten, kezében egy hosszú, kígyófogó botra emlékeztető villás fával érkezett.

„55 éves vagyok, nyugdíjas katonatiszt, a békefenntartás az életem – kezdte beszámolóját a tegnap Magyarországra érkezett Papp István. – Pont azok raboltak el, akik leszerelésével foglalkozom.”

A végén futnia kellett

Papp István kérdésünkre válaszolva nem tudta megnevezni elrablóit. Elmondása szerint egy nagyjából 20 fős felfegyverzett csapat tartotta fogva. Nyelvi nehézségek miatt nem tudta kideríteni, milyen szerveződéshez tartoztak, de „amit csináltak, azt professzionálisan tették”.

(Mi ugyanakkor úgy tudjuk, Pappot egy volt katonákból álló alakulat rabolta el, amelynek tagjai több személy elrablásáért is felelősek. A katonák családtagjai Líbiában élnek, és a váltságdíjat is oda menekítik.)

Szabadulásáról először "lelki okokból" nem akart mesélni. Később viszont megemlítette: egy idő után a terroristák viselkedésén látható volt, hogy valami zajlik a háttérben. „A végén pedig azt mondták, hogy fussak el, abba az irányba. Én pedig futottam. Így ért véget.”

A Terrorelhárítási Központtól nem kérdezhetett a sajtó, így nem tudni, használtak-e fegyvert az akcióban, és kaptak-e váltságdíjat a terroristák. Az azonban valószínű, hogy valamilyen szinten a magyar testület is részt vett az ügyben. Papp felidézte az esetet, amikor elrablása harmadik napján beszélhetett telefonon a helyi ENSZ-irodával, és a háttérből magyar szót is hallott. Ekkor vált számára világossá, hogy magyarok is érkeztek a megsegítésére.

Papp Istvánt tavaly október 7-én rabolták el Darfurban, amikor a támadók rajtaütöttek szállásán, ahol több másik ENSZ-alkalmazottal lakott. Papp alezredesen kívül két másik embert is megpróbáltak magukkal hurcolni, de társainak sikerült megszökniük. Pappot azonban egy autó csomagtartójába rakták, és elhajtottak vele.

Papp szerint elrablásának nincs köze ahhoz, hogy magyar volt. „Az ottaniak szintjén minden fehér az amerikai és milliomos.” Ezért remélték szerinte, hogy a kormányától busás összeghez juthatnak. „Raboskodásom alatt megértettem velük, magyar embert soha többet ne raboljanak el, mert nem éri meg. Mondták is, madzsarit nem akarnak többet.”

Fogvatartói azonban nemcsak váltságdíjat követeltek érte, hanem azt is, hogy a kormány segítse ki az országban elterjedt pilótajáték kárvallottjait. A több százmillió dolláros játék kezdetben ugyanis elfogadottnak számított az országban, sőt, a szudáni kormány azt is beismerte, hogy a piramisjáték mögött az NCP (Nemzeti Kongresszus Párt) két tagja állt. A piramisjátékban összesen 120-175 millió dollár veszteség érte a becsapott játékosokat. A sajtótájékoztatón azonban nem kaptunk választ arra, hogy milyen lépéseket tettek ebben az ügyben.

Kivégzés játékból

Papp Istán bővebben beszélt három hónapos megpróbáltatásairól. A magyar békefenntartóval erdőkben bujkált a terroristacsoport. Rendszeresen változtatták helyüket, rengeteget gyalogoltak. Ezért kérte el a hazahozott villás ágat az egyik barátságosabb fegyverestől. Bár a botot a puska tartásához, biztosabb célzáshoz használták, Papp ennek segítségével gyalogolt. Éjszakánként vízmosásokban, gödrökben aludtak. „Darfur hegyes területen van, 8-900 méteren. Éjszakánként hideg van, és nekem a földön kellett aludnom.”

Papp elmondta, hogy fogalma sem volt, mikor merre járnak, és mivel nem beszélt arabul, minden információtól el volt zárva. Ennek ellentmond, hogy megemlítette: egy alkalommal átszöktek a szomszédos Csádba, ahol az erdőben rejtőzködtek napokig.

Amikor nem úton voltak, akkor a foglyot egy 98 szemből álló lánccal kötözték ki a lábánál egy fához. „Nem vertek, nem kínoztak, de a lelki szenvedések mindennél nagyobbak voltak. Megtörtént, hogy eljátszották, kivégeznek. Felállítottak, bekötötték a szemem, felolvasták a vétkeimet, aztán váratlanul összetépték a papírt, és azt mondták, tévedés volt.”

A békefenntartó mindennapjait a bizonytalanság jellemezte. „Az ember minden nap átéli, hogy lefekszik, és fogalma sincs, hogy felkel-e majd. Engem két dolog éltetett. Szudán előtt Nepálban dolgoztam, és ott a királyi asztrológus azt mondta nekem, hogy nyolcvan évig fogsz majd élni, és még azután is. A másik, hogy az utolsó negyven napon egyáltalán nem kommunikálhattam az ENSZ-szel, de éreztem, hogy valami történik a háttérben.”

Nem akart megszökni

„Ugyanazt ettem és ugyanazt ittam, mint a többiek. A vízgyűjtők mellett ásott gödrökbe összegyűlt vizet kellett innom. Két-három naponta kaptam tejet, legtöbbször tevetejet. Mondták, hogy ha túl akarom élni, akkor egészségesnek kell maradnom. A csapat leginkább puliszkát evett, mégpedig úgy, hogy miután megfőtt, kiborították egy zacskóra, körülülték, és mindenki kézzel vett belőle. Aki gyorsan evett, az jóllakott, aki nem, az éhes maradt. Hát az hamar kiderült, hogy én nem vagyok jó ebben.”

Papp ezután faragott kanalat és fémedényt kapott fogva tartóitól, sőt, az adagját még azelőtt kiosztották neki, hogy beleszórták volna az európai számára kibírhatatlanul erős fűszereket.

Ha éppen nem vándoroltak, akkor a tébolyító unalom jellemezte a mindennapokat. „Soha senkinek nem volt még olyan tiszta tányérja, mint nekem. Napi két órát tisztogattam, csak hogy legyen valamilyen feladatom. Nem lehet annyit aludni és pihenni, hogy az ember kitöltsön napi 24 órát.” Hogy az idő múlását követni tudja, minden nap írt pár sort egy cigisdobozra. De oda írta meg végrendeletét is.

„Öngyilkosságra nem gondoltam. A szökésre igen, de rájöttem, hogy kockázatos lenne. Lehet, hogy én lelövök négy embert, de az ötödik én lettem volna. Életben akartam maradni, mert úgy van esélyem arra, hogy esetleg segítsek másoknak, ha ilyen helyzetbe kerülnek.”

A kérdésre, hogy visszamenne-e Szudánba, azt mondta: „Nagyon rossz jel lenne a missziónak, ha nem mennék vissza. Azt mondanák: ha már a Papp Pista is megfutamodik, akkor mi lesz itt?”