Nem jutnak tovább Afrikánál az afrikaiak

Szomorú és régi igazság, hogy a Kanári-szigetekre, Máltára vagy Lampedusára érkező fekete-afrikai menekültekkel nagyszerűen lehet riogatni Európában. Ha hinni lehet a dugig tömött lélekvesztőket mutató sajtóképeknek (és némely bevándorlóellenes politikusnak), kontinensünket rövidesen lerohanják az afrikai migránsok. Az igazság ennél már nem is állhatna távolabb.

Afrikán belül vándorolnak a legtöbben

Valójában az Európában élő bevándorlók mindössze 8-15 százaléka, körülbelül 2,5-4 millió ember érkezett a „fekete” vagy „szub-szaharai Afrikából” (az afrikai kontinens mínusz Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia és Egyiptom). Ehhez képest a bevándorlókkal foglalkozó Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) 2010-es jelentése szerint mintegy 17 millió fekete-afrikai bevándorló él szerte a világon. Ez azt jelenti, hogy a hazájukat a jobb megélhetés reményében elhagyó afrikaiak legfeljebb negyede jutott el Európáig.

Hogy hol vannak a többiek? Természetesen Amerikába is sokan érkeznek, a közel-keleti építkezéseken is vannak afrikai munkások, sőt, újabban mintegy százezren telepedtek le Kantonban (Guangzhou), Kína egyik dinamikusan fejlődő keleti parti városában.

Az igazi válasz a kérdésre azonban az, hogy afrikai bevándorlók legnagyobb számban nem a fejlett világban, hanem Afrikában vannak. A már említett 17 millió fekete-afrikai migráns közül 12 millió egy másik afrikai országban keresi a boldogulást (és a pénzt). A folyamat nyilván mindenhol hasonló: a bevándorlók a szegényebb országokból törekednek a gazdagabb államokba.

A kakaóültetvények vonzásában

Afrikán belül a legnagyobb számban Elefántcsontparton élnek bevándorlók, 2,4 millióan, ami azt jelenti, hogy kétszer annyi él ebben az országban, mint az Egyesült Királyságban. Elefántcsonpartra elsősorban a szomszédos országokból, Maliból és Burkina Fasó-bólérkeztek bevándorlók, hogy az itteni kakaó-, kávé- és banánültetvényeken dolgozzanak. Az ország lakosságának 11 százaléka bevándorló, az arány magasabb, mint az afrikai bevándorlók aránya Franciaországban.

A második legnépszerűbb célország a kontinens gazdasági motorjának tekinthető Dél-Afrika, ahol 1,8 millió bevándorló él, akik eredetileg főleg Lesothóból, Szváziföldről, Mozambikból és Zimbabwéből érkeztek. Szintén 1,8 millió bevándorló él Ghánában, ám a szomszédos Elefántcsontparttal ellentétben ők elsősorban az iparban és a szolgáltatói szektorban találnak munkát.

Nigéria is népszerű célország: itt 1,1 millió bevándorló él, főleg a szomszédos, szegény Togóból, Beninből és Nigerből.Ők itt is elsősorban a szolgáltatói szektorban dolgoznak. A fejlett kereskedelmi és bankszektorral rendelkező, 150 milliós Nigéria sajátossága, hogy a mérnöki és menedzseri posztokon dolgozó bevándorlók mintegy fele Európából származik, megfordítva a migráció hagyományos útvonalát. Hasonló folyamat zajlik az egykori portugál gyarmat Angolában, ahová az otthoni válság miatt egyre több portugál bevándorló érkezik: számuk 2009-ben meghaladta a 90 ezret, ami a duplája az egy évvel korábbi adatnak.

Szintén sok, mintegy egymillió bevándorló él Burkina Fasóban, amely így egyszerre népszerű kibocsátó és célország. Kelet-Afrikában a vállakozó kedvűek a régió gazdasági központjában, Kenyában próbálnak szerencsét: itt mintegy 800 ezer bevándorló él, akik elsősorban a szomszédos Ugandából és Tanzániából érkeztek. A migrációt ebben a térségben megkönnyíti, hogy majdnem mindenki beszéli a kelet-afrikai közvetítő nyelvet, a szuahélit. De nemcsak az afrikai mércével jómódúnak számító országokba tartanak az emberek: az idén függetlenné vált, nagyon szegény Dél-Szudánt például az utóbbi években megszállták az ugandai kereskedők és a kenyai taxisofőrök.

Polgárháborúvá fajult a konfliktus

Akárcsak Európában, a bevándorlás Afrikában is olykor komoly feszültségeket okoz. Ennek legszomorúbb példája Elefántcsontpart, ahol évtizedek óta komoly problémát jelent a bevándorlók ellen gerjesztett hangulat. Az őshonosok és a bevándorlók a 90-es évekig nagyjából békésen megfértek egymással, sok volt a vegyes házasság is, ám a politika közbeszólt. Egy választás előtt az egyik elnökjelölt egy törvénymódosítással elérte, hogy csak az indulhasson a választásokon, akinek mindkét szülője elefántcsontparti állampolgár, ellehetetlenítve így legnagyobb ellenfelét, akinek egyik felmenője Burkina Fasó-i volt.

