A puha testű szuperhatalom

Július elsején indul próbaútra az első kínai repülőgép-hordozó hajó, a Si Lang, a Kínai Kommunista Párt 90. születésnapja alkalmából. Divat lett Kínát felemelkedő, majd hamarosan az egyetlen szuperhatalomként emlegetni. Ennek kézzelfogható alapja az ország hihetetlen gazdasági növekedése, népessége és a politikai rendszer látszólag megingathatatlan szilárdsága – ami egyébként annyira azért nem érzi magát erősnek, hogy az ellenvéleményeket beengedje. Szuper- vagy akár nagyhatalom, sőt egészen kis hatalom se létezhet viszont hadsereg nélkül. Lássuk, hogyan áll Kína a fizikai erővel.

Az Egyesült Államok globális katonai képességeit jól illusztrálják az elmúlt húsz év beavatkozásai bolygószerte. Az USA a Föld szinte bármely pontján lecsaphat, és ennek kulcsa a 11 repülőgép-anyahajó, illetve az egyéb tengeren és levegőben közlekedtethető eszközök. Ide tartoznak még a stratégiai bombázók, a tengerészgyalogság, a támaszpontok globális rendszere, és az űrbe telepített műholdak. Aduászként, végső elrettentő erőként pedig több ezer nukleáris robbanófej garantálja, hogy az Egyesült Államokat senki ne merje fenyegetni.

A nincstelen birodalom

Kína ezek közül szinte semmivel nem rendelkezik. Ami a fent felsorolt fegyvernemeket illeti, a kínai arzenál tulajdonképpen paródiája az amerikainak. Egyetlen repülőgép-anyahajójukat, a most ünnepélyesen kihajózó Si Langot az ukránoktól vásárolták ócskavasként, félkészen, felszerelés és motor nélkül. Bár az egykori Varjagot időközben – nyolc év elteltével – sikerült legalább úszóképessé tenni, még nagyon messze van attól, hogy bevethetővé váljon, és ez valószínűleg még az autógyártás elsajátításánál is hosszabbra fog nyúlni. Hiányoznak például a hajófedélzeti repülőgépek – ezek legjobb esetben is négy-öt év múlva kerülhetnek a Si Langra –, hosszú tesztelés vár a meghajtásra és általában minden komponensre. Folyik ugyanakkor a pilóták képzése, ehhez egyelőre szárazföldi gépeket használnak, a reptéren kialakított, a hajóéhoz hasonló síugrósánccal. Ismert továbbá, hogy Kína a Varjag befejezésével és hadrendbe állításával tulajdonképpen tapasztalatot kíván szerezni egy vagy több később, már önállóan megépítendő hajóhoz. Fontos azonban, hogy a Si Lang/Varjag és vélhetően a saját hajó is sokkal kisebb méretű, mint az amerikai "szuperhordozók".

A kommunista ország nukleáris doktrínája a minimális elrettentésen alapul. Ennek megfelelően 60-90 darab interkontinentális rakétát tartanak rendszerben; ez kevesebb, mint Izrael stratégiai készlete. Ez ahhoz elég, hogy senki ne akarjon kapni belőle – ehhez egyébként Észak-Korea hat darab robbanófeje is elegendő –, azt nem látták szükségesnek, hogy ezrével halmozzák fel az atomfegyvereket, ahogy az amerikaiak és a szovjetek.

Partraszálló erőik hasonlóan csenevészek, alapvetően annyi a cél, hogy alkalmasak legyenek Tajvan megszállására. Az Egyesült Államok fölényét folyamatosan reprezentáló amerikai légierőhöz képest a kínai kis túlzással roncstelep és múzeum. Sokat elmond, hogy az állítólagos szuperhatalom vadászerejének gerincét ma is annak a MiG-21-esnek a helyi koppintása (J-7) adja, amelyet Magyarország már 2000-ben selejtezett. Igaz, kisebb számban már rendszerben állnak modernebb, elsősorban orosz eredetű vadászgépek. Csapásmérőkkel még ennél is csehebbül állnak. Botrányosan kevés a tankergép, ami az országhatártól távoli hadműveleteket kizárja. Hasonlóan gyermeteg a flotta, amely lényegében parti őrség; bár a nyílt tengerre merészkedő haditengerészet (blue-water navy) régi ábránd, ez a láthatatlanul távoli jövő zenéje.

