Az ellenzék megrohanta volna a börtönöket

A Kongói Demokratikus Köztársaságban, ahol néhány éve még Afrika legvéresebb polgárháborúja dúlt, hétfőn parlamenti és elnökválasztásokat tartanak. Az ország iskolapéldája  a mesés gazdagsággal rendelkező, ámde velejéig korrupt afrikai államnak. Bárki nyer, a győztesre nehéz feladat vár.

Az 1960 óta független ország történetében 2006 után ez lesz a második szabad választás. A hiányzó tapasztalat mellett a hatalmas távolságok állítják komoly kihívás elé a választás szervezőit. Kongó 71 millió lakosa egy Nyugat-Európa méretű területen lakik, amelyet mindössze 1226 kilométer aszfaltozott út köt össze. A 32 ezer választási központba ezért elsősorban légi úton kellett eljuttatni a 180 ezer választási urnát. A lelkesedés mindenesetre nagy: az 500 parlamenti helyért 19 ezer jelölt indul 500 különböző párt színeiben. A fővárosban, Kinshasában, van olyan körzet, ahol 1500 jelölt indul öt mandátumért. Nem kevesebb mint 11 jelölt küzd az elnöki posztért. Az egész mulatság mintegy 350 millió dollárba fog kerülni.

Ásványkincsekben gazdag, mégis szegény

A tét két okból is nagy. Az egyik Kongó gazdagsága, ami szinte korlátlan lehetőséget biztosít a mindenkori politikai elitnek a harácsolásra. Az ország világszerte az első helyen áll kobaltkitermelésben, gyémántokban pedig a másodikon, de arany és réz is bőven van. Kongóban található a világ koltánkészletének 70 százaléka, amire nagy igény van mobiltelefonok, laptopok, MP3 lejátszók kondenzátorainak az előállításához.

A talaj termékeny, a Kongó folyó komoly mennyíségű energiát tud biztosítani és nemesfában sincs hiány. Kongónak tehát nem kellene szegény országnak lennie, az egy főre eső GDP mégis csupán 300 dollár, mivel a korrupt politikusok és üzletemberek, a mohó szomszédos országok, a hagyományosan rossz infrastruktúra és a nagyhatalmi érdekek miatt Kongó lakosságának túlnyomó része ma is nagy szegénységben él.

Az ország már születése pillanatában, 1960-ban egy polgárháború káoszába süllyedt, amit évekkel később sikerült csak megállítani. Az 1965-től hatalmon lévő Mobutu elnök minden képzeletet felülmúlóan korrupt rendszert hozott létre, amely azért tarthatott ki harminc évig, mert a hidegháborúban stabilan a Nyugat mellett állt. Amikor 1997-ben végül elűzték a vén diktátort, újabb polgárháború tört ki, amelybe tucatnyi afrikai ország keveredett bele egyik vagy másik oldalon.

Így történhetett meg, hogy angolai csapatok harcoltak ruandai zsoldosokkal kongói területen, vagy hogy líbiai pénzből finanszírozott csádi katonák az észak-kongói őserdőben csaptak össze ugandai egységekkel. A környező országok (elsősorban Ruanda és Uganda) foga a Kongóban található ásványi kincsekre fájt: a semmiféle aranykészletekkel nem rendelkező Uganda a 90-es évek végére a Kongóból kicsempészett nemesfémeknek köszönhetően a világ egyik vezető aranyexportőre lett. A hat éves kongói polgárháború 4 millió halottat, egy végletekig kifosztott országot és egy fegyverekben úszó, destabilizált régiót hagyott maga után.

A másik ok tehát, amiért egész Afrika érdekelt egy békés választásban az, hogy egy kiújuló kongói polgárháború megint magával ránthatja az egész közép-afrikai térséget.

