Korbáccsal véreztethetik ki Gbagbót

247 halott, több száz sebesült, húszezer menekült, két elnök és hatalmas tanácstalanság – ez a mérlege a november 28-án megtartott elefántcsontparti elnökválasztás második fordulójának.

Nem nyugodott bele a vereségbe

Pedig olyan jól indult minden. Az országban 2002 óta tartó alacsony intenzitású polgárháborút 2007-ben sikerült lezárni. A békeegyezmény választások kiírásáról rendelkezett, amelynek első fordulóját – többszöri halasztás után – 2010. október végén békés és szabályos körülmények között meg is tartották. Mivel egyik elnökjelölt sem kapta meg a szavazatok 50 plusz egy százalékát, második fordulót kellett rendezni, amely szintén rendben lezajlott.

A választási bizottság a szavazatok összeszámlálása után kihirdette a győztest, Alassane Ouattarát, ám a második helyre szorult jelenlegi elnök, Laurent Gbagbo nem nyugodott bele a vereségbe. A szövetségeseivel teletömött alkotmánybíróság kijelentette: a választásokat mégis Gbagbo nyerte, a szavazatok 51,45 százalékával. Ugyan az ENSZ, az Egyesült Államok, az Európai Unió, az Afrikai Unió és a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) mind Ouattarát tekintik Elefántcsontpart elnökének, Gbagbo nem hajlandó távozni a hivatalából.

A patthelyzetben a régi-új elnök lapjai a jobbak: a hadsereg nagyrészt lojális hozzá, míg Ouattara az egykori főváros, Abidjan egyik hotelében húzza meg magát ENSZ-es békefenntartók védelme alatt.

Az elmúlt hetekben többször is összecsaptak a két elnök hívei, és etnikai tisztogatásokról is érkeztek hírek. Gbagbo hírhedt milíciái újabban attól sem rettennek vissza, hogy a tízezer fős ENSZ-békefenntartó misszió katonáit támadják meg. Sokan attól is tartanak, hogy az instabilitás átterjedhet a szomszédos, nemrég még szintén polgárháborúval küzdő Libériára is.

Kakaóexportőr, bevándorlási célpont

Az ember akár legyinthetne is: még egy afrikai ország, amelyik a káosz szélén áll. Elefántcsontpart azonban nem egy átlagos afrikai ország, hanem a világ vezető kakaóexportőre, Nyugat-Afrika leggazdagabb állama és milliónyi bevándorló célországa.

View Larger Map

Nem is olyan régen Elefántcsontparton kétszer annyit keresett egy munkás, mint Szingapúrban, világszínvonalú volt az oktatás, és az Afrika Párizsának nevezett Abidjan volt a kontinens partifővárosa. Ezek voltak a hatvanas-hetvenes évek, az „elefántcsontparti csoda” évei, amikor az ország még fejlesztési segélyeket adott, nem pedig kapott.

Három oszlop, szárnyaló évek

A gazdasági csoda három pilléren nyugodott: az első a politikai stabilitás volt, amely az ország első elnökének, a szeretve-rettegett Félix Houphouët-Boigny-nak (1960-93) volt köszönhető. Az elnök ugyan egypártrendszert vezetett be, és választásokon is csak ő indult, de ellenfeleit nem tette el láb alól, hanem – amíg volt pénz – megvette őket kilóra. A körültekintő Houphouët-Boigny-t Krokodilnak nevezte a nép, mivel a legenda szerint a hüllőhöz hasonlóan alvás közben neki is mindig nyitva volt az egyik szeme.

A másik oszlop az egykori gyarmatosító, Franciaország jelenléte volt. A 80-as években még 50 ezer francia élt és dolgozott Elefántcsontparton hivatalnokként, tanárként vagy üzletemberként. A franciák gazdasági kapcsolataikkal, befektetéseikkel és szakértelmükkel nagyban hozzájárultak az ország gazdasági sikeréhez. Nem meglepő, hogy Houphouët-Boigny volt Párizs leghűségesebb szövetségese a kontinensen.

A legfontosabb tényező azonban az ország déli részén virágzó modern és hatékony mezőgazdaság volt. A 70-es évek végén Elefántcsontpart egyszerre volt a világ legnagyobb kakaó-, ananász- és kókuszdió-termelője, pálmaolajban pedig a harmadik helyen állt. Az intenzív mezőgazdasági munkához azonban nagyszámú munkáskézre volt szükség, így már a gyarmati időkben megindult a bevándorlás a szomszédos szegényebb országokból, elsősorban Maliból és Felső-Voltából (a mai Burkina Faso). A hetvenes évekre Elefántcsontpart lakosságának a negyede bevándorló volt, elhintve ezzel a mai napig tartó fő konfliktus magvát.

Lecsukódott a félig nyitott szem

A csoda Afrikában is csak három napig tart. A 80-as években lezuhant az elefántcsontparti exporttermékek világpiaci ára, az ország eladósodott, és zavargások törtek ki. Mivel az öregedő Houphouët-Boigny már nem tudta megvenni az ellenzéket, 1990-ben választásokat kellett kiírni, melyeket ugyan egy bizonyos Laurent Gbagbóval szemben még az Öreg (le Vieux) nyert meg, de három évvel későbbi halálával végleg leáldozott a régi szép világnak.

