A semmiből Mubarak bukásáig

Tizennyolc nappal a távozását követelő tüntetések kezdete után pénteken lemondott a három évtizede hatalmon lévő Hoszni Mubarak egyiptomi elnök, az ország irányítása a hadseregé, jelentette be Omar Szulejmán alelnök. A tüntetők nem érték be a fokozatosan adagolt engedményekkel, nagyrészt békésen demonstrálva, a provokációkat kivédve, lényegében vezetők nélkül tartottak ki egészen Mubarak azonnali lemondásáig.

A Tunéziában kitört jázminos forradalom és Ben Ali diktátor elűzése után először január 25-én vonultak több ezren utcára több egyiptomi városban, a megmozdulásokat a We are Khaled Said Facebook-csoport készítette elő. A tömeg a rendőri brutalitás, a megugró élelmiszerárak, a munkanélküliség és a korrupció miatt tiltakozott, sokan azt állították, nem adják fel, amíg Mubarak elnök le nem mond.

Az első napokban kisebb összecsapások robbantak ki az ehhez hasonló tüntetéseket korábban pillanatok alatt vérbe fojtó rohamrendőrök és a demonstrálók között a Tahrír téren, amely később a tüntetések szimbolikus helyszínévé vált. A demonstrációk nem maradtak abba, Mubarak kijárási tilalmat vezetett be Kairóban, Alexandriában és Szuezben, ezt azonban nem vették figyelembe a tüntetők.

Január 28-án a pénteki ima után óriástüntetést szerveztek, amelyre hazaérkezett Bécsből a Nemzeti Atomenergiai Ügynökség korábbi főigazgatója, Mohamed el-Baradei is. Az ima után összecsapások robbantak ki több városban is a rendőrök és a felhívás hatására az utcára vonuló több százezer tüntető között. A kormánypárt kairói székházát felgyújtották, az állami tévét és a külügyminisztériumot is megostromolták a tüntetők, a rendőrök és a tüntetők közül is többen meghaltak.

Szombat hajnalban Mubarak elnök váratlanul bejelentette egy előre rögzített televíziós beszédben, hogy meneszti a kormányt. Mubarak harminc év alatt először nevezett ki alelnököt Omar Szulejmán hírszerzési főnök személyében, és az eddig általa betöltött kormányfői tisztséget is átruházta.

Az utcáról visszavonták a rendőröket, a helyüket a tüntetők által megmentőikként fogadott katonák vették át, akik hivatalosan végig semlegesek maradtak, nem léptek fel erőszakosan a demonstrálók ellen (habár a Guardian cikke szerint a háttérben összeverhettek és megkínozhattak többeket). A rendőrök eltünésével párhuzamosan fosztogatók és bűnözők - a tüntetők szerint civil ruhás rendőrök - jelentek meg az utcákon, azonban az egyiptomiak önszerveződő brigádok segítségével védték meg otthonaikat.

Január utolsó napjaiban is folytatódtak a tüntetések, miközben Szulejmán párbeszédet kezdeményezett a sok tüntető által ugyanúgy elutasított ellenzéki mozgalmakkal az alkotmányos reformról.

Az ellenzék február 1-re, keddre egymilliós óriástüntetést szervezett Kairóba, a demonstrációk békések maradtak. Mubarak második televíziós beszédében bejelentette, hogy nem indul újra a szeptemberi elnökválasztáson és alkotmányos reformokat is ígért, ugyanakkor hivatalban maradt. A tüntetők ezzel nem érték be, sokan már sátrakkal rendezkedtek be a Tahrír térre.

A beszéd másnapján, február 2-án az első rendőrrohamot leszámítva már békés tüntetések megint áldozatokat követeltek, ugyanis Mubarak-párti tüntetők - sokak szerint felbérelt provokátorok - csaptak össze a kormányellenesekkel a Tahrír téren. Lovasrohammal, és a közeli épületek tetejéről dobált téglákkal, Molotov-koktélokkal is szembe kellett nézniük a Mubarak távozását követelőknek, akik végül barikádokat is emelve megvédték a teret.

Február 4-én, a Távozás Napján minden addiginál nagyobb tömeg tüntetett az elnök lemondását követelve. A katonák távol tartották a mubarakistákat, így aztán újra békésen telt a nap, Mubarak azonban nem mondott le, de mégcsak újabb engedményeket sem jelentett be.

A február 5-6-i hétvégén és a hét elején érezhető volt a csalódottság érezhető a tüntetőkön, úgy tűnt, hogy a rezsim a demonstrációk kezdete óta először magához ragadta a kezdeményezést, és fokozatosan adagolt engedményekkel - a kormányzó Nemzeti Demokrata Párt vezetésének leváltásával, a közszolgáknak megígért 15 százalékos béremeléssel, az ellenzéknél kezdeményezett tárgyalásokkal - próbálta elszigetelni a kormányellenes demonstrálókat, miközben újra kinyitottak a bankok, és kezdett beindulni az élet Kairóban és a többi egyiptomi városban.

Kedden az újabb fordulópontot Váel Gonim, a We are Khaled Said mögött álló egyik aktivista, a Google közel-keleti marketingért felelős igazgatója hozta el, akit két hét után szabadon engedtek a hatóságok. A végig a tömeg élére álló arcok hiányával küzdő mozgalom újabb lökést kapott, majd az országos sztrájkok is segítettek nekik, és szerdától a Tahrír tér mellett már a parlament épülete előtt is több ezres tömeg kezdett gyülekezni.

A külső nyomás is fokozatosan erősödött Mubarakon. Az Egyesült Államok a tüntetések kezdetén elsősorban az iszlámista Muzulmán Testvériség hatalomátvételétől tartva tartózkodóbban reagált az eseményekre, azonban fokozatosan keményedett a Fehér Ház álláspontja, míg végül már azonnali változásokat és a szükségállapot feloldását követelték.

Csütörtök délután váratlanul elterjedt, hogy Mubarak már este bejelenti lemondását, több magas rangó kormánypárti tisztviselő, köztük az NDP főtitkára is erre utalt. A felfokozott várakozásokhoz képest Mubarak egy jellegtelen beszédben ugyan átadta az elnöki jogköröket Omar Szulejmán alelnöknek, azonban már végzetesen kihúzta a gyufát a tömegnél.

Pénteken minden addiginál nagyobb tömeg vonult utcára tizenötnél is több egyiptomi városban, Kairóban pedig a Tahrír tér mellett az állami tévé, a parlament és először a tértől tizenhat kilométerre található elnöki palota épületét is körbevették a tüntetők. Kora délután elterjedt a hír, hogy Mubarak Sarm es-Sejkbe távozott, azonban ennek ellenére is némileg váratlanul érkezett Omar Szulejmán félperces bejelentése, miszerint az elnök lemondott. A tömeg órákon át nem hagyta abba az ünneplést, tüzijátékokat is fellőttek, lengették az egyiptomi zászlókat.