A bénázás után csak megnyerték a háborút

Külföldi katonai beavatkozás nélkül nem lehetett volna megdönteni Kadhafi hatalmát Líbiában. Ugyan az egész háború megítélése nagyban függ majd attól, hogy mi lesz most Líbiával, de katonai értelemben az biztos, hogy ez már győzelem.

Pedig nagyon döcögősen indult az egész. Bizonytalanságok, esetlenségek árnyalták a beavatkozás kezdetét. És volt hogy úgy tűnt, hogy az iraki és az afganisztáni nehézségek után a Nyugat újra belebonyolódik egy elnyúló konfliktusba.

Ahogy telt az idő, és meg kellett hosszabbítani az eredetileg június végéig tervezett nyugati légicsapásokat, a NATO kritikusai kárörvendően állapították meg: a világ legnagyobb fegyveres szövetsége nem bír elbánni egy rosszul felszerelt, részben mali és nigeri zsoldosokból álló hadsereggel, egy hatmilliós ország polgárháborúja kifog rajtuk. Augusztus végére azonban kiderült, hogy a nyugatiak óvatos taktikája mégiscsak bevált.

Amit szabad Aszadnak, nem volt szabad Kadhafinak

Februárban már nyilvánvalóvá vált, hogy Kadhafi kegyetlenül lép fel az ellene tüntetőkkel szemben. Hasonló megtorlások történtek ahhoz, mint ami egész nyáron folyt Szíriában. A líbiai háború logikája alapján Szíriában is be kellett volna avatkozni, ott azonban nagyon más a helyzet: a szír hadsereg erős, az ország Irakkal és Izraellel is határos, és a szír társadalom széttagoltsága miatt egy rezsimdöntés után elképesztő őrület kezdődhet egy egyébként is hisztérikus és állig felfegyverzett régióban.

A szír párhuzamot itt azért fontos említeni, hogy jelezzük, egyáltalán nem volt törvényszerű a líbiai beavatkozás. Kellett hozzá egy csomó körülmény, amelyek közül néhány szinte véletlenszerű volt.

Az egyik legfontosabb az európai katonai nagyhatalmak, elsősorban Franciaország kompenzálási kényszere lehetett. A beavatkozás első és talán legfontosabb szorgalmazója a francia kormány volt, amely idén februárban nagyon kínos helyzetbe került a tunéziai és az egyiptomi forradalmak miatt.

A hagyományosan francia érdekszférának tekintett Észak-Afrikában nagyon rosszul vette ki magát, hogy a tunéziai és az egyiptomi diktátort is sokáig támogatták, lassan ocsúdtak, lemaradtak. A líbiai megtorlás megállítása jó esélynek látszott a megtépázott presztízs visszaszerzésére.

A másik fontos körülmény az volt, hogy addig csak a kicsi Bahreinben fordult elő, hogy az arab forradalmi hullámban támadott rezsimek nagyon erőszakosan vágtak volna vissza. Jó lehetőségnek tűnt időben példát statuálni a vérfürdőt esetleg fontolgatóknak, és ebből a szempontból a katonailag nem túl erős, nemzetközi szövetségesekkel egyáltalán nem bíró Kadhafi-rezsim megbüntetése jó lehetőségnek ígérkezett. Akkor még nem volt se Szíriában, se Jemenben véres megtorlás.

Ugyanakkor volt még egy nagyon fontos morális szempont is. A New Yorkernek nyilatkozó amerikai kormányzati tisztségviselők azt mondták, hogy még egy Srebrenica vállalhatatlan lett volna, márpedig olyan hírek terjedtek, hogy Kadhafi bombázókkal készül a fegyvertelen tüntetők ellen Bengaziban.

Fontos szempont volt, hogy a Clinton-éra emberei szép számmal mentek vissza Obamával az amerikai kormányzatba, és ezeknek az embereknek nagyon fontos tapasztalatuk volt a boszniai háború, illetve az azóta tartó lelkiismereti tusa, hogy nem kellett volna-e előbb és határozottabban lépni. Hogy ugyanez a szempont Szíria esetében már nem tudott győzedelmeskedni, jól jelzi, hogy az „idealista” és a „realista” politika között folyamatosan egyensúlyoznak Amerikában is.

Ködös felhatalmazás

Több hét huzavona után, március 17-én fogadta el az ENSZ BT azt a határozatot, ami alapján megkezdődhetett a beavatkozás. A határozatból nem derült ki pontosan, hogy az ENSZ tagállamai mire is kaptak felhatalmazást: egyrészt létrehoztak Líbia felett egy repüléstilalmi zónát, másrészt pedig lehetőséget kaptak a beavatkozni kívánó országok, hogy minden lehetséges eszközzel védjék meg a civil lakosságot az erőszaktól.

Hogy ez utóbbi pontosan mit jelent, meddig terjed a civilek megvédése, és hol kezdődik a háboró Kadhafi ellen, azt hetekig csak találgatta a nemzetközi sajtó. Sokáig abban sem értettek egyet a beavatkozók, hogy most cél lehet-e Kadhafi megdöntése. Az amerikaiak kezdetben azt mondták, hogy jó lenne Kadhafi távozása, de nem ez a beavatkozás fő célja; míg a francia és brit politikusok egyre nyíltabban beszéltek arról, hogy a civileket csak Kadhafi legyőzésével lehet megmenteni.