A későbbi győztes elnökjelölt, Henri Konan Bédié ezzel megteremtette az „ivoirité” ideológiáját, amelynek a lényege, hogy kizárta az állampolgárságból és a politikából a bevándorlókat, akik a kilencvenes években a népesség egyharmadát adták. Ugyanakkor, mint oly sok afrikai országban, rengeteg állampolgárnak soha nem volt személyi igazolványa, így akár őshonos emberek sem tudták bizonyítani elefántcsontparti állampolgárságukat. Tovább nehezítette a dolgot, hogy számos törzs Elefántcsontparton és a szomszédos országokban is él, így nehéz volt megállapítani, ki az elefántcsontparti és ki a Burkina Fasó-i malinké. A rengeteg felfordulást okozó ivoirité célja összességében az volt, hogy a bevándorlók és a velük szimpatizáló északiak rovására fenttartsa az uralmon lévő déli politikai elit hatalmát.

A következő tíz évben az ivoirité-nak „köszönhetően“ véres polgárháború rázta meg az egykor Nyugat-Afrika legfejlettebb országának számító államot. Amikor a háborút lezáró békeszerződés értelmében 2010 novemberében választást tartottak, a vesztes, a déli Laurent Gbagbo nem ismerte el az eredményt, és újabb polgárháborút robbantott ki, amely 2011. áprilisi elfogásáig tartott, és legalább 1500 halálos áldozatot követelt. Azóta béke uralkodik az országban, de a bevándorlóellenesség miatt felszakadt sebek csak évtizedek múlva fognak begyógyulni.

Ha polgárháború nem is, komoly atrocitások Dél-Afrikában is voltak. 2008 májusában országszerte 62 bevándorló halt meg, amikor őshonos dél-afrikaiak több nyomornegyedben hajtóvadászatot indítottak ellenük. Az őshonos lakosok régóta az egyre növekvő számú jövevényeket tették felelőssé az egyre nagyobb munkanélküliségért és az emelkedő benzin- és élelmiszerárakért. A dél-afrikaiaiak panasza az volt, hogy egy zimbabwei hajlandó akár napi 65 randért (1300 forint) is dolgozni, jóllehet a törvény szerint napi 90 rand (1800 forint) volt a minimálbér.

Hazaküldik a pénzt

A problémák mellett rengeteg előnye is van az Afrikán belüli migrációnak. A legközvetlenebb a dolgozók által az anyaországba hazautalt pénz, amely nem egy esetben az ország GDP-jének a jelentős hányadát teszi ki. A listavezető e tekintetben a kicsiny Lesotho, ahol a külföldön dolgozók hazautalásai a GDP 27 százalékának felelnek meg. (Arról nincs pontos adat, hogy ennek hány százalékát küldték haza az Afrikában és hány százalékát az Európában vagy máshol dolgozók).

Togo, Szenegál és a Zöld-foki Köztársaság esetében ugyanez az arány 9-10 százalék. Ezeknek az országoknak kulcsfontosságú a hazautalt pénz, hiszen a fogyasztás növekedésében hatalmas szerepe van. A külföldről érkező összegek az otthon maradt család élelmezési, ruházkodási vagy taníttatási költségeit fedezik részben vagy egészben. Ezért jó hír, hogy a gazdasági válság ellenére alig csökkent az Afrikába érkező utalások összege: a 2008-as 21,3 milliárd dollárról 2009-ben 20,7 milliárdra esett csak vissza.

Az Afrikán belüli migráció a munkanélküliség csökkentését is elősegíti, hiszen az a bevándorló, akinek otthon nincs munkája (így nem adózik és fogyaszt), külföldön keresethez jut, fogyasztásával a befogadó ország gazdaságát pörgeti, hazautalásával az anyaországot támogatja. Új kutatások azt is bizonyítják, hogy eddig hagyományosan túlértékelték a „brain drain“ jelenség negatív hatásait. (Brain drainről akkor beszélünk, ha egy ország szellemi elitjét egy másik, fejlettebb ország elcsábítja a magasabb fizetés és jobb körülmények reményében.)

Több aktuális elemzés is azt mutatja ugyanis, hogy a migránsok egy része új képességekkel és tudással felvértezve előbb-utóbb hazatér, és otthon kamatoztatja a tudását (és fekteti be megtakarításait). Mások a kivándorlás reményével és motivációjával tanulnak otthon tovább, ám végül különböző okok miatt mégsem hagyják el anyaországukat. Egyes kutatók úgy vélik, a brain drain az eddig gondoltakkal ellentétben összességében a szegény országok javára válik. Némi cinizmussal élve mindehhez hozzátehetjük: európai szempontból az Afrikán belüli migráció legnagyobb előnye, hogy a bevándorlók nem Európába jönnek.