A rossz szellemet végül a következő elnökválasztásokon engedte ki a palackból Houphouët-Boigny tehetségtelen utódja, Henri Konan Bédié, aki egy törvénymódosítással elérte, hogy csak az indulhasson a választásokon, akinek mindkét szülője elefántcsontparti állampolgár volt.

Az állampolgárságból indult a konfliktus

A módosítás egyértelműen az északról származó rivális jelölt, Alassane Ouattara ellen szólt, akink az édesapja állítólag Burkina Faso-i volt. A „Ki az igazi elefántcsontparti?”-kérdésen rugózva Konan Bédié megteremtette az „ivoirité” ideológiáját, amelynek a lényege, hogy kizárta az állampolgárságból és a politikából a bevándorlókat, akik a kilencvenes években a népesség egyharmadát adták.

A nagy probléma az ivoirité-vel, hogy nem lehet megállapítani, ki honnan jött. Elefántcsontpart népessége ugyanis 60 különböző népcsoportból áll. A déliek (ahonnan Houphouët-Boigny, Konan Bédié és Gbagbo is származik) alapvetően keresztények, az északiak pedig muzulmánok. Mi több, az északon élő mandék, malinkék és szenufók semmiben sem különböznek a Maliban és Burkina Fasóban élő mandéktól, malinkéktól és szenufóktól, tehát nem lehet tudni, hogy ki a bevándorló és ki nem.

Azt is tekintetbe kell venni, hogy – mint oly sok afrikai országban – rengeteg állampolgárnak soha nem is volt igazolványa, így akár őshonos emberek sem tudták bizonyítani elefántcsontparti állampolgárságukat. Persze a rasszista, xenofób „ivoirité” célja nem is az volt, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hanem az, hogy fenntartsa a déliek dominanciáját a politikai és gazdasági szférában, ahol az északiakra sokan lenézően tekintenek.

A békeegyezmény megoldotta a konfliktusforrást

Az északiak végül 2002-ben unták meg a dolgot, és egy puccsal próbálkoztak az időközben hatalomra jutó Gbabgo ellen, aki átvette az ivoirité ideológiáját. A puccs ugyan nem sikerült, de az északi lázadók birtokukba vették az ország északi részét, míg délen Gbabgo csapatai uralkodtak. A következő öt évben kisebb összecsapásokkal tarkított polgárháború dúlt az országban, csak azért nem fajult el jobban a helyzet, mert az ENSZ és francia csapatok egy, az országon végighúzódó kelet-nyugati tengely mentén hermetikusan elzárták egymástól a két félt. (Igaz, ők sem tudták megállítani a franciák kivándorlását, mára csak pár ezren maradtak az országban.)

A polgárháború 2007-ben zárult le, és azóta tartott a készülődés és a regisztráció a mostani választásokra. Az északiak a békeegyezményben elérték a céljukat, most már mindenki állampolgárnak számít, aki Elefántcsontparton született, vagy akinek az egyik szülője elefántcsontparti. Az egyezmény értelmében a sokáig ellehetetlenített Ouattara is indulhatott a választásokon, amit meg is nyert, de nem számolt Gbagbo és a déliek ellenállásával.

Szép szóval, vagy erőszakkal

A kérdés most az, hogyan tovább? Abban mindenki egyetért, hogy Gbagbónak mennie kell, de a kérdés, hogy szép szóval vagy erőszakkal. A mézesmadzag nem jött be, Gbagbo nem ment bele Ouattara ajánlatába, hogy alakítsanak együtt kormányt, és egy meg nem nevezett nemzetközi szervezet állását is visszautasította.

Innen már csak a korbács maradt: az ENSZ és az EU már el is fogadott szankciókat Gbagbo és bizalmasai ellen, míg a Nyugat-Afrikai Gazdasági és Monetáris Unió (UEMOA) bejelentette, hogy központi bankjához nem ad Gbagbóéknak hozzáférést. Azonban még mindig Gbagbo kezében van a kakaó- és olajszektor, és az adó- és vámbevételek is az ő zsebébe vándorolnak, így a következő néhány hónapra biztosítva van a pénzügyi háttere.

A másik opció a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS), vagy az Afrikai Unió katonai beavatkozása lenne. Mindkét szervezetnek meglenne a jogalapja erre, és mindkettő hajtott is végre ilyen akciót, az Ecowas Libériában és Sierra Leonéban, az AU pedig a pici Comore-szigeteken.

Mivel azonban Gbagbo valószínűleg számíthat a hadsereg és saját milíciáinak a hűségére, egy ilyen bevetés – a logisztikai és pénzügyi nehézségek mellett – feltehetően nagy véráldozattal is járna. A patthelyzet tehát várhatóan a közeljövőben is fennmarad, ami a kakaó árának további emelkedéséhez vezethet. A nemzetközi közösség csak abban reménykedhet, hogy a szankciók és az izoláció hatására Gbagbo beismeri a vereségét és önként átadja a helyét. Ez lenne csak az igazi elefántcsontparti csoda.