Belső viták

A helyzet kényességét jelezte, hogy az ENSZ BT határozatát Kína és Oroszország mellett a tartózkodó Németország sem szavazta meg. Ez jelezte, hogy a NATO-n belül sem volt egyetértés az akció megkezdéséről. Ahogy az sem volt világos, hogy ki a főnök, ki találja ki a taktikát.

Kezdetben a legtöbb légicsapást az amerikaiak vezették, de az USA védelmi minisztere kezdettől azt mondta, hogy fokozatosan háttérbe akarnak húzódni. Az elején úgy tűnt, hogy elindult valami háborúféle, aminek se egyértelmű célja, sem pedig parancsnoka sincs. Elég tragikomikus indulás volt.

Két hét kellett, hogy tisztuljon a kép

Az irányítást március végén a NATO vette át, de ezt komoly viták előzték meg. Egyrészt a nyugatiak szerették volna, ha legalább néhány arab állam formálisan is részese legyen az irányításnak, márpedig az arabok közül senki sem a NATO tagja. A másik probléma az volt, hogy a NATO-tag Törökország meg akarta vétózni, hogy Kadhafi szárazföldi csapatait is bombázzák. Később az isztambuli kormány erről az igényéről lemondott.

Az első időszakban jórészt csak a líbiai légvédelmet lőtték a nyugatiak. Kadhafi erői azonban közben szárazföldi offenzívát indítottak több ellenzéki város ellen is. Közülük a legfontosabbat, Bengazit a NATO felmentette, a szárazföldi csapatok bombázásával.

Valószínűleg túlléptek az ENSZ felhatalmazáson

Innentől elkeseredett harcok kezdődtek több városnál is, és a NATO egyre inkább belebonyolódott a harcba. Nagy vízválasztó volt, amikor a franciák beismerték, hogy fegyvereket adtak a felkelőknek. Az ellenzék felfegyverzése már jóval túlmutatott a civil lakosság megvédésére felhatalmazó ENSZ határozaton.

Ugyanakkor a háborúból már nem lehetett kiszállni: látszott, hogy a felkelők segítség nélkül nem tudják legyőzni Kadhafit, az pedig iszonyú blamázs lett volna, ha a líbiai légvédelem lebombázása után a NATO hagyta volna, hogy Kadhafi megnyerje a polgárháborút.

A NATO mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy nem küld szárazföldi erőket Líbiába. De kiderült, hogy azért küldtek embereket is. Brit, francia és olasz kiképzők is segítették a lázadók felkészítését.

Sőt, nyáron már a bombázási célpontok meghatározását segítő alakulatok is érkeztek Líbiába. A lázadók kezdettől kérték, volt hogy rimánkodtak, hogy többet bombázzák Kadhafi katonáit. A diktátor csapatai azonban álcázták magukat, kis csoportokban és sokat mozogtak, vagy civilek közé bújtak, nehéz volt elkapni őket.

A CBS amerikai hírtelevíziónak a felkelők egyik parancsnoka azt mondta, sokáig az volt a rend, hogy ő a frontról e-mailt küldött Bengáziba, hogy hová kellene bombákat szórni, aztán a Bengazi parancsnokság továbbította a kérést a NATO-nak. A rendszer túl nehézkes volt, a nyugati gépek sokszor elkéstek.

Ezért először kémrepülőket, majd kisebb szárazföldi felderítő alakulatokat is bevetett a NATO. Hogy pontosan hány nyugati katona lépett Líbia földjére ebben a háborúban, arról semmilyen adat sincs.

Győzelemre vitték

A háború öt hónapja alatt sikerült olyan állapotba hozni a felkelőket, és olyan szinten bombázni a kormányerőket, hogy lassan ki lehetett kényszeríteni a győzelmet. A katonai elemzőket meglepte, hogy Tripolit végül a nyugat-líbiai felkelők folgalták el, és nem a sokkal régebb óta támogatott, és jóval nagyobbnak hitt, Bengaziban felállított sereg. Utóbbi a kezdeti nagy várakozásokkal szemben nem sokra jutott ebben a háborúban.

Ezúttal bejött a taktika, hogy a nyugat csak levegőből vívja meg ezt a háborút, és a véres-verejtékes részt a helyiekre hagyja. Körülbelül tízezer líbiai halottja volt az eddigi harcoknak, a NATO viszont csak egy embert vesztett: egy brit katona halt meg közlekedési balesetben egy olaszországi támaszponton. Ezen kívül egy-egy amerikai és emirátusok béli repülő zuhant le, mindkettő műszaki hiba miatt, és mindkét gép legénysége időben katapultált. Kadhafi katonái az egész háború alatt összesen egy távirányítású helikoptert bírtak kilőni, más kár ellenséges tűz hatására nem érte a nyugatiakat.