Megbukott a mosolygó történelemtanár

Őrizetbe vették a hatalmához ragaszkodó Laurent Gbagbo elefántcsontparti elnököt, aki már feleségével együtt a megválasztott elnök Alassane Ouattara embereinek a kezében van a főhadiszállásukként szolgáló abidjani hotelben.

Gbagbo egyik tanácsadója azt állította, hogy francia katonák fogták el Gbagbót, azonban a francia nagykövet állítása szerint Ouattara emberei kapták el a volt elnököt. Gbagbót várhatóan bíróság elé állítják majd.

A francia tankok hétfőn egy összehangolt támadás keretében rohamozták meg Gbagbo rezidenciáját Elefántcsontpart legfontosabb városában, Abidjanban, miközben az ENSZ-helikopterek is folytatták Gbagbo nehézfegyverzetének bombázását.

A 2010 novemberében elveszített elnökválasztás óta a hatalomhoz ragaszkodó Gbagbo az előző héten már tárgyalást kezdeményezett a megadásáról, azonban továbbra sem volt hajlandó átadni a hatalmat a megválasztott elnöknek, a nemzetközileg is elismert Ouattarának.

Az ENSZ-misszió szerint a béketárgyalási javaslat trükk lehetett, mert közben Gbagbo erői visszaszerezték Abidjan egyes részei felett az ellenőrzést. Ezért vasárnap összehangolt támadás indult csapatai és rezidenciája ellen.

Rossz vége lett

Bár az eseményeket, még ha ellenőrizhetetlen forrásokból is, de élőben közvetítette a világsajtó, Gbagbo utolsó óráiról, napjairól, heteiről keveset tudunk, ellenőrizhetetlen, részben megbízhatatlan és ellentmondó információk keringtek róla. Egy dolog azonban biztos: azzal, hogy Gbagbo a novemberi elnökválasztás után nem ismerte el vereségét és a hadsereg segítségével a hatalmon próbált maradni, polgárháborúba sodorta országát és mértéktelen szenvedést okozott millióknak.

A gazdaság padlón van, 150 ezren menekültek külföldre, több ezer ember halt meg a hónapok óta tartó összecsapásokban. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) múlt pénteken azt közölte, csak az ország nyugati részében legalább nyolcszáz ember halt meg március utolsó hetében. Mi vihet rá egy politikust, hogy polgárháborút robbantson ki saját hatalma megtartása érdekében?

Gbagbo, az ellenzéki vezér

Gbagbo – ezt ellenfelei is elismerik – nem ijedős figura. A ma 65 éves politikust 1971-ben „felforgató oktatási tevékenység” vádjával két évre börtönbe zárta az ország első elnöke, Félix Houphouët-Boigny (1960–93). A szocialista eszmékkel szimpatizáló Gbabgo akkoriban történelemtanárként dolgozott, részt vett ellenzéki és szakszervezeti csoportokban is, ami szálka volt az akkori rezsim szemében.

Szabadulása után is tovább folytatta szakszervezeti munkáját, és egy általa szervezett felsőoktatási sztrájk miatt, amely a többpártrendszer bevezetését akarta kikényszeríteni, 1982-ben hat évre el kellett hagynia az országot. A harcos Gbagbo 1988-ban tért haza Elefántcsontpartra, ahol megalapította pártját, az elsősorban a déliek támogatására épülő FPI-t (Front Populaire Ivoirien).

Miután az ő munkájának is köszönhetően az öregedő Houphouët-Boigny 1990-ben arra kényszerült, hogy többpártrendszert vezessen be, Gbagbo az FPI jelöltjeként indult az elcsalt elnökválasztáson, ahol csupán 18 százalékot szerzett. Csakhogy ő nem az a típus, akinek egy kudarc a kedvét szegi, ezért parlamenti képviselőként harcolt tovább legfőbb ellensége, a prosztatarák végső stádiumában szenvedő Houphouët-Boigny ellen, aki végül 1993-ban hunyt el. Gbagbo ekkortájt éppen újra börtönben ült, mivel felforgatás vádjával két évet szabtak ki rá.

Miután az 1995-ös választást a várható csalások miatt bojkottálta az FPI, Gbagbo ideje – legalábbis úgy tűnt – 2000-ben jött el, amikor 60 százalékot szerezve megnyerte a választásokat. Csakhogy a mai napig tartó észak-déli szembenállás magvait addigra már elhintette elődje, aki néhány évvel korábban egy törvénymódosítással elérte, hogy csak az indulhasson az elnökválasztásokon, akinek mindkét szülője elefántcsontparti állampolgár volt.

Az északiak akkori jelöltje (és a mostani hivatalosan elismert elnök), Alassane Ouattara ilyen módon nem indulhatott, mert az édesapja állítólag Burkina Fasó-i volt. (Mivel az országban honos intenzív mezőgazdasághoz – kakaó, ananász, pálmaolaj – nagyszámú munkáskézre volt szükség, már a gyarmati időkben megindult a bevándorlás a szomszédos szegényebb országokból, elsősorban Maliból és Burkina Fasóból.)