Szintén hiányzik a globálisan használható műholdas navigációs rendszer, amely elengedhetetlen a járművek és rakéták irányításához. Kína ugyan bejelentette, hogy egyszer majd lesz ilyenje, de jelenleg csak saját területét és a közeli szomszédságot fedi le a Beidou műholdhálózat.

Parittyával Góliát ellen

A fenti sommás átlagolásokat persze tarkítják olyan meglepetések, mint a lopakodónak nevezett J-20-as vadászgép tesztrepülései, de annyi világos: Kína évtizedekre van attól, hogy az Egyesült Államokhoz mérhető globális uralkodásra alkalmassá váljon. A katonai cuccokat jóval nehezebb megbízható minőségben másolni, mint a vízipisztolyt. Ezen a területen Kína látványosan rászorul a külföldi segítségre, például az ötvenéves szovjet technológiára, amit nemcsak a már említett vadászgépek, hanem az első kínai űrhajó is jelez. A pénzbőség viszont lehetővé teszi, hogy ami egyáltalán eladó, azt megvehessék. Jellemző az oroszok dilemmája, akiknek ugyan jól jönne, ha Kína bevásárolna a Szu-27-es tengerészeti változatából, csakhogy biztosak lehetnek abban, hogy pár év múlva megjelenne a piacon az olcsóbb, sőt akár fejlettebb elektronikával felszerelt másolat.

Maguk a kínaiak is felismerték persze, hogy generációk választják el őket az amerikai anyahajóktól, azok gépeitől, a B-2-es bombázóktól és a többitől. Ígéretesek azonban azok a fejlesztések, amelyek aszimmetrikus megközelítéssel nem arra törekednek, hogy lemásolják a nyugati eszközöket, hanem hogy minél olcsóbban és minél hamarabb képessé váljanak a leküzdésükre.

Ennek jellegzetes példája a Dong Feng 21-es rakéta. Ez a világ első hajó elleni ballisztikus rakétája. A manőverező robotrepülőgépek – cirkálórakéták – ugyan elég pontosak egy kisebb célpont eltalálásához is, ám lassúak, gyakran a hangsebesség alatt közlekednek. Ezért egy amerikai hordozócsoport – az anyahajó repülőgépei és a kíséretéhez tartozó számos egység – viszonylag jó eséllyel leszedné őket még a találat előtt. A ballisztikus rakéták azonban a hangsebesség sokszorosával zuhannak a célra, azok ellen sokkal nehezebb védekezni. A DF-21-es közeljövőben várható rendszeresítése pedig annyit jelent, hogy Kína egy viszonylag egyszerű és olcsó fegyverrel ellensúlyozni tudja a szédületes áron kifejlesztett és megépített amerikai anyahajókat. Míg 1996-ban az USA minden további nélkül repülőgép-hordozót küldhetett a Tajvani-szorosba, és konfliktus esetén képes lett volna a hatékony beavatkozásra, a következő években az Egyesült Államok totális tengeri uralma Kína környékén megszűnik.

Hasonlóan különleges képességre tett szert Kína 2007-ben, amikor sikeresen megsemmisítette az egyik régi műholdját. Ez ugyanis azt jelenti, hogy bárki más szatelitjét is le tudják szedni a saját fejük fölül, és akkor ott igen nehéz lesz precíziós fegyverekkel vagdalkozni.

Mindkét fejlesztés – ahogy a lopakodó vadász is – arra szolgál, hogy Kína meg tudja védeni magát és legszűkebb érdekszféráját az amerikai befolyástól. Jellegzetes példája továbbá az aszimmetrikus hadviselésnek az, ahogy Kína a cyberháborús képességeit fejleszti: egy ütőképes hackerhadosztály éles helyzetben a távolsági bombázókhoz mérhető károkat okozhat az ellenfélnek.

Rövid és középtávon tehát Kína nem lesz globális katonai szuperhatalom. Képességei azonban már a közeli jövőben elérhetik azt a szintet, hogy megtörje az amerikai hegemóniát, és akkor viszont már az Egyesült Államok sem lesz többé a világtengerek kizárólagos ura.

(Kína fegyveres erőiről kimerítő cikksorozat olvasható a Katpol blogon, amely egyebek mellett a cikk forrásaként is szolgált.)