A nemzet csökött szárnyai
További Külföld cikkek
Nem akarásnak nem menés a vége
Mindenekelőtt érdemes figyelembe venni, hogy a katonai koalíciókban való részvétel először is politikai döntés. Orbán Viktor miniszterelnök az arab forradalmakról szólva, mint az EU soros elnökségét ellátó ország kormányfője, azt tartotta a legfontosabbnak, hogy kerüljük el a háborút. „Ügyelni kell arra, hogy semmi olyan ne történjen, ami háborúba sodorhatná Európát az arab országokkal”, mondta Brüsszelben. Nem hallgattak rá. Közvetlenül ezután a Gripenhez méltó hajtűkanyar lett volna, ha mégis beszállunk. Nem volt továbbá olyan diplomáciai kényszer sem, mint az afganisztáni vagy iraki konfliktusban, ahol részben NATO-kötelességként, részben pedig azért volt érdemes vállalni a kockázatot, hogy az Egyesült Államoknál jó pontokat szerezzünk.
Nehezen kezelhető belpolitikai tehertételt is jelentett volna a belépés; egyrészt problémás volna elmagyarázni, mit keresünk egy újabb háborúban és mit nyerünk vele, másrészt magas labda lenne a pacifista és a nacionalista ellenzéknek is.
Végül az is sokat nyom a latban, hogy a Magyar Légierő tökéletesen, teljesen, abszolúte alkalmatlan a feladatra. Izgalmas, hogy mindezt úgy sikerült elérnünk, hogy a harci gépeink viszont maradéktalanul alkalmasak.
A valóság ezzel szemben az
A JAS-39 EBS HU vadászrepülőgép a levegőben utántölthető, a légiharc-rakétákon kívül Maverick levegő-föld rakétákat is hordozhat, valamint a Litening-III célmegjelölő konténer segítségével képes lézervezérlésű bombák célba juttatására. Repülési tulajdonságai a Líbia fölött vitézkedő szövetségeseink gépeivel simán összemérhetők, sőt a vén Tornadókat felül is múlja. Ezzel a géppel hazánk kitüntethetné magát a Földközi-tengeren, és a világ zsarnokainak szíve összeszorulna, ha meghallják a magyar nevet.
Sajnos a Magyar Légierő mégsem tudná végrehajtani az ott elvárható feladatokat. Ennek több oka van.
A gépekben valóban benne van a töltőcsonk, amin keresztül repülés közben tankolhatnak. Erre szinte minden koalíciós repülőgépnek szüksége is van ebben a műveletben, kivéve talán a Charles de Gaulle repülőgéphordozó fészekalját. Még az sem volna baj, hogy mi nem rendelkezünk tankergéppel, ilyenből ugyanis az európai légierőknek is kevés van, de az Egyesült Államok örömmel ad kölcsön.
Csakhogy a magyar pilóták nem kaptak kiképzést a légi tankolásra. Ez nem az ő hibájuk: valójában maguk a Gripent gyártó svédek is csak két éve ismerkedtek meg ezzel a biztos tudást igénylő, veszélyes manőverrel. Itt máris a Gripen lényegéhez érkeztünk: Magyarország 2001-ben olyan gépeket rendelt, amelyek – például a szintén versenyben lévő F-16-oshoz képest – alig lépték át a prototípus fázist. Magát a légi utántölthetőséget egyéb fejlesztések mellett már a Medgyessy-kormány írta hozzá a szerződéshez, mellesleg éppen azzal a felkiáltással, hogy az új vadászgépek így NATO-műveletekben is részt vehetnek majd.
A húszmilliárdos sétarepülőgépek
Nemcsak a légi tankolási képesség, a Gripenek fegyverzete is lassan fejlődött. A magyar vadászok fegyverzetébe ma már integrálták az AGM-65 Maverick rakétát, amely megfelelne a líbiai rendészeti kihívásoknak – bár nem ideális eszköz, mert veszélyesen közel kell repülni vele a célhoz. Igen ám, de ebből mi mindössze 40 darabot (két változatból 20-20) rendeltünk, és nincs arról nyilvános adat, hogy magyar pilóták akár egyet is ellőttek volna belőlük. Csekélyek a Maverickkel szerzett tapasztalatok az egész Gripen típusra vetítve is – össze sem vethető a számtalan éleslövészeten és valódi háborúban bizonyított F-16-ossal. Az amerikai versenyzőt egyébként akkor többen elavultnak nevezték, ehhez képest gond nélkül teljesítik kötelességüket a mostani intervencióban (is).
A magyar gépekhez rendszeresítették a Litening-III célmegjelölő konténert, így akár lézervezérlésű bombákkal is támadhatnák a diktatúra zsoldosait. Ha volna lézervezérlésű bomba hozzájuk – de az pont nincs. Egyébként másmilyen sincs, se GPS-vezérlésű, se semmi. A Maverickhez viszont nem kell a Litening. Itt már látszik az impulzusvásárlás pszichológiája – vagy valami más, de hogy nem stratégia, az biztos.
A magyar Gripenek tehát hiába alkalmasak egy effajta akcióra, ha életbevágó hozzávalók hiányoznak. Vadászfeladatok ellátására nagyjából elegendő lenne a fegyverzet, illetve a kiképzés is ezen a területen volt – viszonylag – a legerősebb. De ahogy előre látni lehetett, a nemzetközi erők megjelenése után egyetlen líbiai pilóta sem mert felszállni, a koalíciónak valódi többfeladatú gépekre (vadászbombázókra) van szüksége. És a légi tankolás miatt amúgy ez sem vállalható.
Végül pedig, még ha holnapra meghozná a Télapó a hiányzó fegyverzetet és a kezelésükre kiképzett pilótákat, akkor is megmaradna a tény, hogy Magyarország összesen 14 géppel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy ha csak egyetlen géppárt küldenénk bevetésre, az is az állomány egyharmadának nélkülözésével járna. Ugyanis ha már ott vagyunk, a feladatokat mindenáron végre kell hajtani, tehát legalább még két tartalék gépre is szükség volna. Természetesen mennének velük a földi berendezések – amelyekből ugyancsak kevés a nélkülözhető – és több váltás személyzet. Mindezt csak akkor vállalhatnánk, ha eközben az itthon maradó gépek maradéktalanul el tudnák látni a hazai feladatokat, és a kiképzésnek sem kellene teljesen leállnia. Eredetileg a magyar vadászgéptender 24 gépről szólt; ezt a drágább Gripen kiválasztása után módosították 14-re.
Van tehát 14 aranyáron vásárolt repülőgépünk, amelyek képességeire nem tartunk igényt, kizárólag honi vadászfeladatokra alkalmazunk egy méregdrága vadászbombázót, amelyhez viszont beszereztünk néhány levegő-föld fegyvert. Sőt azokhoz még javítóbázist is építettünk, de sem a kiképzés, sem a rakéták száma nem teszi lehetővé, hogy bárhol eredményesen vessük be őket. A pilóták pedig örüljenek, hogy ilyen luxusgépeket láthatnak közelről, mert repülni ritkán tudnak velük. Valaki ezt rettenetesen elcseszte. Büszkék éppen lehetünk a nemzet szárnyaira, ahogy a vásárlás idején hívták őket, de sajnos elég szűk az a kör, ahol vadászrepülőkkel dicsekedni lehet, viszont azokban a körökben azt is tudják, hogy nincs mivel dicsekedni.