A kilencvenes évekre Elefántcsontpart lakosságának legalább harmada bevándorló volt, akiknek ilyen módon nem volt lehetőségük Gbagbóval szemben saját jelöltet állítani a 2000-es választásokon. Noha az „ivoirité” politikájának nevezett északi- és bevándorlóellenes ideológiát nem Gbagbo találta ki, nagymértékben profitált belőle, hiszen nem volt északi jelölt a választásokon. Ez meg is látszott a választási részvételen, amely mindössze 38 százalékos volt: Gbagbo hiába győzött, egy csapásra elvesztette a legitimációját az északiak szemében.

Gbagbo, az elnök

Ezzel el is érkeztünk Gbagbo másik jellemző tulajdonságához: a hatalomhoz való gátlástalan ragaszkodáshoz. Sokan ezt azzal magyarázzák, hogy fél életén át küzdött azért, hogy megszerezze a hatalmat, és ismerve az afrikai politikai élet törvényszerűségeit, nem egykönnyen adja fel, hiszen visszaszerezni szinte lehetetlen.

Ennek a filozófiának a jegyében Gbagbo a végsőkig ragaszkodott a hatalmához, amelyet 2000-es választási sikerét követően elsősorban északról veszélyeztettek. A legforróbb helyzet 2002 szeptemberében alakult ki, amikor északról származó katonák puccsot kíséreltek meg ellene. A puccs nem sikerült, mivel az országban katonai támaszponttal rendelkező franciák megakadályozták Gbagbo megdöntését, de az ország két részre szakadt: a lázadók birtokolták az ország északi részét, míg az elnök uralma alatt csak a déli rész és a gazdasági főváros, Abidjan maradt.

A nagyobb összeütközések elkerülése érdekében ENSZ-békefenntartók kelet-nyugati irányban kordont húztak a harcoló felek közé, amely azonban kisebb összecsapásokat nem tudott megakadályozni. Ez az alacsony intenzitású polgárháború 2007-ig tartott, amikor a szomszédos Burkina Fasóban békét kötött a két fél. Ez 2008-ra választások kiírásáról rendelkezett. Ezen a választáson már északi jelöltek is indulhattak, és a jegyzék felfrissítésének köszönhetően több millió északi is szavazhatott.

Gbagbo azonban pontosan érezte, hogy az északiak várható jelöltje – Ouattara – ellen nem egyértelmű a sikere, ezért mindent megtett a választások elodázásáért. A szervezés és regisztrálás állandó nehezítésével elérte, hogy csak 2010 novemberében tartották meg végül a választásokat. A rutinos politikus szimata nem csalt: a választási bizottság adatai szerint, amelyet az ENSZ is érvényesnek ismert el, Ouattara 54 százalékkal győzött. A mostani krízis azt követően robbant ki, hogy az elnök által kézzel vezérelt alkotmánybíróság kijelentette, mégis ő nyert, véletlenül éppen 51 százalékkal.

Gbagbo, a politikus

A privátban mosolygós, karizmatikus, nagyszerű szónok hírében álló Gbagbo (beceneve: „utcai generális”) kiválóan ért a szegények nyelvén, akikből sok van a kilenc éve polgárháborús viszonyok között élő országban. Az elnök ugyanakkor kegyetlenül populista is tud lenni: mint a legtöbb afrikai országban, Elefántcsontparton is azzal lehet a legkönnyebben a népszerűséget megszerezni és azt megtartani, ha minden rosszért az egykori gyarmatosítókat, ez esetben a franciákat teszik felelőssé.

2002-ben éppen a franciák akadályozták meg a lázadókat Gbagbo megdöntésében, de az elnök azóta mégis minden alkalmat megragad, hogy a „fehér imperialistákat” Ouattara pénzelésével és Elefántcsontpart újbóli leigázásával vádolja. A xenofób hangulat miatt a részben több évtizede ott élő, a gazdaságban fontos, ha nem is domináns szerepet betöltő franciák többsége elmenekült az országból. Ehhez járul az afrikai politikai életben gyakran megfigyelhető „mindent vagy semmit” politikai elv: ellenzékben nincs mód hivatalokat és pénzeket osztogatni, ezért mindenki foggal-körömmel ragaszkodik a hatalmához.

Gbagbo harminc évig volt ellenzékben, ezért elnökként nem bízta a véletlenre a dolgot: hatalma biztosítása érdekében felépítette és felfegyverezte a Fiatal Patrióták (Jeunes Patriotes) nevű, az FPI ifjúsági tagozatának álcázott verőlegénybandát, akik az utóbbi években több alkalommal is – minden bizonnyal Gbagbo tudtával – brutális kegyetlenséggel mészároltak le északiakat Abidjanban. A „patrióták” a mostani harcokban is a Gbagbo-rezsim legfanatikusabb alakulatának számítottak, amelyért cserébe gazdasági lehetőségekkel fizet az elnök:

„Gbagbo elnökségének tíz éve alatt a korrupció általánossá vált Elefántcsontparton” – véli Christian Bouquet, a bordeaux-i egyetem professzora. A korrupcióban különösen az elnök felesége, Simone jeleskedett.

A ravasz Gbagbo szerencséje azonban elfogyott. Az északi területeket a 2007-es békekötés után is ellenőrző Ouattara-párti fegyveresek most elfoglalták az ország jelentős részét, és úgy tűnik, hogy napok kérdése, és Gbagbónak is menekülnie kell Abidjanból. Bátor és népszerű ellenzéki vezérből demagóg és a hatalmához végsőkig ragaszkodó diktátor: Gbagbo szomorú politikai pályafutása a jelek szerint méltó véget ért.