Kabila biztosította hatalmát

A háború utáni újjáépítés Joseph Kabilára maradt, aki 2001 óta áll az ország élén. 2006-ban egy aránylag szabályos választást megnyerve az elnök egyszersmind a hétfői választás nagy esélyese is. A pálya persze lejt: Kabila egy törvénymódosítással elérte, hogy most már egy egyszerű többség is elegendő a választási győzelemhez (eddig abszolút többség kellett.) A választási bizottság elnöke a Kabila-család jó barátja. Az utóbbi évben Kabiláék több „ellenzéki” pártot is alapítottak és tömegével vásároltak meg parlamenti képviselőket. Akik nem hajlottak erre, azok könnyen a börtönben találták magukat.

Kétségtelenül Kabila kezére játszik az ellenzéki jelöltek gyengesége is. Az örök ellenzékinek számító legfontosabb jelölt, a 78 éves Etienne Tshisekedi egy nyugati diplomata szerint „teljességgel kiszámíthatatlan.” Tshisekedi a kampány során felszólíotta híveit, hogy rohanják meg az ország börtöneit, és szabadítsák ki a foglyokat, majd azzal fenyegetőzött, hogy Kongóból „második Líbiát” csinál. Néhány napja azt is kijelentette, hogy ő az elnök, választásokra pedig nincsen szükség.

A 2006-os választáson második helyezett Jean-Pierre Bemba a Nemzetközi Büntetőbíróság hágai börtönének a vendégszeretetét élvezi a polgárháborúban elkövetett vérengzései miatt. A többi jelöltnek elemzők szerint kicsi az esélye, hogy Kabilát megszorongassa.

Fejlesztések kezdődtek Kabila alatt

Hiba lenne ugyanakkor Kabila tízéves uralmának (szerény) sikerei mellett szó nélkül elmenni. Az utóbbi években az ország gazdasága - alacsony bázisról ugyan, de - 6-7 százalékkal nőtt. Országszerte épülnek utak és hidak, a délnyugati Kikwit város közelében pedig egy vízerőmű is létesül. A környező államokkal egyre jobbak a kapcsolatok, különösen Ruandával és Ugandával sikerült a korábban jeges viszonyt javítani. Ennek is köszönhető, hogy a keleti országrészben a polgárháború vége óta garázdálkodó lázadó- és rablóbandák az utóbbi időben csökkentették aktivitásukat. A Világbank tavaly elengedett egy 12 milliárd dolláros tartozást, és Kína is keresi Kinshasa kegyét (és kincseit.)

Kongó mindazonáltal az ENSZ szerint továbbra is a világ legszegényebb országa. A lakosság 71 százaléka a szegénységi küszöb alatt él, és csak kilenc százalékuk jut - néha - áramhoz. A várható élettartam 48 év, a nők fele analfabéta, ezer szülésből 111 gyermek hal meg. A hatalmas ország régiói és népei között komoly különbségek és feszültségek lappanganak. A hadsereg rettegett a brutalitása miatt, a rendőrség alig van jelen és könnyen lefizethető. Az ország biztonságát egy 17 ezer fős ENSZ-misszió igyekszik biztosítani – de már várhatóan nem sokáig, ugyanis Kabila már többször is igyekezett megszabadulni tőlük. Kongó sok elemző szerint nem más, mint egy klasszikus bukott állam.

A legnagyobb probléma ugyanakkor talán az, hogy az ország politikai elitje csak csekély érdeklődést mutat az átlagos emberek sorsa iránt. Ideológia és szervezettség híján a pártok csak névleg léteznek, valójában egy-egy gazdag üzletember-politikus köré csoportosuló pénzelosztó rendszerként működnek. Egy parlamenti képviselő 4000 dollárt (950 ezer forintot) keres – havonta.

Ellenzéki politikusok általában hamar átlépnek a kormányzó párt soraiba. A minisztériumi dolgozókat csak kenőpénzekkel lehet aktivitásra bírni, legfelső szinten pedig dollármilliók tűnnek el egy-egy bányaipari koncesszió kiadásakor. Ezeken az alapvető problémákon pedig egy remények szerint szabályos és aránylag békés választás sem fog tudni segíteni.